Fél évszázad szorít
Vasmarokkal tart
Kemény volt, de szolid
Játékot akart
Fél évszázad pőre
Izzadt hátamon
Gőzölgő esőre
Vár az alkalom
Bámulunk a hitre
Lám csak, mennyit ér
Fél évszázad színe
Tarka és fehér
Fiókban és ágyon
Látatlan vagyon
Lazán zsebrevágom
Fél évszázadom
Étlen, szomjan, leköpve és kizárva,
sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról házra
jeges telekben s izzó nyárnapon.
Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.
Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk s aztán, sok megveszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.
De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s kenyér helyett szitkot s rúgást kapunk:
onnan némán megyünk tovább s titokban
a falra egy keresztet mázolunk.
Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.
S egy vad, lámpátlan téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megint megáll s fölgyújtja majd.
Száraz ág hogy zörög?
Mint rezgő csontsereg,
lengő bordák között
langyos szél őgyeleg.
Rúg a láb, görcse nem
ébredt még fel, tudom,
tűnök lábujjhegyen,
míg írom otthonom.
A hajnal már közel,
gépem felzümmög épp,
fáradt őr felfigyel,
behűti light sörét.
Szélcsengő, bordasíp,
fűszál két ujj között,
műhelyünk nyitva még,
mennyünk elköltözött.
A fű a parton már csinosra fésült,
napfény csorog rá lassan, mint a méz.
A lócaszélre loncok selyme szédült,
s felsír alatta néhány nyírfaléc.
Madár visít a messzi-messzi égen,
a szél kifeslett bábokat sodor,
delet kongatnak, még sincs senki ébren,
álmot mesél egy lomha vízfodor.
Elringat, ringat csendje hűvösében,
a zsenge földre gyöngyöket gurít,
a kis patak fölött, csakúgy, mint régen,
mélázva áll a görbe hátú híd.
