Miklya Zsolt (1960, Csorvás) legújabb kötete, a Párakép fölött 12 év verseiből közöl válogatást (Magyar Napló, 2019).
Függő szonett
Somlyó György Őszi szonettjére aggatva
Vadregényes. Semmi, csak vadregényes.
Pászma fény. Kvantumfolyó. Ág boga.
Fénycsend. És csitt! Interferencia.
Meg a nincsen. Amit a van leképez.
Romantika. Frekventált önmaga.
Unalmat unalomra halmoz. Fényez.
Papír. Nem ég. A könyv nem ér a kézhez.
Sor. Mintha nem következne sora.
Soron túl. Magán kívüli. A fénykép-
album. Ma újra minden arcot feltép.
Pedig nem akar semmit mondani.
Nem is mond. Sorsot nem érez. (Szeretné,
hogyha szeretnétek.) A többi feltét.
Függöny. Pászma fény függvénypontjai.
Rétegek
A párakép alatt tájkép szalad.
A vonatsínen apró gyerekujjak.
A test határain túl merre bújjak?
Kipontozod és megadod magad.
Durcásan minden élőt eltörölsz.
A talpfák ritmusára ringatózol.
Szürkén üt át a köd, víz lakta ózon.
Tört párakép mögött holtszínözön.
De hova lett az ujjak írta durca.
Hová párállott tőlünk a harag.
Mi marad meg a párakép alatt,
ha elfut életünk mord talpfaburka.
A gyerekujjak búcsút intenek.
A párakép fölött arcod lebeg.
Medve-szonettek
Az nem lehet, van híd a nyelv alatt,
viszed tovább, hozod közénk, te medve,
nyelvmélyi senkiként, dörmölve egyre,
nem érdekel, ki vagy, egy pillanat,
szonettet írsz a vesztibül-füzetbe,
a főallén elindulsz hangtalan,
lépést ha tartasz, ritmusa a van,
a ninccsel nem cseréled el sietve.
Fordul a szél, sirokkó közeleg,
kobalt az ég, ablaka ólomszürke,
a parton futkosol, kavicsot gyűjtve,
kétszerkettővé nő az egyszeregy.
Fordul a szél, nem is tudod, te marha?
Csak nézz az égre. Meg a szívpitvarba.
A szívpitvarban hangforrásra lelsz,
attól tartok, artikulálhatatlan
szélzene szól, nem korrodál szavakban,
sasszézol és magadban énekelsz,
a sejteken túl áramló elem,
a sejtelem kompatibilitása,
hogy sem őse, sem utódja, se mása
nem vagy senkinek, csak egy idegen.
Mire kimondod, már nem is igaz,
valakié lennél, úgy lennél végre,
s hogy vagy, szeretnéd megtudni, mivégre,
bár jól tudod, nincs kognitív vigasz.
Fordul a szél, a part felé, te marha!
Nézz fel az égre. Meg a holdudvarba.
Szűk udvarunkon kitágult a tér,
időfraktállá vált a nagy diófa,
nem kellett hozzá detektor, dióda,
csak jó magasra mászni vételért,
és nem kellett hozzá árbockosár,
hogy felfedezd az ismeretlen partot,
a pillanat, mi végtelenbe tartott,
dióburoknyi, s most is megtalál.
Civil vagyok, nem matróznak való,
hajódiófám alig pár személyes,
de a fedélzeten megfér a kényes,
mert kénytelen, ha himbál a hajó.
Fordul a szél, kapaszkodj meg, te marha!
De ne az égbe. Az is le van szarva.
Az nem lehet, van híd a nyelv alatt,
nyelvmélyi semmiként, kapaszkodónak,
nem kell hozzá se mentőöv, se -csónak,
míg kitágul a tér, a térfogat,
időt vált, s hozzá nyelvet, így szabad,
így szabadul a tudat kényszerétől,
ahogy Merényi kilépett a képből,
eltűnnek mind a merénylő szavak.
Fordul a szél az árbocok között,
zenéje monoton és amatőr,
korlátnak dől, el nem alszik őr,
fürkészi az ólomszürke ködöt.
Fordul a szél, hová mennél, te marha.
Kobalt az ég. A szívpitvar s a -kamra.
Szürkéből szürke
„Nagy hegyek vajúdnak,
Egereket szülnek.”
Kovács András Ferenc
Szürke egeket,
szürke egerek vásznát
szövi kazalszámra a szél.
Az egerek meg csak jönnek,
bele a nagy szürke kazalba,
bele a vászon közepibe.
Némelyik fennakad,
így kerül a szürke szövetbe,
a szőrös helyeken egy-egy árnyalat.
Ettől olyan durva hatású,
olyan rusztikus a szövet,
akár a kreatív papír.
Az egerek meg csak jönnek,
némelyik fennakad,
de nincs fennakadás a jövésben.
Kell nekik a vászon,
különben mivel takarnák ki
magukat a világból.
És mitől lennének
szürkét eregető egek
szürkénél szürkébb fiai.
Mazel Món
1. Hexameterek
Látod, a Mazel tov hazakísér, benned az otthon,
konyhakredencből liszt, dara, morzsa, prézli a combra,
bő olivában serceg a nyers hús, sistereg, árad
szét az olajszag mind a panírillattal a házban,
benne a lelked, benne te mégsem vagy, szabadulnál,
fent, csak a fentből száll le, pilinkél rád a sötét ég,
fénypehelyernyő, bóbitaháló, csillagaranypor
villan a párló földi reményen, hátha kifogja,
hátha ma tényleg szikrapanírba forgat a crédó,
csillagos ég meg a törvény nyársa, mohó villája.
2. Hiátus
Ha minden indulással
messzebb jutsz, mint azt várnád,
ha mégsem érkezel meg,
a messze mindig messzebb,
ha egyszer úgy maradhatsz,
mint vízhajtás az égbe
törő vad szenvedélyből,
hogy csak fent gyökerezhet,
csak fent lehet az otthon,
a megkapaszkodásunk,
ha mindezt egybevéve
a messzit el nem éred.
3. Kegyelem
Egy mondat a kívánságról,
Immanuel szívügye izgat,
hogy átlépj, túl a határon,
amit az emberszív megsejt.
Egy mondatba sűrűsödve
két dolog tölt csordulásig:
a csillagos ég fölöttem
és az erkölcsi törvény bennem.
Egy mondatba sűrűsödve
a mazel belső szobája,
ne izgulj, úgyis megnyílik,
csukódik-nyílik, magától.
Dante-lakópark
Az árokpartok járhatók, nem égnek,
a láthatatlan ösvény ott vezet,
hol elkerített lakóövezet
szintjei hűvös álmokat remélnek.
De hosszú, forró nyárral érkezett,
és nem akar távozni még a vendég,
ki eldöntötte, inkább ő is benn ég,
mintsem eltűnjön, mint egy ékezet.
A burkolat jól éghető anyag,
belül megannyi robbanó-eleggyel
tápászkodik az éjjelből a reggel,
lassítva időzített pillanat,
hangrobbanás előtti csend-üzemjel,
s a nappal hőpalástja ránk szakad.
A nappal hőpalástja ránk szakad,
tűzszerészeink szkafandert cserélnek,
a váltás késik, tiktakol az ének,
periodikával oltod magad.
Pedig a vétek robbanásra vár,
tudatfalak közt mindent szétfeszít,
közé vetíti űzött árnyait
a benne rejlő fénypotenciál.
Mindegy, álomban forgolódva látod,
nappali forgalomban éled újra,
belső tüzében semmisülve áll ott,
magát emészti súlytalan önsúlya.
Láthatatlan ösvény ki nem vezet,
ég és nem ég el ez az övezet.
Hajnalocska
Száraz ág hogy zörög?
Mint rezgő csontsereg,
lengő bordák között
langyos szél őgyeleg.
Rúg a láb, görcse nem
ébredt még fel, tudom,
tűnök lábujjhegyen,
míg írom otthonom.
A hajnal már közel,
gépem felzümmög épp,
fáradt őr felfigyel,
behűti light sörét.
Szélcsengő, bordasíp,
fűszál két ujj között,
műhelyünk nyitva még,
mennyünk elköltözött.
Hálóján a fény
Az ágra sárga fénynyaláb vetül,
megtörni látszik, bár az már az ág
törése inkább, tovább ágazása,
s ahogy a szél a gallyak közt kotoz,
csontsárga ujjak levélseprűi
pergetnek súrló dixieland zenét.
Tátongó konyha emlékezetem,
ablaka tárva, hangos fényt szitál,
és minden hangnak sárga színe van.
Az asztalon nyitott füzetcsomó,
legfölső lapjait rezegteti
és lapozgatja át a fényhuzat,
a töltőtollal nem bír, súlya van,
de legördül és pattan a kövön
a teste nélkül hagyott fémkupak.
A sárga ritmus mindent kisöpör,
elhagyottak ottfelejtett nyomát
is átszitálja, s hálóján a fény
udvarra ömlik, szúnyog bent marad.
Függöny söpör
„Mintha függöny söpört volna végig
a hirtelenjében ácsolt színpadon.”
Takács Zsuzsa
Van olyan történet, ami után nem
lehet megszólalni. Van olyan előadás,
ami után nem lehet tapsolni sem.
Indokolatlan sértés minden tenyérbecsapás,
indokolatlan sértés a hallgatás is.
Talán ha szögeket helyezne el az előrelátó
rendező, s minden szék alá egy kalapácsot,
akkor térdre ereszkedve helyén való lenne
az ütemes kopácsolás, emlékezetünk
padlóhoz szögelése. Mindenkinek van
szögelni valója. Mindenkin átüt valami,
amivel deszkára kéne lépnie, mielőtt lecsap a bárd.
Mintha függöny söpörne a széksorok között.
Tollközök
Függöny söpör a széksorok között,
egy láthatatlan zsinórszerkezettel,
mit nem tudom, ki rángat, de nem ember,
az biztos, egy madárraj ütközött.
A színpadon tollcsomók, tollközök
és vércsöppek a díszleten, de nem kell
izgulni, ez csak afféle üzemjel.
Majd ráfújnak egy adag működöt.
A biztonságos sávba tartozol.
Nincs ütközés, legfeljebb önmagaddal.
Nem ér utol madár, madárraj, angyal.
Pedig a tollköz izgalmas pokol.
És közelebb van, mint Szevasztopol.
De ez csak szóvicc. Villan, mint egy rangjel.
***
Rangjelzéseid között válogatsz.
A csontcsillagot régen elfeledted.
Bár csontodig hatolt, s egynémely tetted
nyomot hagyott, mint csonka változat.
A többit elnyomja a pillanat.
Rendületlenül hiszel a rendületnek,
én-rengésedből csillagok születnek,
csontszínt gyakorolnak az ég alatt.
Áldjad vagy verjed sorsvetésedet,
sorok között tanulsz olvasni, s néha
már azt hiszed, tiéd a legjobb téma,
mert titokban odakacsint neked.
Magánhangzót nem köt az ékezet.
Rangjelzéseid között maradsz néma.
***
Nem köt le téma, forma, tartalom.
Akkor mi? Mi tölti ki a csendet?
Fülelsz. Madárhang. Billegető-termet.
Kis kerti rozsdafarkú szorgalom.
Billegéseimet nem számolom.
Nem számolok a ki nem mondhatóval.
Csak engedem, legyen. (Szipogás. Sóhaj.)
Nyelvidentitás helyett médium.
Kipontozódik minden sor, ütem.
Eső kopog a fémtetőn, magas hang,
frekvenciája rétorként üzen,
bádog favágótestben szívüzem,
portfolióján árokszéli pitypang.
Billegni kész. Ballagni. Bádog-bigbang.