Fehér galambot szikrázó télben,
fekete hollót végtelen éjben
nem látni lentről, szállhatsz az égig,
homlokod íve hiába fénylik,
ingeddel cibálhat égi örvény,
ez a szabadság nem földi törvény,
üldözött álmok, szurkáló fények,
emberi sorstól eltérő lényeg,
nyurga alakkal, állad felszegve,
írást kerestél köddel lebegve,
könnyeid mosták szépre a Földet,
ezüstre festve a pőre csöndet,
majd megtisztultan, csibész-apáca,
zuhantál széles, hullámzó tájra,
csillagot ember élve nem érhet,
súrlódás-forró mélység eléget.
A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag,
emlékköves úton hosszan elkísér,
felveszem az estét csillogó páncélnak,
mindíg akad álom, mely újat ígér.
Ablakodból a fény kifolyik a földre,
elmosódott szélű, amorf pocsolya,
rácsuktad az ajtót a ringató csöndre,
mosolyod ma már a győztes mosolya.
Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak,
emléked csak ködös képek halmaza,
szavaim a közöny ágán fönnakadnak,
nélküled, mondd, hová mehetnék haza?
(Victoria emlékére)
Az őzszemű lány egy reggel azt mondta:
„Ha meghaltam, már nem leszek beteg.”
A steril szoba majd’ összenyomta,
szűkültek külső és belső terek.
Testében kígyózó cső, tű meg szonda,
széttépve kibírni mennyit lehet?
Valaha szép arca puffadt volt, ronda,
homlokán már túlvilági jelek.
Kölcsön-testében védtelen az ember,
ide-oda dobja borderline- tenger
igazságtalan kurva az élet!
Neve „győzelem” volt, mégis a csenddel
könnyes Karácsonyt hozott a december,
már szent fényben táncol. Élt tíz évet.
Álmainkat lusta pókok szövik
Lazára s kiismerhetetlenre...
Ezer szálból végleg összekötik
Mindazt, ami amúgy külön lenne,
Külön álmok, külön sorsok sora,
Külön kérdések, mik választ várnak,
Ezernyi emlékkép, melyek soha
Tudatunkban helyet nem találnak.
Álmok között sétáló remények
Összefonva gyanús vágyainkkal,
Tekeregve elménkbe elérnek:
Laza vázban gyönyör vegyül kínnal.
Boldogságban oldódik a mámor,
Félelemben oldódik a rémség,
Elmúlásban az öröklét táncol,
Fénnyel vegyül a hideg sötétség.
Szent igék, mint végtelen tengervíz
Zúdulnak ránk öntudatlan kéjjel,
Mint kövön karácsonyi üvegdísz :
Ébredéskor mind úgy törik széjjel...
Magas hegyekre, sziklákra vittél,
Álltunk a fagyban, álltunk a szélben,
Arany fényt várva te Napnak hittél,
Hagytuk, helyettünk a szív beszéljen.
Felfele nézve, összefonódva,
Csillagot lesve feszülő éjben,
Jéghideg szirtnek nekinyomódva
Vacogtunk egymás hideg csöndjében.
Te egyet léptél, zuhanni kezdtem,
Odalent láttam erdőt és völgyet,
Egy pillanatra hittem: elvesztem.
Körülrepültem aztán a Földet,
Fehér tollakat, szárnyat szereztem,
Repkedek bércek között és közted...
Moebius-szalagon
jár körbe az élet,
forog a természet,
csúszkál az idő,
sohasem kezdődik,
sohasem ér véget,
kering csak a csíkon,
pörög, szédítő,
lobban majd kialszik,
s önmagából nyer fényt,
minden pillanatban
ezernyi csoda,
szemmel követheted,
amíg élsz, az örvényt
és az ősi törvényt:
ver ide-oda.
Nézz és láss meg te is
minden diófában
lágy bölcsőt, koporsót,
ágyat, könyveket,
önmagára való reakciójában
a végtelen arcán
nyálkás könnyeket.
Az öröklét káosz,
káosz az öröklét,
hogyha időnk volna,
elhinnéd talán,
felhőlajhárok közt
nézd a madár röptét,
tökéletes minden,
sejtelmes talány...
A véletlenekben
meglátom az Istent,
mikor épp nem várnám,
néha rámkacsint,
ilyenkor elhiszek,
megköszönök mindent,
aztán csendben várom,
hátha újra int.
A boldogság, tudod,
olyan, mint a zápor,
amely hirtelen a
nyakadba szakad,
amikor nem vártad,
és te bőrig ázol,
ő tovatáncol s csak
pár tócsa marad.
Lombjavesztett fák alatt
zörgő levélraj maradt
röpködő felhők fölött
a Nap gyászba öltözött
szürkén lógó vasbeton
szalagok közt gépi nyom
odavetett félszavak
sziszegnek, árasztanak
kiürült fények helyett
langyos húsú életet
ugráló aritmia
miben kéne hinni ma ?
Papírok, mit elhagyok
Gombóccá gyúrt tegnapok
falra fessünk szíveket
taggeljünk boltíveket
plakátok felett nyarak
kell, hogy illatozzanak
sűrűsödjék az anyag
legyünk Moebius-szalag
ha nincs lépcső, van hajó
nincs lift, van kapaszkodó
kőbe vésett karcolat
ötöljünk ki arcokat
hatoljunk ki verseket
melyeket majd elrebeg
egy pojáca vagy színész
aki kinéz most benéz
maradjunk még, bár nehéz
sokszor szart markol a kéz
maradjunk meg idelent
félidegen semmiben
nem félek, mert célja van
annak is, mi céltalan,
amíg tudom, van kiért
addig, amíg van, ki ért.
Hódolat Chelsea Wolfe hangjának
Sötét haját madarak húzták az égre,
befedni a szétfolyt felszínt.
Ólomködben napok botorkálnak,
tág szemeikben fordul egyet
minden emberség.
Virágzó bordabokrok
bazalttenger partjához menetelnek.
Darabosan hömpölygő sziklák közt
az első dagállyal lelket mosni.
Íródott a Dús boglyában kanászlánynak nótájára
Dúl a kórság hetedhét határban,
derék borbélyfik irdatlan munkában.
Járnak ők szerte az terhes országban,
sebészkést mártanak minden nyavalyába.
Dúl a kórság, elemészt város után várost,
borbélyok nyomában, egyre csak vándorol.
Miként az esett Arad határában,
romlott vályogviskó bűzhöd a kórságtól.
Bent pilács gyertya, annyi se sok,
párnák közt anya s csecsemő.
Dögvészes lyánynak száraz kebeléről
az fiu gyermekit leránták.
Borbélyok irdatlan kelésit
serényen felvágták.
Haj, furkós kelésbül fakadt
bűzhödt nyulós véri,
tudós borbély Honunknak
sanyarú sorsát lássa béli.
Rozmaréntot vetnek rája
bélit szorgosan elköték.
Urunk elé még az estve
tisztaságban álljék.
Az gyermeket maguk mellé vették,
s emígyen mesterségükben cseperedék.
Ötesztendős korátul mindenrangú nép
szakállát s baját szorgosan kúrálja,
mégsem volt fizetsége őszinte hála.
Utalván születésire s keserű múltjára,
suhancok s vének irégyen állottak elé.
Dögvészes szukafattya, emígy nevezték.
Éngemet megcsufoltok, öklötök viszket,
Pusztulattul ugyan ki más ment meg?
Mert az Úrban nevem Aggyafi Jhános,
ezt ígérem kendtek:
Pokoltul ily cudar népet
soha meg nem mentek.
Azzal ment, s menten megdeglett.
Énekelj
erővel
miazmák törjenek fel torkodból
lassan
életeket menteni jó dolog
hevenyészve
parton feküdni, tenni
semmiért
fa alatt heverészni
örökké
mohákba nőni
elenyésző
emberséget fogyasztani
tápláló
végül aludni az egészre egyet
zaklatott
mások sírnak körülötted
pihentető.
paróka
mesterien zsonglőrködte rakott szoknyáját
csak azért jött el este, mert nem volt senki más
elhagyott VHS-kazettékat vágtunk földhöz
az eső már hólyagos bőrt húzott fakó címkéikből
jobb érzés emlékeket a betonra ontani,
mint szűz műanyagot
lófarkat font a szalagból és affektálni kezdett
gyűlölöm magam
ez a létválság lesz életemben az utolsó
nem tudok elég erős csomót kötni
segítesz?
gúnyosan felnevetett
hátha a hangerő elfed mindent
maga alá temette
cipőnk talpa alatt a sok családi töredék
kevert limonádét ittunk a játszótéren
csípője a térfigyelő kamerának ringott, mégis tőlem követelt bókokat
benzineskannákról hámozott tollakat
babérkoszorúja iskolai ragasztón nevelkedett
márványbőre alól légzőzsákok fújódnak fel
és húzódnak vissza arcába
bódító gőzöket tereget a vidékre
elhullott pelyhei kátránytavakat fakasztanak
fekete fortyogók szülnek kardfogú kecskéket a pásztoroknak
mamutok levedlett szőréből fonnak puha sálat, zekét
ágyuk tigris fészke, vacsorájuk agyaras szarvas
szerelmük lángoló aszfalt a fák között
körbegyűlik ott minden törzs, család, gyermek
együtt imádják a füstben lakó sasférfit
acélkarmait harcosaik arcára tetoválják
reggelre a fiatalok kábultan dőlnek a fűbe
véneik rikoltozva siratják népük sorsát
ezen a nyáron se fogant mechanikus gyermek
Amikor álmatlanok az éjszakák,
s nyoszolyákon gyűrött lepedőt
simít az idő, odakint dús faág
rejtekéből holdmadár bújik elő.
Várja a fényt, az ezüst ragyogást,
mely a hold szeméből csörgedez,
s földet érve lassan eléri tollát,
amit e vágy újra, s újra megsebez.
Miközben énekel száz könnyet
hullajt, átkos szerelem az övék,
éjjelente vére sírkövet
öntöz, ott fenn minden vaksötét.
Felhők paplanjain még megpihen,
utolsó dalát szórja szét az éjbe,
lassan eltűnik a telihold, s Isten
felrepíti, fel a messzeségbe.
személytelen ige
első személy
ráolvasott csillagok
szemmelvert éj
a hit ami nincs
felvérzett ing alatt
a híd ami nincs
alattad beszakad
a város ami nincs
tornya felhőt temet
a vetés ami nincs
száraz hamu felett
az otthon ami nincs
kilakoltatott
isten aki nincs
halott mindig halott
a világ ami nincs
felvállalt magad
az alku ami nincs
kárhozottként tagad
szemmel vert csillagon
személyed hite
személytelen villan
a ráolvasott ige
Jeleket küld életem fája,
a magról eredt ezüstnyárfa.
Alig látszott, ám rátaláltam
bújócska közben a susnyásban.
Kérleltem az Istent, segítsen,
hogy baj nélkül áttelepítsem
a kertbe, ahol nyaraimat
töltöm. Persze, gyakorlatilag
rögtön elszáradt, mégis újra
zöldbe borult esztendő múlva.
Kockázatos volt a kísérlet,
de sikerült. Ötvenöt évet
élhettünk meg együtt, azóta
üzen tavasztól őszig lombja
zöldje, sárgája, bronza, rőtje,
miként az is, hogyan hull földre
a levél (ha zörög az avar,
csupán múló vételi zavar) —
hív a kert a következő körre.
L'èternel retour. Ki vágyna többre?
Csillagfény olvad, só a sebben.
Magára hagyatva a kemény,
botrányhős, nagyhangú legény.
Lakolni kész, megérdemelten.
....................A bizonyosság ha nem enyém,
....................ellenállni is értelmetlen;
....................nézem csak kényszeredetten,
....................amint sorsom megindul felém.
Trágár őrök kezére adva,
hóhérolt szárnyai helyén
csonkokat cipel a szegény,
elbukott angyal, fejlehajtva.
....................Címerként zászlaimra varrva
....................imádkozik, hogy elnézzétek:
....................még hasonlítani remélek
....................érvényesnek szánt önmagamra.
Mellénk ülök. Kettőnk helyett.
Megmondanám előre, hol
és mikor. Egymáson sebet.
Meg azt is, hogy majd összeforr.
Mi: kéz a kézben. Egyedül: én.
Kettőnk helyett csak hallgatok.
Félreérted. Hagyom. Hülyén
bátrak a bátortalanok.
Képéről a bőr nem sül le.
Rossz kibic, aki közbeszól.
Kettőnk helyett. Közénk ülne.
Fogást keres rajtunk egy troll.
Értelmetlen vakbuzgalom.
Nincs helye a történetben.
Hárman maradunk a padon.
Kettőnk helyett csak elkezdem.
Túlfeszültség, majd rövidzárlat.
Totális homály a belső tájon,
és érzékek farkasvaksága.
Kilátástalan volt, be kell látnom.
Sehonnan sehova menet. Rend.
Velünk lett üres az összes járat.
Arcodra nyíló váróterem.
Túlkésleltetett retard varázslat.
Óvatlanoknak csapda is lehet,
nekünk már belakott komfortzóna
az elmeközi tér. Felszikrázunk
benne, mintha áram alatt volna.
Lehetne több, de hát ez sem kevés.
Így is van, aki csodának mondja
(noha úgyszólván triviális): mi
vagyunk egymás mentális G-pontja.
Léleknyi csönd, teremtett lélek,
ne higgyétek, hogy kegyelmet kérek.
Télben, déröklű iszonyatban,
szívemig fölérő hamis fagyban
kihullott meséim tejfoga,
elborul hű lovam homloka.
Varjúláb tapod szűz havon,
farkas jár a holdudvaron.
Belesápadnak a vének,
elkékül az ajkakon az ének.
Hittem nagytüzű tavaszban,
sorsot érlelő nyarakban:
villámaimon jégből a nyereg,
most az átok is gyönyörű lehet.
Otthonosak akik a télben,
próbálják koronám fejszeélen!
Kidőlnöm nekem lehetetlen,
gyökerezem a szerelemben;
szerelem végvára védj meg —
ne hagyd, hogy kegyelmet kérjek.
„nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”
Faludy György
*
csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen
csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen
csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan
csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan
csak ami többszörözhető
– mindig oszthatatlan
csak ami elégethető
– kiolthatatlan
csak ami lerombolható
– megronthatatlan
csak ami mindennapi szó
– kimondhatatlan
csak ami mindig esendő
– rendíthetetlen
csak ami múlt és jövendő
– szelíd és kérlelhetetlen
Érvényes jegyét mutatja. Hiába.
Holtvágány. Mozdonyra váró, árva
szerelvény. Üres vagonok, lezárva.
Ekkor beléhasít: megborul megint.
Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint.
Van rá magyarázat. Belátja. Legyint.
Tétova léptekkel haza. Lakattal
magára. Minden kaput. Az asztal,
ahogyan hagyta. Reggel. Tiszta lappal.
Édes bizonytalanság a vers.
(Bár akad bizonyosság is, Édes.)
Az inspiráló sugallatról
még magam sem sejtem, hogy mivé lesz.
Most annyi tudható pontosan:
pont, mint a többi, rólad fog szólni.
Cselekmény nélküli történet.
Nem oszt és nem szoroz, mikor, hol, mi.
Részleteiben esetleges,
ám tisztán látni a kifejletét.
Újraindul, lefagy. Ugyanott
akad(unk) rendre. Te ki. Én meg. Beléd.
Számtalan férfit bűvölt a mélybe,
csábdalát hallva mind odalett,
s haláltusájuk kacagva nézte
– hogy fuldokoltak, elvesztek érte! –,
mígnem egy napon Ő érkezett.
Dalolt a férfi. Tengermély hangja
szárnyalt a széllel, mint a hajó,
s messziről látszott külsején rangja;
kapitány volt, az igazi fajta,
akinek ajkán parancs a szó.
Látni akarta Őt szemtől szembe,
hát csendben várt, hogy kikössenek,
s az öböl partján kíváncsin leste
– ritmusra lépdelt, zenélt a teste! –,
vágyott reá, hogy beszéljenek.
Eljött e perc is. Kettesben voltak,
egymást bámuló két idegen.
Szemében látott megannyi holtat
- talán éltek még, de szívük porladt -,
végzett velük pár szó ridegen.
Ostoba kis nők, mit is reméltek?
Tekintetében mind elmerült;
víz hűvös kékjén örvénylő fények
ragyogtak benne, akár az élet,
mélybe húzván, ki elé került.
Lelke tükrében önmagát nézte:
szenvtelen lényt, ki senkit nem szán,
akinek játék, ha eped érte,
s lassan elpusztul, magát emésztve
a bódult-bűvölt szív mindahány.
Szerelmük egy volt csupán: a tenger,
s tudták jól, hogy más nem is lehet.
Nincsen oly szirén, sem olyan ember,
kit magukfajta szeretne egyszer,
számukra e sors rendeltetett.
Keresték soká a hű legények –
nyom nélkül tűnt el a kapitány.
Távolról csendült egy közös ének,
s nem láttak többé szirént a népek
a kicsiny öböl partjainál.
Ez a dal az óvodai jelekkel verselő
És kevés hozzá a nyers erő
Hogy megjegyezzük, kinek mi a jele
Mivel van a szekrénye rajzolva tele
Vagy milyen matrica van ragasztva rája
Honnan viszi haza a szennyes ruháját a mamája?
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Mosolygós piros gyümölcs ő
És nem esik messze a fájától
Ropogósan serceg a húsa
Andris fogától és szájától
Ha enni kezdem, mellettem
Hatalmas csutkák halma
Ugye rájöttél már kis barátom,
Hogy ez a jel az alma?
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Fák között vagy fűben él
Ha eső esik, akkor nő meg
Ízletes eleség, férfinak,
Gyereknek és nőnek
Anya készítheti pörköltnek vagy rántva
Csak akkor van baj, ha ránő a lábra
Úgy hallom, valaki már mondta
Igen, ez a jel a gomba!
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Luca dobja, Peti kapja
De őt rúgni is lehet
Ha túl sebesen repül feléd
Hát húzd le jól a fejed!
Lehet lábbal, lehet kézzel
Ész nélkül vagy ésszel
Mi ez? Egy nagy vöröshagyma?
Á! Dehogy! Ez a jel a labda!
Nálatok milyen jelek vannak?
Van házikó, labda, cica, nyuszi, ablak?
Csitt-csatt, dirr-durr
Forog a kerék
Csitt-csatt, dirr-durr
Zakatol a HÉV
Csepel, Békás, Soroksár
Zöld hernyóként poroszkál
Gyomrában sok ember
Fáradt szemmel reggel
(Telefonját nyomogatja
Sorsát azon fonogatja)
Átszállás a Metro
Negyven éves retro
Be a hosszú alagútba
Talpunk alatt szalad újra
Sárgán tekergő villamos
Áramszedője villanós
Villámként az éjbe hasít
Hazarepít sok csajt és pasit (Ott várja a fasírt)
Züm-züm, dalol a Busz
Motorja euro hatos
Troli is van, az piros
Legalább tízezer kilós
Keresztül a városon
Bérlettel vagy jeggyel
Szemben a Gellért-heggyel
A föld felett, a föld alatt
Járatunk ma jól halad
Árnyam jár a kert alatt.
Nem gyűrnek le vert hadak.
Veszteni nem vereség.
Vulkánomnak fele jég,
S fele lassan már hamu.
Bennem erősáramú
Lett az összes vezeték.
Ereimbe beleég,
Amit kaptam tőletek.
Agyam felett kő lebeg:
Teste tiszta, ragyogó,
Atomjain nagy a hó,
Ámde pokla se gonosz.
Forró vére beporoz,
S üldöz völgyön, hegyeken.
Istennél a fegyelem.
A betonba égett árnyak
Még mindig kísértenek.
Összedőlt váraim állnak
Végtelen folyók felett.
Lángol az erdőm is körben,
Hiába mossák esők.
Hídjaim rég összetörtem,
Így múltam – omló erőd –
Most már oly távol van tőlem.
Nem nézek hátra sem én.
A holnap napfénye zölden
Csillan a folyók szemén.
Állok a homokos parton,
Kezemben papírpohár.
És nézem, hogy épül arcom
Helyén most az ég, a táj.
Bár van, hogy arcát nem ismerem fel,
De jóban vagyok az Istenemmel,
S ha néha nem értem, mért vezérel,
Akkor is megáld a két kezével.
Velem van fényemben, árnyaimban,
Így aztán lelkemnek szárnya is van.
Velem van csendekben és zajokban,
Néhanap rám nevet, néha robban,
Néha válaszol, és néha kérdez,
Megért, ha már te is félreértesz,
Néha bánt, azután megvigasztal,
Néha elküld, néha még marasztal.
De ha kell, őt mindig megtalálom.
Átölel, akár egy tiszta álom,
S ha lelkem végül az égbe rebben,
Megsúgja titkát a végtelenben
Botladozok gazos törött járdán,
De tudom: valami örök vár rám
Ott, ahol a kozmosz titka robban.
Megírtam rég a csillagokban
Hogy mi az, amiben kéne hinnem.
Bennem az angyalok fénye libben,
És Isten szívemen korcsolyázik.
Miközben az álmom arca ázik
Örökké zuhogó nagy esőkben.
Ideje annak, hogy megelőzzem
Testemhez ragasztott görbe árnyam
S a poklot végre már körbezárjam
Kristályos forrásom friss vizével.
Így most már jól tudom mi vezérel.
S azt is, hogy akkor lesz vége ennek,
Ha gólpasszt adok a végtelennek.
A számon nincs már lakat.
Ezeket a szárnyakat
Nem hiába hordom ott,
S nem hiába boldogok
Égben töltött napjaim.
Úszom felhők habjain,
S napból épült csónakom
Mélyén ülni jó nagyon,
Ha repülni nincs erőm,
S ha lángoló agyvelőm
Zúgva járja táncait.
Nincsen rajtam álca itt.
Nézz meg, tényleg ez vagyok,
S gondjaim bármily nagyok
Bánthat barát, idegen
Van egy hazám idefenn!
Bamba népek
félrevert harangok
kertek alatt járó
Kati hangját hallod.
Férfiszagú
asszony lesz a lányból
sziromkoszorúban
Kati vele táncol.
Folyosókon
sírnak fel az árvák
ijedt nevelőnők
Kati arcát látják.
Ártatlanok
barna koporsóban
utolsót még bennük
Kati szíve dobban.
Velaxin lesz, kék Camel,
és meginnék egy kávét.
Függő vagyok, nem szerel-
mes: Húzódjatok hátrébb.
Humorom – feloldani
a nyakig gallyban állást -
mire elég most, ami-
kor a kór fixen szállást
talált bennem? Tán mennem
kéne hegyig, tengerig.
Mászkálni Budapesten,
persze csak ha engedik
életkörülményeim:
Őrlődni és dolgozni
lényegen és lényegin
mégiscsak. Szóval hogy mi
lesz, illetve mi lehet?
Foglalkoztatom magam.
Így szól a tönkre-menet
közben szám és nincs szavam
Harmincegy éves lettem én,
megértem, lassan tetten ér
elszívott bagóim átka,
még feláll, felállok, hátha,
fogamat sikálom egyre,
az ember feküdni menne.
Az ember feküdni menne,
az asszony szeretni, egyre
mennének ezek a dolgok,
senki se, sehol se boldog,
mikor az ágyamon döglök
verje csak, verje az ördög.
Nem indít be már az élet,
indulok, érkezek, élek,
gondolom így marad, hátra-
lévő éveim száma
lett pusztán kevesebb eggyel,
nincs nagyon mit tenni ezzel.
Nagyon köszönöm anyámnak,
hogy végül is megcsináltak,
üdv a lányoknak és nőknek,
hogy mások fejére nőttek,
jobb volt ez így?, nem is tudom,
emlékeznék, de már unom.
Unom, izgat, unom, izgat,
nem lesz belőlem szamizdat,
nyugdíjas néni szemezget
verseimből, egyet-egyet
felrak valamilyen blogra,
rálátok az otthonokra.
Otthon már két napja esik,
a pályaudvarra megyek,
a vonatok teteje száraz,
egyikre se váltok jegyet.
Otthon már két napja esik,
két nap lassúság, álom,
státusz nélküli foglyok
gubbasztanak az ágon.
Jómadár-tollam csak kölcsön,
száradásmítoszom saját,
otthon már két napja eső
veri a muskátlik szagát.
Otthon már két napja esik,
esernyős alakok, szentek,
kocsmából, miséről haza,
mennek, megállnak, mennek.
Otthonról felhívnak este,
harmadnap az eső elállt,
és mintha megáztam volna,
felteszek főni egy teát.
Ide nem jön már senki,
innen mindenki elment,
itt arccal a földnek
temették az embert.
Aki innen szökött
- legyen sírja bárhol –,
egy mondatot legalább
megtanult a zsarnokságról.
Itt az emlékek mind
ökölszemű szobrok,
és megfeszült, ki elhitte,
hogy csak itt lehet boldog.
Arany János emlékére
Tölgyek mellett lépdelek,
árnyas padon pihenek. -
Madár röptét észlelem,
odanézek, figyelem. –
-
Messze földre már nem száll,
bokor alatt álldogál.
Ülőhelye száraz ág,
bezáródott a világ.
Múl az idő, múl a nyár,
társra többé nem talál.
Magányában elmereng,
számos emlék feldereng.
Látni véli hitvesét,
kicsinyeit, szép helyét.
Újra érzi életét,
s elkezdi az énekét.
Régi dala zengedez,
fénye törik, zajba vesz.
Veréb csapat szemtelen
kiált bele szüntelen.
Felcsendülő trilláit,
irigykedve megvetik.
Hangoskodnak: - Fejezd be!
Danolj máshol! Nekünk ne!
-
Talán csoda, égi jel?
Hozzám repül, oly közel! -
Szeme csendes ősfolyam,
lelkem oda átsuhan. -
Annyit érsz, mint kép az éjben,
fekete a feketén.
Bocsánatszó égdörgésben,
kincsek tenger fenekén.
Annyit érsz, mint kő a tűzben,
üres tárca elsején.
Hideg kályha fagyos télben,
hited, ha nincs, annyit érsz.
Valamikor Kálmán,
gyalog ment a járdán.
Amerre csak haladt,
mosolyvirág fakadt.
Anyja mindig mondta:
„Messze van a posta”.
Hallgatott szavára,
felült egy szamárra.
A fejét azóta,
oly magasan hordja,
ha fák alatt járna,
beakadna orra.
Szívünkre csókolja az ég
szelíd, könnyelmű álmait,
csöndesen dúdolja a szél
virágporos sirámait.
Édes illatot küldnek
fészkébe a fürjnek
hófehér orgonák.
Ágaira kiülnek,
örömére a fülnek
gyöngéd melódiák.
Ég vörösében látom az arcod,
felhők közt dalol egy pír csalogány,
lágy esti szellő a porba húz karcot,
elsétál mellettem egy másik magány.
Szemébe nézek, magamat látom,
mosolya festett, kényszeredett,
díszítem magam, mert itt a karácsony,
magamra vettem lélek-ékszeredet.
Bent az agyamban, mint fenyőfa csúcson,
koronaékszerként képed ragyog,
s míg az ünnep magányát magamra húzom,
gondolatok közt veled vagyok.
Kántor Péter: Ha bejön az élet c. verse nyomán
ÉS 2016. febr. 19.
Ha bejön az élet,
csillagot tûznek rám
vörös posztóból.
Ha bejön az élet,
egy kicsi munkára visznek.
Mindenki vályúnál kosztol.
Ha bejön az élet,
egy emberé lesz ismét
az egész határ.
Ha bejön az élet,
éjféltõl nem is kell dolgozni
ma már.
Ha bejön az élet,
Megint lõnek az utcán,
mint ötvenhatban
Ha bejön az élet,
lágerbe visznek a pofonért,
amelyet kaptam.
Ha bejön az élet,
hullák úsznak a Dunán
lefelé.
Ha bejön az élet,
nem járhatsz hat után
kint, estefelé.
Ha bejön az élet,
tûzre vetik majd
ezt a versem.
Ha bejön az élet,
ismét krumplit eszünk
nyersen.
Ha bejön az élet,
kirúgják alólam az utcán
a lábam.
Ha bejön az élet,
senki sem hiszi majd késõbb,
amit láttam.
Már nem iszom bort többé, mert bár szeretem,
a józanság többet számít már ma nekem.
Rózsát a kertben sem vágok le soha,
ott szép, és nem lesz vázában a csoda.
Bort a kupába csak másnak töltök,
nem leszek ittas már, hacsak meg nem öltök.
Táncol a szélben az almafa levele,
hull a szirom, tele már kertem vele.
Csupa illat a szél, csupa lonbsuhogás,
az ember a fák közt boldog, dudorász.
Bánatot itt ma csak egy gondolat teremt,
e gyönyör is elhagy, mert te nem vagy velem.
Hát mégis bort a kupámba a tavalyiból,
és számról majd új dal, és új ritmus szól!
Fára akasztott hinta lengett
kint, a ház mögött, a kertben.
A nyár zöldjébe azóta
sok barnát bekevertem.
Jól emlékszem az inidiánra,
aki a hintán harcba lovagolt.
Íj és nyíl volt, meg kés csak nála,
és hiába dörgött rá a colt,
mert az igazsáûg védte õt a haláltól,
meg a társult Nagy Szellemek.
Mára leszakadt már a hinta a fáról,
és a fûben sem hempereg
senki gyermek.
És emlékszem még az O ügynökségre
évekkel azután;
hogy' álcázta magát napszemüveggel
a titkos ügynök sután,
de mindenki felismerte.
A fára akasztott hinta ma már a
felhõk között lebeg.
Elkoptak a szerelmek azóta,
és felnõtt egy pár új gyerek.
A házfalat, amelyen az állt: SZERETLEK,
régen újra lefestették.
A reggelek egyre hidegebbek lettek,
é hosszabbodnak az esték
így, októberben.
Csak Téged kereslek Uram:
Halandó emberek között
Igédet szomjazó fiú
Testére bombát kötözött.
Csak Téged kereslek Uram:
A kvarkok göröngyös hátán
A legelemibb részecskét
Kutatja ember, s a sátán.
Csak Téged kereslek Uram:
Az ősrobbanás fényében
Sütkérezem és tágulok,
Akár a világegyetem.
Csak Téged kereslek Uram:
A sötét anyag eltakar
És spirális galaxisom
Forog, mint hátán a rovar.
Csak Téged kereslek Uram:
Paradicsom ígéretét
Hajszolom száz diffúz ködben,
S a tejúton kihal a lét.
Csak Téged kereslek Uram:
Hamisak a próféciák
Országod a végtelen űr
Nem láttuk mi Isten fiát.
Csak Téged kereslek Uram:
Halandó emberek között
Ostoba az a fiú ki
Testére bombát kötözött.
Mint kamasz álmaimnak
Érett asszonya,
Állt egy karzaton
A régi orgona.
Szélládája rongyos,
Ódon bálruha.
Kopott politúrján
Por a cicoma.
Vártam égi nászra,
Hogy zengjen fel dalom,
E kedves hölgy testéből
A régi karzaton.
(Gyarmati Fanni halott)
Súlyos lettél, szent, akár a zsoltár,
S könnyű, mint a szálló képzelet.
Porban, zajban jártunk lenn az utcán,
S te fent vigyáztál, mint az ékezet.
Megérkeztél, - a por, a zaj a régi,
De szent figyelmed mindörökre égi.
S bár csont pihen egy hant alatt a földben,
A zarándok csak csöndre lel e csöndben.
Űrt hagytál, és kong e szűk világ...
S folyton hervad minden...
Kerek hold süt
Kerek égen.
Kerek dob szól,
Tűz lobog.
Őseinknek
Bűvkörében
Ragyognak a
Csillagok.
Tárd ki szíved
Két karoddal,
Fátylak mögül
Titkaid.
Járd a táncot,
Mámoron túl!
Dobd le erkölcs
Láncait!
Dobra dobban, -
Táncra lábad!
Véred lobban,
Szíved ég.
Mámorítón
Vonj magadhoz!
Ragyogjon a
Magas ég!
Átkarolva,
Körbe fonva
Tested, s testem
Összeér.
Új életet
Lángra lobbant,
Ősi titkot
Súg a vér.
Reggel aztán,
Tudva dolgunk,
Tesszük, amit
Tenni kell.
S éjjelente,
Ősi táncban,
Dobban, s lobban
Égi jel...
Utódal:
Táltos ballag
Titkos úton,
Őseinknek
Lábnyomán.
Ködbe réved,
Köddé foszlik,
Minden hajnal
Bíborán.
Esti Kornél erre járt ma,
Fényfüzérnyi vonaton.
Habzó sörrel kocsma várta,
S nők ölében oltalom.
Megölellek. Nem szeretlek.
Semmivel sem tartozom.
Ez a perc tán nem valóság,
Lehet, hogy csak álmodom.
Ölelj meg, ha nem szeretsz is!
Nincs idő, csak pillanat.
S mint az árnyék semmivé lesz,
Hogyha jön a virradat.
Ölelj jobban, szorosabban,
Ahogyan csak álmodom.
S istenhozzádot se ints majd,
Mikor tovább utazom.
Én úgy látom a világot,
mint aki tűzből, vízből menekül,
és nem érti, mi, miért lángol
ha a víz is már megrészegül.
Ne szólj! Ne vess el! Dobj a tűzre!
Fakassz lelkedből számomra űrt,
hagyd el a legszebb álmaidat
ha lényed a semmiből menekült.
Kész, ennyi. A létezés kiált;
Neked van, nekem semmi még.
Csak reszket egy apró kis bogár,
mert ijedten látja, hogy jön a vég.
Fáradtan, csüggedten csepeg
az olvadt jégcsap az ereszről -
Unja, fázik és elhiszi, hogy
hamis a hír a tél felől.
Köves utcán rázkódik a csend,
kitekint egy percre a körútra,
megemel egy ballagó kalapot:
s ráköszön a léhűtő, az utca.
Úgy jöttem a világra, hogy nem akartam lenni.
Úgy kell majd távoznom, hogy nem akarok menni.
KI kérdi meg, miért, s meddig maradok,
s én utánam maradnak-e súlyos mondatok?
Így jöttem: üresen, meztelen,
mikor a hajnal épp megérkezett,
s ruhátlan lelkemre formált
egy habos, narancs-szín felleget.
Nyöszörögve, még zárt szemekkel,
mint aki tudja, közeleg a lét,
szorítottam súlyos szemhéjaimmal
a nemlét vágyott, féltett gyönyörét.
De hiába. Valaki szólt, illant a varázs,
öleltek, vertek, forgattak kezek,
fém koccant fémhez, s az anyaméh
pulzáló árulása világra vetett.
Önkéntelenül is csendért kiáltok.
De harsan a szó, lüktet az agy,
s a gondolatok forrongó kohója
kioltja a készülő mondatokat.
Ki mondja meg, meddig maradhatok?...
Akkor már nagyon fájt a karom.
Az el nem ölelt ölelés görcseit
nem oldotta semmi hatalom.
Piruló arcom csókod várta,
ám távozó alakod már árnnyá vált -
semmibe veszett minden lárma;
mert ordítottam: maradj, ne menj!
Az élet üres csöndje sikolt velem,
és vágyaim, mint megannyi szenny...
Ölelem mulandó titkait,
szorongatva egyre néhány szófoszlányt.
Nem vallomást: ezek szitkaid.
Minden hiába ha menni kell.
Nincsen már szó, érzés, sóvárgás. Csak csönd.
Ha mész, mindent, engem is viszel.
Háztetőkön cinke teng,
borzó este, Nap bukik,
zúz a mara, kék katáng,
és vidáman ég a láng.
Ég a láng, és benne én
megmelegszem csendesen,
karcsu lány-alak felém
ring, a táncát meglesem.
Forog, pattog, ég a tűz,
láng, a lány, ez egy kedély,
és ha néha füstöl, űz,
máskor sír a lelkedért.
Olykor nyűg a lélek is;
hús és vér, csak test vagyok,
szívtelen meg féldepis,
tengő-lengő tetszhalott.
Sovány lelkem tűzbe ért,
zárt kalitka madara,
nem hittem, hogy lesz ki még
meggyújthatja valaha.
Több tonna késéssel
zakatol,
eső sem esik, csak
maszatol.
Hol fagyott kezekkel
Hol orral
Érkezik az ember
Monorra.
Sín-kerék, kőhideg
Vasolló
A helyzet máshol is
Hasonló.
Öröm, hogy buszon lehetek,
És egyszerre harapok
Levegőt, ha kapok,
S ötven leheletet.
Ez kapaszkodik,
Az kopaszodik,
Ez csak egy kéz innen,
Az csak egy pihebúb,
Úgy látom maholnap,
Egymásba karolnak,
Ha a busz belehúz.
Izzadt és ázott,
Késett és rázott
Emberek, mi mind,
Hordjuk a gondot,
Ruhán a gombot,
Bogár a kitint
majd éjsötétben
határtalan csendben
megsejted az első moccanást
egy apró élet gyenge sóhaját
és szívedből lesz elemózsia
s a méhlepény mint ölelő csoda
elringatja csöppnyi magzatod
angyalhangon
mint egy hangmozsár
angyalhangon
mint egy hangmozsár
(visszatér/Ő-rímelő)
emlékszem, ültem a játszótéren,
elrévedeztem a boldog léten.
akkora voltál csak, mint egy alma,
aprócska élet a Nagy Egészben.
üldögéltem a hűs fák tövében,
homokoztál, s én ámulva néztem,
ahogyan éppen a sárga vödröd
felemelted, nyögve, nagy-vitézen.
hatalmas volt, s te olyan parányi,
lehetetlenség volt rád találni,
úgy elrejtőztél a vödör alján,
(akkor is szerettél bújócskázni).
és férfi lettél – világot látott...
(itt árválkodik a kék lapátod).
az üveghegyen is túlra mentél,
talán meglelted időtlen álmod.
Lehetnék láthatatlan én,
szemedben lázas vágyú fény -
meggyújtva téged legbelül,
s lebegnék észrevétlenül,
akár egy szellemszárnyú lény.
Lehetnék láthatatlan én,
ki, lopva régi székre ül,
s szemére álom szenderül;
vagy szállnék ágyad szélire
- mint árva, néma tollpihe -,
s nézném a fáradt arcod ott,
redőzött, ráncolt homlokod,
s ahogyan alszol. S lágy-puhán,
lefejtve szellemlány-ruhám,
ölelném pőre tested én,
akár a bársony szárnyú fény.
S ha fáznál, féltő, lágy-puhán
takarna könnyű vágyruhám.
Sárga avarba halt a nyár,
a fák tövében tarka hant,
reszketeg ágon két madár,
tépázott tollú méla pár,
gyönyörű gyászdalt sír a lant.
Aranyló őszbe fúlt a perc,
zokog a szél is, hű barát.
Lehajtott fejjel útra kelsz -
kérdezlek, ám te nem felelsz,
máshol keresel új hazát.
Menj csak te nyár, te szép, csaló,
elleszek én az ősz ölén,
s vágyam, az égbe szárnyaló,
örökké lángló, lázadó,
kialszik majd a tél kövén!
Szeretlek őszöm, téged is.
Annyiszor megcsalt már a nyár,
bolond, ki mégis benne hisz!
Bár, álmom néha messze visz,
vigaszt nyújt tán, e rőt talár.
Szoríts magadhoz, s úgy ölelj,
feledjek minden rosszat én,
csitul talán, e szívzörej!
Megváltást várok - jöjjön el -,
remény, a létem mély sebén.
Gyönyörű nyár, mondd, lesz-e még
szeretni téged, alkalom?
…amikor lángra gyúl az ég,
s mint ahogy régen, újra ég
vadtüzű csókod ajkamon.
Feszített már a vágy nagyon,
hogy lássam múltam otthonát,
szerelem lakta, s oltalom,
a jó illatú kis szobát.
Az úton félve mentem én,
az utca kissé összement,
az emlékeknek szent egén
egy ismerős kép megjelent.
A kaput rozsda marta már,
a kertben sebzett, régi fák,
enyészet csak mi arra jár,
tovatűnt már a szép világ.
Penészes-türkiz volt a fal,
a csend ölében ült a múlt,
s egy elfelejtett, régi dal,
a bús sarokban meglapult.
Nyitva az ajtóm. Hogyha jönnél,
tudom, hogy csendben megfürödnél,
s mellém feküdnél úgy, mint régen -
ruhád pihenne kinn a széken.
Akár egy Isten, úgy szerettél…
Azt hinnéd, alszom, s átölelnél;
hallgatnék, halkan lélegeznék,
mintha csak könnyű álom lennék.
S mikor a hajnal lángra lobban,
ébredve, ott, a két karodban,
íriszem fénnyel fonna körbe,
s ragyognál benne mindörökre!
Versedben lennék gyöngybetű,
kupádban mézes bor, nedű,
szomjadat oltó hűs ital,
szívedben dúló tűzvihar,
feszítő vágyad bősz heve -
lángoló dalba szőj bele!
Utadon lennék fáklyafény,
mécseket gyújtó szép remény,
nagykabát rajtad - jó meleg,
papírod, tollad, fegyvered,
kenyered, ágyad, asszonyod,
hópuha pelyhű vánkosod;
szerető kéz, mely enni ad -
bajodra lennék szent vigasz,
ajkadon csendes, hű ima,
szirmaid bontó Hélia,
ihleted, Múzsád - bőkezű,
szellemi társad, jóeszű.
Világod lennék, s egy veled,
szavakba vésett ékszered -
könyvedben búvó szép rege,
életed édes végzete;
de hogyha múlnék - versbe sírj,
gyönyörűt rólam csak Te írj!
Nekem senki se mondta meg,
sem a saját köröm, se másik –
de február volt, holtszezon,
hamis szívek rogyásig.
A bádoghangú friss szél tán
még érzelmet is megmásít –
csak átutazó vagy, s bennem
kísértetváros ásít.
Hogy az utcád nem egyenes,
csak úgy hívják – én nem tudtam,
de rájöttem, bár nem szóltak:
az én utam egy másik.
Te tőlem várod,
és én tőled,
már ketten nem jutunk semmire.
Az idő megy,
de semmi sincs,
csak süllyedünk a semmibe.
Csodára várunk, galambot, sültet,
hogy tátott szájunkba behull.
Milyen kertész, aki betonba ültet,
nem zsíros talajhoz nyúl?
Várom, hogy halljad,
várod, hogy halljam,
de mind a kettőnk füle süket.
Ebben a lármás
földi viharban
egymást már senki nem érti meg.
Érdek-kerítés utunkba fülled,
mikutyánk kölyke ugat vadul.
Milyen kertész, aki betonba ültet,
nem zsíros talajhoz nyúl?
Virrad az élet temploma
napórát rajzol lent a fa,
még hűvös leplek vonzanak,
s arannyá izzik fent a nap,
arany mézgájú fenyvesen
csorog a fény szerelmesen,
s krizantém-harmat szórja szét.
A fánk falevél függönyét
sápadt augusztus színezi,
hamvas szilvákat visz neki,
pihés barackokat. Korán,
az idegpályák sodronyán
tiktakol az idő maga.
Hőség. Elfolyt az éjszaka.
Villogó fények
rohanó árnyak,
Sötét az égbolt
jaj-t kiabálnak.
Jól ismert verejték
üvöltő termek,
Térdepel a lélek
osztódnak a sejtek.
Megtalált hitben
süllyedő remény,
Remeg a rózsafüzér
Anyám halott kezén.
Darabokra hulló
sosem volt egész,
Anamnézisben lejegyzett
nem múló rettegés.
A perc visszaszámol,
a végzet oly közel,
Nem kell hogy beszélj,
Csak szorosan ölelj.
Hajnalok rőt ágyán ébred a nap,
dagadt-kék felhőket cipel az ég.
Sár-puha állagú a tegnap-mag,
keservet tart templompad, imaszék.
Gyengén dülöng – meddig bírja – a hő?
Volt-színeit vedli föld, utca, tér,
ahol nemrég kéjben élt férfi, nő,
ott fogant meg, s születne már, a dér.
Újabban, ősz-vírust köhög a nyár,
fertőzöttként sínyli most, ami szép.
Bárlépcső, betérő lábakra vár...
ám, a vágy színpadán hangtalan lép.
Nem bánom hajnalok hűsebb ágyát,
szürkülő háztetőt, árnyat, falat,
sem a sors érdemelt nászát, gyászát...
évszakok, és létünk: Úr-akarat.
Mesterségeket idéz
első pillantásunk
– magányos-szerény, csibész –
s pákász-tartású hátunk;
tőzsérként diktált Isten,
s egy zavart életszinten
vezetett portékához
két türelmetlent: minket.
Gubacsapóként mozdult,
s lett finom érzés kézben,
hű gerencsérként fordult
fényéhez árny, s az éjben
a Hold óvta – mint csürhés,
a barmot – hogy oly' rezdülés
jellemezze hatásuk,
miben a kéj csendül, és...
Első pillantásodban
láttam nekem és hozzám
óhajod. Boldog sokkban
tartasz, folyton fokozván
csókban, majd ölelésben
– értem dolgozó kézben –
akaratod: hogy együtt
éljünk szerelmes-békében.
Úgy osonsz mellém, mint a napfelkelte,
fényekkel oldva sötét éji tusám,
nem bántom azt, aki így megtervezte,
csak áldom, hisz’ megnyugszom álmom után.
Gyógymód vagy lázamra, mert félelmet ölsz,
majd lágyan szórsz bizalmat kétség közé,
lelkemben önzetlen vággyal tündökölsz,
mi vigaszt köt virágból gyászom fölé.
Hűséged tervezett, s mint barokkos vár,
edzett – és nem romos – erős bástyákkal,
sokszor elporlaszt'nám, mert amikor fáj,
elmúlnék végleg a gőgös árnyakkal.
Napkeltés fényed minden sugara kék,
szívemben mámort kelt, és hatalma kéj.
Lombtalan árnyak a tölgyek,
földeken úr, csak a dér, még...
március Asszonya, várunk,
törd fel a zordnak a kérgét!
Fullad a lég az esőtől,
nagybetegen remeg álla,
fagy baja, szüntelen éhes,
nincs olyan, egy se, 'ki gyámja.
Színtelen árkok a völgyek,
mélyben a magtalan élet,
március ösztöne nélkül:
torz tükör, éktelen éden.
Mérgesen átkoz a sírás,
egy vigasz-álma, az Ámor,
– kéjtere élvezetének,
csontokig ér s hat a mámor –
...
Meztelen ágakon Isten,
s várt tavasz éneke ágál;
március Asszonya, ébredj!
Haljon a tél öled ágyán!
A sokadik nap után is a tükörbe kell nézni.
Benne van minden. Egy falat, egy illat,
egy szag, a tegnapi kenyér; az ég, és a föld.
A felhők, a rögök, az út – előre és hátra –
karimája... a vasalt, meg, a gyűrt idő.
A határok, és a szabadság... ráncként, a szem
alatt. A szemek is. A megvetők, és a szeretők is;
a megállapítások, és a kétségek; a kérdő félszek...
a tagadás, a tudás is. Mind egy vonal. Ránc.
Az áll, és a szem alatt, és fölött, a homlokon is.
Felismertek, s nem ismertek fel. Bátrak, bár voltak
higgadtak, átgondoltak... miértekkel, hogyanokkal
... a sokadik nap után is... és sokasodnak,
úgy, mint, a sok Mert. Akármilyen volt, vagy lett,
az Én, az Ön, az Arc, vagy, az Isten, és Más.
Benne van. Együtt. A Tükörben. Minden.
Tele a hócipőm, a pince, a padlás.
Magamat ringatom, hogyha nem akad más.
Holdba kapaszkodok, (szél fütyül utánam).
Fekhelyet keresek bármelyik zugában.
Fizetek naponta hogy erősebb legyek.
Ha kell, felveszek rá némi előleget.
Ellopták szerencsém, hiába őrködöm.
Nem is volt sohase, nem is lesz ördögöm.
tegyen hamis ígéretet,
hogy engem majd jobbá tehet.
rajta kívül nincsen másom.
nevessen az elmúláson.
ketten feküdjünk a hőre
lassan lágyuló időre.
s ha a halál sírva jön el,
ő legyen, ki sírba ölel.
Meguntam már Budapest utcáit,
körbejárni a Deák-teret,
vagy fekete vagy fehér a kedvem,
gyakran nincs is közte átmenet.
Valaki a hátam mögött lépked,
kézen fog. Ez nem az Ő keze,
pedig volt idő, mikor azt hittem,
az enyém pont beleillene.
A házak közt felbukik az égre
a Hold, mint egy lebegő tetem,
egyszerűen minden olyan valós,
minden olyan levegőtelen.
Kapualjban csókolózó párok
ölelkeznek, mint a mákszemek,
örüljenek, míg fiatalok, majd
sírhatnak, ha megöregszenek.
Nem tudtam, hogy így fájhat a semmi,
a körúton kismacska fut át,
próbálom felidézni a színek
elfelejtett algoritmusát.
Édesanyám, maga nem fél?
Most lopják a csillagokat.
Tehervonattal viszik el.
Két óriás jött el értük.
Zsebükben egy fél világ, míg
maga egy egészet cipel.
A csupasz ég ablakunkra
jégvirágos mezőt lehel.
Az arcomat abban mosom.
Egyszer én is megöregszem,
s az emberek a helyüket
átadják a villamoson.
Most a konyhaasztal mellett
hajolok a tányér fölé.
Előttem még pár harapás.
Az idő eltelik, és a
jégvirágból pipacs lesz,
a csillagokból máglyarakás.
Ha maga ül velem szemben,
a szeretet hálás dolog.
inni se kér, enni se kér.
Én úgy láttam, édesanyám,
lepke szállt a házunkra,
egy búzasárga, homlokfehér.
A Blahánál a metróhuzatban
rajtam már csak néhány mozdulat van,
fáradt vagyok most is. Imitt-amott
nagyanyámat látom, aki halott,
most épp szemem sarkában tereget,
máskor ő vasalja ki az eget.
Órája vékony, fekete szíjas,
azért voltam gyermek, hogy leszidhass,
nem tanultam semmit. Mire lelnek
a halottak? Némák, de fülelnek.
Gyümölcsízű álom
Csurran még a számon,
Könnyűvérű szellő
Ébresztget buján.
Szempillámon játszik,
Lesiklik a vállig...
Bizsereg a bőröm
Barack bársonyán.
Kóválygó kis felleg
Féltékenyen reszket,
Árnyával takarná
Kigombolt ruhám.
Duruzsoló szárnyak
Hintik szét a vágyat.
Málnaillatúan
Zsong a délután.
Egyszer ködös, máskor ragyog.
Nagykabátban fázós fagyok.
Kucorognak izzó vörös
Galagonya ágak között.
Falevél száll, szalmakalap.
Erdőn-mezőn szellő szalad.
Aranyhaját (öreg hölgyek)
Megcibálják jól a tölgyek.
Fáradt az ősz, ezer ránca
Szántóföldek barázdája.
Túladott már minden kincsen,
Megpihen egy rézkilincsen.
mama, szomjas vagyok
mama, pisilni kell
mama, mesélj nekem
mama, kérlek felelj
mama, süssünk sütit
mama, segíthetek
mama, ez összetört
hozok újat neked
mama, figyelj most rám
ugye, ügyes vagyok
ide festek neked
nézd, egy vidám napot
mama, ne főzz, ne varrj
mama, játssz most velem
nézd, egy tündér vagyok
ez egy varázsköpeny
mama, forogj velem
mama, vegyél most fel
mama, segíts nekem
azt ott nem érem el
mama, fogd a kezem
mama, nézd, hol vagyok
mama, keress majd meg
mama, most elbújok
mama, unatkozom
mama, én is megyek
mama, meglátod majd
milyen jó is leszek
mama, sötét az ég
én úgy félek, mama
mama, ölelj most át
mama, vigyél haza
Haladsz a biztos úton.
Már rég az út vezet.
Nem vagy magad sosem.
Fogják mindkét kezed.
Már összeforrt a csont,
a hús már összenőtt.
Egy dobbanás a szív...
Széttépni nincs erőd.
A táj gyorsan rohan
az út két oldalán,
nincs útelágazás,
nincs is más út talán.
Haladsz a cél felé...
Vagy nincs is cél talán.
Oly ismerős a táj
az út két oldalán.
Fogják mindkét kezed,
s rúgod tovább a port...
Már összenőtt a hús,
a csont már összeforrt.
A szív egy dobbanás,
még egyre hajt a vér.
Vezet tovább az út,
mi végül körbeér.
talán csak a szél volt
ahogy végigszaladt
valahol egy ajtó
nyitva maradt talán
csak egy angyal pihent
meg szárnyamon talán
csak a szánalom tett
egy kört benned bennem
váltottad meg magad
talán csak a falak
riadtak a csendre
talán csak a vágyak
épphogy csak egy vázlat
egy jelenet, amit
a filmből kivágtak
szememben egy részlet
amitől nem láttad
talán csak játszottam
úgy ahogy kívántad
mint egy unalomig
ismételt kísérlet
talán csak hazudtam
talán csak ígérted
Szabjam-e léptemet
Sokaknak léptéhez,
Rátéve lábamat
Széles út kövére,
Higgyem-e a mondást,
Fecskéről s a nyárról,
Vagy ázzam el attól,
Mit szembe szél rám szór?
megvettem
eltettem.
hogy júliusban megtaláljam
akkor majd szép lesz.
órákra gyermekké tesz majd
a fanyar illat, a szökkenő fények
de lehet május is. vagy szeptember.
csak december nem,
ilyenkor másképp hullanak a fények
csillagszórót egyedül égetni,
Minek
A csöndes hajvágások, a
rekedt ordítások, amik
idővel mindig sírásba
fulladnak
velünk maradtak
és néha még beszélünk, anya
Nem én vagyok, talán nem,
aki üvölt, és közben
kívülről figyeli a hatást,
az ingerlően közömbös arcot,
majd a halk szipogást,
a lassan gördülő könnyeket,
hogy aztán a szégyentől
összetörve, ostoba állattá
szelídülve, együtt sirassam
magunkat veled
Ha kell, mindennap kiírlak:
majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.
Füstkarikákon át kifújlak,
Poharak aljáról rosszullétig kiiszlak,
Könnyítek magamon és lehúzlak -
majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.
Ne gyűlölj, mondtad, ne gyűlölj kérlek.
Bár tudnálak.
Hah. Mintha fontos lenne.
(szép szerep!)
Mintha számítana, hogy még
én is ezen a bolygón létezek.
Meddig tart még, mondd,
hány hét, hány hónap?
Hisz sehol se vagy
(ha valaha is voltál)
Mitől fájsz úgy mégis,
mint valami fantom végtag?!
Észre se veszem, tépem a bőröm,
buggyan a vérem.
Amíg a hús vérzik, addig se fáj a lélek.
Csak egyszer, csak egyetlenegyszer
érezhetném még az ölelésed
Költő szívét törted össze
verssorokra, úgy vigyázz,
az egyikben magát szidja,
másikban téged gyaláz.
Költő szívét zúztad össze
szilánkokra, így megy ez,
az egyikkel magát vérzi,
másikkal téged sebez.
Költő szívét tépted széjjel
fecnikre, most bosszút áll,
egyre írja, hogy szeretett,
a másikra, hogy utál.
Költő szíve örvényféreg,
ha mozsárban őrölöd,
minden morzsából megéled,
s minden darabja örök.
Egyhetes újszülött,
egy hete nézem,
hogyan lesz kékebb a
fény a szemében.
Többé nem kétnapos,
többé nem három,
sosem lesz olyan, mint
most, ahogy látom.
Soha már, mint mikor
először láttam,
soha, mint egy másod-
perccel korábban.
Növő hold, változik,
fordul az égen,
minden, mi történik,
megtörtént régen.
Zuhog ránk az idő,
percekre robban,
egyhetes újszülött
alszik karomban.
Mért nem láttalak eddig?
Hol rejtegetett Isten
egy pici országban, hol
mindenki mindenkit ismer?
Hol rejtegetett Isten?
Mért küldött ennyi pokolra?
Aki korábban voltam,
mért nem szeretett volna?
Mért mentem ennyi pokolra?
Mért kellett rád ennyit várni?
S hogy itt vagy nekem végre,
mért jobb, mint eddig bármi?
Mért kellett rád ennyit várni,
eltelni annyi évnek,
hogy veled eltelhessek?
S hogy adjak hálát érted?
Ha most meg kéne halnom, mi az, mi megmaradna
elsőre láthatatlan, mint hártyavékony lapra
nyomtatva régi vízjel? Mi az, mit megőrizne
az együtt élt időből a bőre, csontja, izma?
szemem színét szemében? nyelvén a tejem ízét?
hogy feldobtam, repüljön, aztán elkaptam ismét?
azt, hogy nevettünk együtt? ahogy karomban tartom?
(ne kérje semmi Isten, hogy most meg kelljen halnom!)
Mint fény felé fordítva kiütközik a vízjel,
tudata mélyén élnék ezernyi színnel, ízzel.
De bár lennék gyerekrajz, rajta napocska, hinta,
vagy szöveg szép szavakból, tarka tintákkal írva.
Együtt kell még tanulnunk nevét bokornak, fának,
jaj, nyúlj hosszúra, élet, akár a téli árnyak.
Nemrég a napjaim még, akár a férgek, rágtak,
most mindenik szelíd lett, kezemhez búvó állat.
Fagyban is felmelegszem, mikor reggel meglátlak,
mély télben szültelek meg, de tavasznak és nyárnak.
Ha fölnevetsz, a kertben kirügyeznek az ágak,
a gyümölcsök, hogy érni tudjanak, téged várnak,
mély télben szültelek meg, de tavasznak és nyárnak.
Élete őszbe fordul most augusztus-anyádnak
Isten egyik kezéből a másikba majd átrak,
de megszültelek téged a tavasznak, s a nyárnak.
Hogyha eléred a negyvenet, ember,
gyűlnek a ráncok a homlokodon.
Túl a kudarcokon, annyi szerelmen,
túl haveron, túl vérrokonon
jól tudod azt, hogy mennyi az annyi,
a szembejövőről, mennyit is ér,
s nem tudsz már könnyekre fakadni,
mert egy nagyfőnök kikísér.
Hogyha kirúgnak, már nem akadsz ki,
lelsz más társat, más kenyeret,
orrod alatt szaporodna a „baszki”
de mert gyereked van, visszanyeled.
Megtanulod használni az Excelt,
rajta beosztani pénzt és időt,
nem vacakolsz, csak olykor a szexszel,
aztán, mint a fa törzse, kidőlsz.
Negyven után még bírod a tempót,
már ha a térded nem reumás,
nagy sikerekre legyintesz: „E' megvót!”
Csökken a becsvágy, nő a tudás.
Mind gyakrabban lát a fogorvos,
kardiológus, majd a szemész,
végül rájössz, még sok a dolgod,
s mind leszarod: jó így az egész.
Negyven után minden nap ajándék,
hát örömödben fogj madarat!
Van mese is, csoda is, mire várj még,
tán száz évre való is akad!
Maradj kívül, ahogy lehet
a körökön, a klikkeken,
ki egyfelé sem oldalaz,
barátod is csak az legyen.
Ha szekértábort látsz, rohanj,
de fel ne gyújtsd, mert benne égsz,
csak lovad az, kit nem zavar,
hogy jobbra mész vagy balra mész.
Ha ünnepelnek, az gyanús.
Mit akarhatnak? És szaladj,
ha bárki keblére szorít,
hogy „a mi kutyánk kölyke vagy!”
Veszélyes itt. Vigyázz, melyik
szavad lesz fegyver ellened!
A bolond bírja csak. Te is
túlélsz, ha titkát ellesed.
Legyen egy kerted. Állatod.
S ha van hited rá, gyermeked.
A fürdőkádban énekelj,
s ha hallgatod a híreket,
keverj alá ragtime zenét,
és börleszk lesz a borzalom,
s a pátosztól mézgás szobor
csak ócskavas vagy bronzhalom.
Hordj szép ruhát, fényes cipőt,
akár farsangi maskarát,
s a pénzzel játssz, mintha arany
volna, vagy tizenhat karát.
De tudd: nem itt van otthonod.
Széthullnak klikkek és körök,
hogy ne űzzön a rettegés,
fogóddz meg abban, mi örök.
Hazám, hazám, te mindenem,
Nem mondtad, hogy jó lesz nekem
Maradni benned és veled,
Én sem tettem ígéretet,
Hogy érted élek és halok,
S ha megversz is, csak hallgatok,
Míg kettőnk közt halkan rohad
Egy bántalmazó kapcsolat.
Hazám, hazám, szerelmesem,
Kibasztál velem rendesen:
Előbb sok édes vallomás,
Majd néhány sértés, s nem soká
– itt lakva egy fedél alatt –
Bennünk csak bűzös csönd maradt.
S én várom, hátha újra szólsz
Megunt nődhöz egy kurva szót.
Hazám, hazám, beismerem,
Már nem maradt önérzetem
Kimondani, hogy ennyi volt,
Bár nem eshetne semmi folt
Neveden, csak mert elmegyek,
De rég beláttam: nem merek.
Pusztító méreg napra nap:
Maradunk egy fedél alatt.
emlékszem vasárnap a járdát sepertük
tiszta legyen ha mennek a misére
előre köszöntünk mindenkinek
mi Karácsonykor és Húsvétkor jártunk csak
elég annyi is - ezt mondtad
de egyszer mikor elviselhetetlenek lettek a gondok
járvány pusztított és a tehenünk odalett
elküldött Mama hogy beszélj Istennel
bár én azóta is Hozzád fordulok
most például nem találom a régi kalapod
melybe az elárvult fiókákat tettük
és azt sem tudom hogy végül Istenhez kerültél-e
vagy ha nem akkor hol keresselek majd
érik a nyár
leheletével megtelnek lassan a terek
muzsika csendül az éjszakában
estébe nyúlnak az ingerek
a sarkon túl
egy dobgitárral játszik a fiatal idő
csodálkozom
húsz éves sincs
mi lesz ha zenéje nagyra nő
szép ez a város
ódon az újjal megfér a régi dombokon
ha erre jársz nézd meg a völgyet
állj meg az északi várfokon
Királynénk kegyes
elmeséli ezredév történetét
ékes e kő áldott a szikla
mely őrzi tiszteletét
erős a hely mágiája
felkap és repít az éjszakán
láza megéget akárhol állok
templom előtt vagy bűntanyán
Veszprém ilyen visszahív mindig
átölel mikor nem is akarom
rám simul ahogy a sarki zenészre
szeretlek
szeretlek városom
Dédapám duplán járta a ruszki földet
marhavagonban
de leginkább gyalog
egyszer szökött is
az volt a harmadik útja
aztán maradt még kétezer ötszáz napot
jól konzerválta a nyers krumpli
a félelem
és a hideg
emlékszem kilencvenhat évesen
kismotorján cseresznyét szedni ment a tanyára
mesélték
a bérlőnek vett egy nyugágyat
hogy a gyümölcsöst metszhesse helyette
mert a szárazból kihajtók
a termést folyton akarók
makacssága tartotta itt
nem mesélt sokat
szépet talán sosem
mindig csak árvákról
kiket elvitt reggel a halál
és a sok ezer lépésről
amelyek szanaszét hevernek a szibériai úton
a tákolt seregről nem szólt
elfeledte
Nagyanyám kriptát építtetett
Északra nézőt
naptalant
egyszer azt mondta hasonlítok az öregre
nem tudom miért
I.
Ó, Te magos bizonyosság,
gyomromat hogyha kimossák,
s tör föl a sok fura frázis:
lássanak tátrateát is!
Sejtjeim pőre világán,
majd ama nagy semmi ágán,
pár kávé, s több kakaó közt
leljenek tátrateás szöszt!
II.
Angyalok összevegyülten
sóhajtanak a nagy űrben:
„Pár percre volt az öröklét!”
Valaki rázza az öklét…
„Gyógyszerül hozta a Barbi,
Nincs ezen már mit takarni…”
vakogom: „én sose láttam
túl jól a lenti világban.”
Vallatnak orjásszemekkel,
idézik: „Ennyi az ember,
nem kell itt patikamérleg:
látni, hogy ördögi méreg!”
III.
„Méregből volt lent ezernyi…
Mosolyból is néhány percnyi”
felelném fent is, szerényen,
„dekára kimérve, szépen…”
„Aztán az ember csak választ,
hitet és hátat kifáraszt,
de hogyha még egyszer élném,
Hitemet úgysem cserélném.”
Mint Mohamednek a hegyhez,
hű viszonyom ez elegyhez!
Arhip! Te zord tekintet,
gombold ki gyorsan inged,
angyalka szállt le rád:
kinyílt artériád.
Kitárva, hopp, kibomlik
szívecskéd, lent a gomblik,
s cérnák közé, hanyag,
ez összegyűlt anyag.
Színétől árnyad ernyed.
Arhip! Töröld meg inged,
talán ma mentesül,
s dobog a testes űr.
Így, ni! Mutasd, te bomlott,
szívéből, ím, kibontott.
Ma visszatér imád:
angyal kaszált le rád.
*Tarkovszkij: Andrej Rubljov című filmjének egyik mellékszereplője
„Én már itthon maradtam”*,
kimentek százak, ezrek.
Százezer éve őrzök
falatnyi földgerezdet.
Száradó rög e paplan,
locsolják nyálak, gennyek.
Meleg nyár van, lúdbőrzök,
hideg télben melegszek.
Celláimat belaktam,
ahogy a fát a tetvek.
Lábaim tüske-körmök,
Holnapra megerednek.
*Buda Ferenc: Mondd, ugye soha című verséből
Padjában ül S. Jánosné,
most nem sürög-forog.
Tudása tán hiányos még,
de büszke, és konok.
„Nevelgetem hat gyermekem”
(emberszülő robot)
„pihenni csak kijár nekem”
hagyott csapot-papot.
„Az iskolába toppanék”
s látá mily kellemes,
órák között hogy ont a gép
kávét, kólát, levest.
„S a sármos Horger Antal Úr
beszéde andalít,
kigombolom ruhám vadul,
ki bánja, mit tanít!”
Sokat kibír a sok papír
„Csak ráteszem fejem,
belémhatol tudás”, s a pír:
„S. Jánosné?” „Jelen.”
„Túl hat szülésen, síp-dobon”
más főz ma vacsorát.
„Gyököt vonok, sort hámozok”
a rendszer koordinát’.
Pihenget törten, váteszen,
(„e szót nem ismerem”)
lábat ha padra ráteszen.
„Tanult nyelv?” „Ó…Igen.”
Padjában ül S. Jánosné,
most nem sürög-forog.
Tudása tán hiányos még,
de büszke, és konok.
Eva Amaral: Nocturnal című dala nyomán
Lehűt az éj. A fő szabály:
Ne nézz, itt nincs tekintet.
A semmi, amit kaphatnál,
mint vaksötét legyintget.
A föld a nappal hadban áll,
és csatlós minden bolygó,
csatányi tér a láthatár,
fejünk körül kavargó.
Káoszt, ugyan, ki kontrollál?
Csak árnnyal rejtegetlek.
Az éj megóv, és körbezár.
Belém bújsz, eltemetlek.
Hiú remény? Tudod, mi vár?
A kör majd újra lángol:
bolygó-tűzön pirult határ
reggelre ránk világol.
Tavad száraz szemgödör,
nincs is, mégis meg- megárad,
pillák közt előretör,
homokba vethetsz ma ágyat.
Dűnék közt párnát remélsz?
Mélybe ásol egy gondolással?
Keresnéd, mivégre élsz?
Semmi dolgod e száradással?
Kezed lassan kérgesül,
de a homok összeomlik,
bőrbe vág, és szívbe sül,
amit építsz, visszabomlik.
Álmodsz:
Esős napod van.
Megmosdasz a homokban.
Az tennessee Rocky Top nótájára
Kertem megszállták a hobbitok,
volt nagy törp-kirajzás.
Úgy döntöttem, inkább lapítok,
rendet majd csinál más.
Láttam én már pókot, amikor
légyre jól berágott.
Légyott nem lesz itt már, de azért
lehetnénk barátok.
Hobbitok! A kerti gaz
szilvarozsda járta,
Hobbitok! A kert igaz
ember jó barátja.
Csalán ling-leng, fásul libatop:
törpnek mind napernyő.
Szundikálunk jing-jang huzaton,
száll sok törpe felhő,
mint a kákics szélfútta virág-
gömbjei, fehéren.
Karom grádics, törp-ég peremét,
ha kérik, elérem.
Hobbitok! A kerti gaz
szilvarozsda járta,
Hobbitok! A kert igaz
ember jó barátja.
Az liverpooli The Beatles:Yesterday című dalának nótájára
(valahol fák között…)
Reszkettél,
Láttam lábadon, úgy reszkettél,
mint ki érzi már, hogy rossz kötél
leng föld fölött,
de döntöttél:
„Vár alant,
gyűl’ a nép, Adieu!
Lo! Kisztihand!”
Bennem elcsuklott egy hisztihang,
s mint eltökélt, belső harang
így szólt:
„Artistának látszol a
mélyben lenn,
játszol,
lásd, ma a hírnév
egy percre körbeleng”
leng, leng, leng…
Lenkötél
lenge’ fák között
s a láb, a mé-
la
láb,
ért a földre legelébb,
alább,
s te többé már nem reszkettél.
(jaj de kár, hogy lenkötél…)
December három. Szárszó borús egén
ma újra gyászszalagként feszül az éj,
s a vassal kivert pálya végetlenjén
örökmécsként ég a karcsú holdkaréj.
Az állomás fölött síri csönd terül,
s míg fészkére gondol minden elmenő,
egy vonatárny a vastalpakra vetül,
és a nyolcvanéves múlttal egybenő.
Sípszó jajdul, a halál acélsipja,
a szél is ríni kezd, a sín megremeg,
s míg a szégyen-könnyét eléd gurítja,
felnyílnak benne a sosem forrt sebek.
Jaj, hiszen ő látta, szemtanúja volt,
és igazságért kiált nyolcvan éve.
"Önkezűség? Koholmány, csúf szégyenfolt!"
szajkózza, hogy a becsületed védje.
De senki sem figyel, szavát nem hallják,
mindhiába üvölt, mindhiába sír,
ám egyre hinti az igazság magját,
talán egy napon a való győzni bír.
Hány kusza álom sompolygott melletted,
de sose jutottál messzebb a vágynál,
s bár harminckét nyár szépsége megejtett,
ugyanannyi telet keresztülfáztál.
Mily parányi csöpp volt, amire vágytál,
mégse váltotta valóra azt senki,
míg te egymillió lelket tápláltál,
tiédet nem tudták viszontszeretni.
De úgy hordtad bölcs türelmedet végig,
mint Krisztus hordta a töviskoronát,
s hiába gázoltál bánatban térdig,
szívedre húztad a világ nyomorát.
Hamvas tenyered nem szorult ökölbe,
míg fogukat fenték rád a nagy urak,
ha be is fogtak álnok, buta pörbe,
csak nemes lelkedet vitted tanúnak.
Jaj, ma hogy óvnának, hogy védenének,
most, hogy mindörökké fogva tart a rög,
habár jól tudom, ma se értenének,
hisz nem te kiáltasz, a föld dübörög.
Hiába vágytál Te nagy tüzet rakni,
hogy melegedjenek az emberek,
hiába vágytál értük kárhoztatni,
fájó közöny munkált erőd felett.
Zúzmarás ma is minden emberálom,
jeges szél fú a lankadt ereken,
sóhajra halkul ma is minden szájon
a vágy, a láng, a láz, a szerelem.
És nincs az a tűz, jaj, nincs az a meleg,
mely fölhevítné csontkemény szívünk,
konok fásultság rabságában remeg,
s úgy halunk el, hogy sosem volt hitünk.
Mióta nem vagy, nem változott semmi,
nem lett az élet se jobb, se több, se szebb,
ma sem tudunk se megállni, se menni,
tömjénfüst szálldos életlángunk felett.
"A semmi ágán ül" a mi szívünk is,
s a zord magányosság léket vág alánk,
lenn szaporul a gazság, mint a pestis,
s egyre terjed, mint parlagon a katáng.
Nincs ma se rend. Az iramodó jövőt
ma sem vigyázzák a nemes angyalok,
dívik még a rang, s a rang alatt nyögők,
s a sorsunkkal játszó Horger Antalok.
Bóvli a tankönyv, a borítók között
gyászos panasszal könnyezik a papír,
de a gaz, aki a színfalak mögött
tehetne ellene, hallgat, mint a sír.
A mai költő? Ne is akard tudni,
nívódíjat nyer itt minden szómaszlag,
nem fog a költészet viadalt futni
a talmival, az ablakuk vakablak.
Rólad mit tart ez istenadta nemzet?
Szentírásként fénylik az álságos múlt,
az önkezűségért mindenki megvet:
"E költő úgy halt, hogy élni nem tanult."
(A. Túri Zsuzsa után szabadon)
Gyönyörű álom volt,
jó fiam, jó fiam,
eljöttél, itt jártál,
álmomban, álmomban.
Hallottam léptedet,
meglestél, meglestél,
virágos ágyamon
kerestél, kerestél.
Este, ha újra jössz,
úgy várlak, úgy várlak,
fehér lepedőmön
talállak, talállak.
Addig is emléked
ringatom, ringatom,
fénytelen, fekete
hajnalon, hajnalon.
Eső veri hátam. Ballagok.
Velem vannak az angyalok.
Szakadt kabátod vállamon.
Ez lett a sorsom. Vállalom.
Sötét az erdő én jó fiam.
Takarod vállam. Éjszaka van.
Nem néznek felém a csillagok.
Nélküled fázom. Még vagyok.
Most szárnyam nő, szállhatok.
Tán elérlek. Vagy meghalok.
Figyelnek rám az angyalok.
Lehullt szárnyam. Már nem vagyok.
Kedvesem vékony, mint a
szellő. Felhő oson át ajka
fölött, ha alszik, és aprókat
csillan álmán, mint éjszakai
vetés a hold körül. És úgy
örül, mint gyermek, ha a
lélek szépet mond neki, mit
úgy tartottam egész nap,
amit csak a rejtett érzelmek
tudnak kitapintani. Olyan
csöndesen, olyan különös
magányban, mint csillag
fénye egy megkövült
csigaházban.
Kedvesem, az idők teraszán
ülök. A Tejút és minden, ami
örök, előttem vonul el nagy
lebbenéssel, sürögve, apró
forgácsolt csillagpor
hullámait keltve a
súlytalanságban. Bátortalan
vagyok, nem létező vonalakra
támaszkodom és szíved
árnyékát segítem: a szerelmet.
Lennék csak bátrabb, úgy
pirulna el bennem minden
mosolyod, mint tulipán után a
hangaszálak. De leszek, és
esővel fogok kopogtatni
szíveden. Mire a felhőket
észreveszed, s a zápor ingét,
ami a tájban szürkén pereg,
már tudni fogod, hogy
mennyire szeretlek, mert
szíven üt valami boldogság,
egy hajnali vágy, hogy
csönddel és szerelemmel
teljes a világ.
Valami enged… a következő kör
ingyen van. Egy szép estét akartam,
s mondani, hogy tudom, de lebbent
az éjszaka és fény tört az úton…
lábam összeakadt, zuhantam. Kövek
árnyéka zúzta össze a vállam, mert
a váll büszke, neki kell minden, de
nekem fájt, hogy nem kiabáltam,
hogy megint megrekedt a szívben.
Feküdtem, nem kellettem senkinek,
néztem az ég csillagszemét. Nevetni
akart a lelkem, de megelőzte, hogy
ezen sírni épp elég.
Szakadt bakanccsal lábadon
bolyongsz idegen tájakon,
hosszú út kéklik szemedbe,
szélére rogy a szerencse.
Létező valóság a van,
ismerős, mégis arctalan,
titkokkal átszőve a tér
ezernyi kalandot ígér.
Városok mélyén kéjgödör,
mérgezett alkony tündököl,
gyönge lelket cserbenhagyva
regényt ír az árnyékokba.
A tegnap gondja messze már,
s marasztal zölden zengő nyár,
csakhogy hívnak újabb utak,
tarisznyádban az öntudat.
Van, aki elmegy,
És mégis marad.
Képzeli, lépked,
Véli – szabad!
Gazdagnak látod,
Mert messzire jut,
Irigyled érte,
S ő előled fut.
Van, aki marad,
Mégsincs sehol.
Arcán a kendő,
S kendőn a por.
Egyhelyben lohol,
Csak őrli magát,
Pőre szívére
Nem jut kabát.
Van, aki nincsen,
S eléd kerül,
Megszólít mégis
Lelkeden belül.
Elgyengült hited
Irgalmat remél,
Fáról lehulló
Elaszott levél.
Levetett álmaimat
Beissza a párna,
Tollai között
Alszanak tovább.
Agyamba
Csörgőkígyóként
Mar bele a máma,
Ereimbe tuszkolja
Undorát.
Reggel van,
A tegnap halála.
Törötten alél
Az ágy – ék,
Lepedő markolja
Lenyomatát.
Kikel az elvetett
Gondolat,
Lábra áll.
Új arcot ad
A magánynak,
Ki tükörben
Társára talál.
Megyek az úton - sorompó,
fülemben bömböl a zokszó.
Toporgok, ideges idegen,
játszanak emberi idegen.
Állok az úton - sorompó,
mögötte uniós koporsó.
Állok, de mennék, odaát
végkielégítik a Hazát.
Fekszem az úton - sorompó,
én vagyok mindig az utolsó.
Ideát ébred az öntudat,
odaát árad az indulat.
Nem vagyok sehol - sorompó,
szívemen harang a
kolompszó.
Otthont keresek ideát,
odaát idegen ideát.
Karácsonyi gyermek
Áldást hoz a házra,
Messzi Betlehemből
Eljő kies tájra.
Ragyogó meteor
Jövendölé jöttét,
Fenyőfa üdvözli
Biblia szülöttét.
Üdvözli szeretet,
Hit és megbocsátás,
Kitárult szívekben
Lészen néki szállás.
Lészen néki dolga,
Ha már körül nézen,
Komor arcú ember
Úr lett e vidéken.
Ragyogj égi gyermek,
Isten maradéka!
S Kárpátalja lészen
Fényesség hajléka.
1.
Ezer nap telik el és én várlak. Kibújik
sarkaiból az idő. Kinőtt kendő ráncai
közt fekszem, a siető semmi pillanat már
vak. Lábak keszekuszasága, és a gyomor
éhsége tart még föld felett, saját árnyékaim
mellett az elém táruló táj komor.
Kívánságaim vedlik bőrüket kígyóként,
csak apró változás alattuk. Mérgünk
önmarását hagytuk. Tudom, kettőnk ideje
már süket. Ezer nap telik el és én várlak,
míg téged az idő idegen terekbe zár.
Álmomban még látlak, megyek feléd,
de már törött csontom, elroppant hátam.
2.
S elroppant háttal, szakadt filmszalagok
között, kópiákat dobálok most szerteszét,
alakok, formák, ízek szerint. Eszét
vesztetett nő, nem rendez többé semmit.
Ez itt a tangám, elküldöm neked -
áthúzva a karikagyűrűn, tedd majd
a zsebedbe. Senki sem tenne meg érted ennyit.
Ezer nap telik el és én várlak. Bújócskát
játszik velem az idő, vágatlan snittek
között, a siető semmi-pillanat már vak.
Életünk filmjén kávézacc-foltos árnyak.
3.
S nézd az ember nem adja fel, ahogy sosem
hiszi el komolyan, hogy ő is meghal. Még
nincs olyan nagy tél, de nem is hagy el,
tereidből most törj ki hozzám.
Sterilizálj megromlást friss kávégőzzel,
ahogyan egyes halak ívnak ősszel,
úgy gyere. Akadj fenn a térközök horgán.
Apró ujjaimmal veszlek majd magamhoz,
ezer év után leszel itt nálam.
Ahogy megérintesz majd, jég hagyja el vállam,
s olvadunk vissza a szent fogadalomhoz.
Szitál a hó és este van,
te messze egy másik télben.
Magam vagyok. Csipkefehér.
Menyasszonykísértet.
Dér fújt szobám köré füstöt,
hol a jóslat ködöl tudom,
megfejteni lehetetlen.
Meztelen csurom.
Távol van a közel is most,
karistolva retinajég,
megmenthetnél a vakságtól.
Citromhéj alatt az ég.
A neont érzékelem még -
vaskossá lett hamu-plafont,
körötte, mint féreg zizgek.
Fulladó lámpafolt.
nézd a hajnal ébred már
és te nem vagy itt velem
hideg kis tenyerem
téged vár
rég voltunk mi egy pár
tavaszi fák alatt
az idő elszaladt
a hajnal ébred már
emléked magába zár
kóborló szép szelek dalomat vigyétek
oly messze szálljatok oly messzi vidékre
ahol ő lakik
oly nagyon távol van
vágyom a testére
éhezem lelkére
ha itt volnál velem
felmelegítenél
szemednek színétől telne meg az enyém
látod a bíbornap
felmelkedett
vörös a nász színe
és te nem vagy itt
kóborló szép szelek dalomat vigyétek
oly messze szálljatok oly messzi vidékre
ahol ő lakik
oly nagyon távol van
vágyom a testére
éhezem lelkére
kóborló szép szelek
ne hagyjatok meghalni
élni akarok
és életben maradni
kóborló szép szelek
hozzatok szerelmes szavakat
kóborló szép szelek
vigyétek az árva hamvakat
lábát tárná a búza-tér - zsibemlék
még sosem volt ilyen szűk
a csend
csak pár évtizede nemrég
hogy itt árult a történelem
erózió faragja betonpult arcát
lángosos méhén szunnyad
az olajszikra
csak szatíra repesztet burkot
s akkor szivároghat át az éveken
görgetheti az időt maga előtt
eltévedve a Che Guevara -
ista kurva
(beszólt elmúlt puccsokba
stricije sokszor és messze lőtt)
tátong a búza-tér - zsibemlék
még sosem volt ilyen tátongó
a semmi
pár évtizede csak nemrég
hogy árult itt a történelem
éjjel minden rendes ember
szíve szépen csendesen ver
kettőnk álma paplan foglya
párnába fúrt homlokodra
gombból rajzolt mély lenyomat
izzó vágyunk így lelohad
s magába szippant az álom
mesénket jól kitalálom
merjünk igazán szeretni
te és énből hogy legyen mi
a sötét fordít nekem hátat
lábam keresi a lábad
lúdvérc játszik a testemen
fázik a reggel az este nem
sejtésemre sejted támad
nem marad semmim utánad
borospohárnyi tört szilánk
roszog talpunk alatt a múlt
szerelmünk épp csak messzi láng
mely oxigénhiányba fúlt
márványszobornyi büszkeség
hibernált ősi érzelem
behártyásodott főzelék
kihűlt vagy én csak képzelem
tekinteteddel mint lelenc
perzseled bőröm fojt a szag
megszokással pakolt kredenc
polcai fájóan csupaszak
Lennék ránc a tenyeredben,
lennék holtad, temetetlen.
Lennék vízcsepp vállad gödrén,
ajkad nyoma a kávés bögrén.
Lennék párna fejed alján,
pillantásod keblem halmán.
Lennék öröm, lennék bánat,
lennék Napod, lennék árnyad.
Lennék szél, mely körbetáncol,
lennék közel, s lennék távol.
Lennék semmi, lennék minden,
lennék drága, lennék ingyen.
Lennék régmúlt, lennék jelen,
finom por az emlékeken.
Lennék virág utad mellett,
kedves titok, mely felsejlett.
Lennék kicsi, lennék pimasz,
bánatodban örök vigasz
Lennék kérdés, lennék válasz,
lennék mankód, lennék támasz.
Lennék társad, veled mennék,
két karodban megpihennék.
vonatok furcsa sikolya hallgat e tájon,
messzibe ölti csendjét az unott éjszaka;
füstje alig szitál, szinte mozdulatlan,
akár fegyverből eldörrent lőpor vaskos illata.
rozsdaéj ez. oly konok csapda, amelyben
ha szűköl a világ, rajta még egyet szorít;
veszett kutyák körben egymásra morognak,
foguk közt kármin konc cseppen, virít.
odébb kormos gesztenyék verik a földet,
pergő lomb siratóéneket a nyár után szuszog;
egy dombnyi hanga lassan dérfehér lesz,
magukat égre vágyják ölelni százéves Krisztusok.
jóízű a csönd mégis. megállok. belebújok.
tüzes homlokomon a remény hűs tenyér,
mely lassú-keserűn önmagát feladja;
a magány tág horizont és galaxis-mély.
nem jön más, csak tompa vonatfüttyök;
a távol, a hideg: jégkék, lila akvarell;
ki nem látszhatok, hát beledermedek,
mord sorsot reám metsző virradat lehel.
át a parkon, 13.
ködbe süllyedt utca.
elfelejtett, tompa nevek.
és lombzaj, és bor, és függönykalitka.
mellbimbó az égre szúrva.
besüt egy árny az ablakon:
bólogató halogén.
és fojtó neon, neon, neon.
átfordul. csikorgó fog.
itt lenni képtelenség!
a hajnal bal vállán
szeplőket szed szét.
majd: "vissza megint? - soha többé!"
aztán: "mégis... - újra meg újra!"
mint pörgő mágnesek
zúgó erőtérbe hullva.
Áttetszõ lugasban hagyott esték.
Kibontatlan dobozban bonbon.
Karom megmaradt melege.
A biztatás, hogy "fess még".
Dongók között ücsörgés.
Méz a márga délutánban.
Lehulló levelek lágy igazsága.
Vadállatok a bokorban. Tücskök és
Katicák farönkökön sorban.
Békehadjárat az õszben.
Bátortalan szél falevelet zörget.
Nézni ahogy a fecskék délre vonulnak.
Ujjaid között borostyánt forgatni,
Õsidõkön elmélázni -
Nézni a beleragadt rovart.
Rájönni, hogy a jelen épp itt tart.
Rájönni, hogy van valamid nálam,
csordultig-élet, lelkembõl a festék,
írj rám, pendítsd meg, tessék,
rájöttem, van valamim nálad,
nem csupán lehetõség, de válasz.
Hull a télnek vattapelyhe,
mintha csendje dajka lenne,
égi dallal fonja át
s táncba rejti sóhaját.
Hull a pelyhe, mint a jó szó,
gyönge fénye ringatózó,
gyors az este, már közel,
hűs nyugalma átölel.
Jössz, s a bánat eltemetve,
szép fejed ma hajtsd kezemre,
míg a szádat kortyolom
fény leszek, s te: otthonom.
Pipára gyújt az est, s az álmait szitálja.
A föld kacattal telt mozgó, poros bazár.
Dús szürkületbe lép az ég habos lilája,
a ház mögött kuvik suhan, toronyra száll.
Szemergő csend dobol, egy ócska háztetőre
leszórja álmosan didergő cseppjeit,
az éj a holnapok sovány nyomát benőtte,
sűrű ködökbe hull a zengető zenit.
Kitárt kapuk fölött a szél köröz borongva,
örök letűnt időt idéz, s magára vesz,
füstsóhajok sorát sodorja rá a holdra,
s az ébren álmodók halk dallamába kezd.
Meleg szobámnak ringatózó csendje
körülfog, mintha élő teste lenne,
lágy dallamok közt lámpafény ragyog
és táncra kelnek lassú sóhajok.
A konyhakőre hulló holdnegyedben
kis házimacskánk karcsú árnya lebben,
ő lesz a béke szobra, hős kölyök,
ha majd az étel készen gőzölög.
Szív-vánkosomnak tollpihéi szállnak,
utat terítve már a testi vágynak
eléd sietnek fénybeszőtt-puhán,
szerelmes álmok rajzó ritmusán.
Rügyekből gyöngyös méz pereg le,
szabadság ízű szél szerette
a fákat és az égi réten
benned virágzó érintésem.
Emléket őrző csendben állok,
apró borostyánékszer-álmok
kinyíló kelyhén vérünk foltja,
tavaszt ragyogva, fénybe oldva.
Imára kulcsolt menny a lélek,
amíg rügyet bont, addig élek,
s amíg dalolva vezet engem
madarak röpte tenyeremben.
Magamba oldalak, miként az este,
ha fáradt álmait fölénk keverte,
pamacskezét a könnyeinkbe mártva
szelíd sötéten ringató az árnya.
A végtelenbe folyt magányos égre,
komótos szívem ajtaján kilépve
meséket rajzolok, s lebegve végül,
akár a lepke, lelked mélybe szédül.
Aludj, szemed leszek, amíg csatázol
egy rezzenésnyi pillanatra, távol;
itt rád ma, kedvesem, csak én vigyázok,
s a szilvaillatú fehér virágok.
Nem vágyom én a nagy sikerre,
hol egymást bókkal hátba verve
unalmas emberek
kérődzik fel a borjúsültet,
s ahol egymás ölébe ültet
boldog boldogtalant.
Csillog-villog a senkiházi,
beszél, de annak súlya kvázi
nullával határos.
Nekem a vers valódi élet,
dicsvágy, mismásos semmiségek
nem izgatják agyam.
A szívem is csak újra s újra
pendül a tiszta égi húrra,
aranyló fénykörök
repülnek bennem szerte-széjjel,
csodákat látok minden éjjel,
s nappal álmodom.
Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.
Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.
Bivaly poroszkál, lomha forma,
a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.
Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.
Bomlik a hajnali ég. Vaj-puha barkapihék
szállnak előttem, utánam, napsugarakra sudáran.
Telt-aromás kikelet zsenge rügyön kireped
s búg az örömbe merülvén pörge szeleknek ezüstjén.
Szép az idő s a napok krisztusi csendje ragyog,
dalra fakadva a fényben földre lopózik az éden.
Fényzuhatag közepébe beállok, öröm pora reppen,
körbeölel puha hónak ezüstje, de még soha szebben
nem ragyogott, s nem is itta be lelkem egésze meséjét,
mint ez a mostani óra, mi várja, reménye beérjék.
Várakozás idején a jelenbe fogózva növekszem,
ünnepi perc, s mikor érzem, a pillanat itt a közelben,
vágy-csupaszon kiterítem a szívem eléd, igaz álom,
hagyd a beszédet el, én a te gondolatod kitalálom.
Bősz, délibábos napfény kódorog,
lankák gyepére lángot pacsmagol,
tüzes szegélyén dús fenyősorok,
kutyák tövükben, birkák s juhakol.
Könyöklő csendben rezdül egy kolomp,
vigyázza nyáját, s mint ki messze lát,
a vén juhász hunyorgón elborong,
csak árnyak járják már az esztenát.
Kezét szeméhez tartva ácsorog,
tán jönni látja újra hitvesét,
a készülődő nyári záporok
szelét sodorja, nála friss ebéd.
Pipája füstjén révül, képzeleg,
s még felköhint egy halk imát, amint
csenddé simulnak vágyak és neszek;
mosolyra gyúl s az égre felkacsint.
(Arany János nyomán)
Bokáig ér a dér,
a fű olyan fehér,
mint csipke nagymamám
dohányzóasztalán
a porcelán alatt.
A tálon kiadós
rácsos almás-diós
a teasütemény,
a párolgó edény
illata fűszeres.
A falióra meg
mint metronóm, ketyeg,
kattogó ritmusán
az ide-oda át-
hintáztató idő.
Ülök, és hallgatag
a Thonet-szék alatt
kalimpál lábam is,
az óra nem hamis,
csupán egy szerkezet.
Átszerkesztem magam
a hangok közt, ugyan,
mért lennék kisgyerek,
a világ oly kerek,
mindjárt körülfutom.
Kint annyi billegő
szerkezet karja nő
és hajlik át velem
a kerítéseken,
a magasságokon.
Odabent hány rokon
indázó karja fon
kerítésül körém
– ó, istenem, a rém! –
vigyázó attakot.
Az inga átsegít,
hintázó ágait
kínálja a dió,
az ide-oda jól
szerkesztett ágrutin.
Himbáló karjain
Mátyás vagyok, akin
nem fog ki semmi rács,
elveszejtő tanács,
és nem fog ki a kín.
László vagyok, kinek
a pallos fejti meg
kérdéseit, az ág
nem húzza, csak a vágy,
letépni láncait.
Gyerek vagyok, fogoly,
kinek a vére foly,
nedvekkel folydogál,
diófán a halál
nem fog ki oly hamar.
Odabent hány rokon
Thonet-széklábakon,
idekint hány gyerek
diófán integet,
hintázik ingatag.
És visszajő a rab,
porcelántál alatt
csipkeként lüktető
áttört fehér idő,
bokáig ér a dér.
Fehér a város, ágakon dércsipkegallért himbál
a szélfiú, a lányrokon, télvízhercegnő kinn áll,
várja, hogy megcsodáld.
Fehér a városszél, ilyen mesébe illő kosztümöt
rég nem kapott, rég nem pihent a sok szemét, a sok tömött
nejlonzsák ily fehérben.
Egy miccenés csupán, s a fagy öltöztet mindent, semmi ág
és fűszál nincs, amit kihagy, és semmi drót és nejlonágy
nem marad ki a jóból.
Lehetne bolygókép talán, vagy égig érő fán levél,
amit a kiskondás talál, míg ridegpásztorként elél
kukázó hajnalútján.
De nem lehet a hajnal itt mesébe illő pillanat,
csupán a dúló nappalig, mert nincsen új a nap alatt,
elolvad mind, a dér is.
A városszél, mit otthagyott a pillanat csodája és
a szélben zörgő nejlonok a putri oldalán, kevés
a mesét újraélni.
De sebaj, lesz még ágakon más időben és hőfokon
szélkosztüm, csipke-optimum, mert putriból is, nejlonon,
terem hercegnő, herceg.
Fehér a város, hercegem, dércsipkegallért himbál,
télvízhercegnő elpihen, a túlélőkre immár
napfényzubbony kerül.
(Baka István Körvadászata nyomán)
Mint halszáj, összezárul
a horizont, a távlat,
égtájak célkeresztjén
átlábol mind a várt vad,
a nem várt is elindul
remény vándorrajával,
szétlőtt falat hagy hátra,
romnyomot visz magával.
Csak fűszálakból épít,
csak levelekből házat,
különben semmi dolga,
nyugodtan ázhat-fázhat,
a fogadó már megtelt,
s akad ezernyi más ok,
láthatárvédő úton
a horizontvadászok.
Raktáron elmúlt életünk minden szorongó dallama,
még nem tudjuk, mi kell nekünk, mit kínál ostobán a ma,
még nem tudjuk, mit tár elénk az új kölcsönhatás-modell,
miről nincs sejtésünk se és miről sejtjük, hogy tudni kell,
mit hordoz minden lüktetés, minek a monoton zene,
miért nincs háttérzaj, zörej nélkül a csend, a hang sose,
miért a rések fókuszán áttűnő máslét vákuuma,
mi végre onnan lüktetés, ha innen fáj a sok csoda,
ha unalmassá válik és a könyökünkön távozik,
miközben gajdoljuk, hogy minden, minden, minden változik,
miért az újat szomjazó, régit felejtő szenvedély,
miért nyit újra ablakot zárt otthonunkon át az éj,
a minden is, e puszta szó, miért tör örökké elő,
a fel-feldobott néma kő miért nem marad múlt idő,
honnan az ének éneke, mért gravitál két nem között,
mitől lesz raktárkészletünk kifogyhatatlan és örök.
Nincs műtárgyam, nincs ékszerem,
sem antik bútorom,
az ágyamat keresni is
a vaterán fogom,
festmény is csupán egy akad,
egy olcsó másolat,
szülői házból hoztam el,
őrizze a falat,
bizományba nem adhatom,
nincs rá hitelkeret,
az értékbecslő elsiklik
a vallomás felett,
utánérzés a táj, az út,
a pipacsos mező,
a gondját hordozó anya,
magában lépdelő,
a felé futó kisfiú,
kezében friss csokor,
mintha nem tudná, hogy soha
nem érheti utol,
mintha nem látná, léptein
a becsüs csak röhög,
magánügy, önnel üzletet
reményre nem kötök,
ez bizományi áruház,
van benne bizalom,
de itt mindennek ára van,
nincs potya a falon.
Falamon lóg a másolat,
a pipacsos futás,
utolérhetetlen marad,
mint anya, s annyi más.
Buliznak kinn a régi alterek,
felbőgnek milliók és milliárdok,
bár bőgni volna más és milliárd ok,
így foglalnak el parkot és teret.
Sokáig hittem, én is az leszek,
velük tolok, tombolok, és ha hányok,
velük öblítem másnapom, hiány ott
nem létezik, más kéz mos más kezet.
Kezem azóta sem mosom magába’,
annyi szutyok peremvidékemen,
akár a mindennapi, megterem,
nem kell hozzá lemennem ómegába,
a mai nap épp elég lesz, hiszen
léteznivalóm nem ébreszt hiába.
***
Léteznivalóm nem ébreszt hiába,
belső kerítésromboló leszek,
s akár a régimódi váteszek,
jövőt romtalanítok át a mába.
A nemzethalál drága vízió,
bezárkózni lehet a semmi ellen,
de nincs olyan szájhős és gyenge jellem,
ki be ne látná, mégis, lenni jó.
Együtt-levésünk homogén halál-ok,
sok ízből erjesztett romló leves.
Mert semmi sem lehet tökéletes,
makulátlant mesében sem találok.
S a nemzőképesség? Az, érdekes,
heterogén. Genetikai átok.
***
Heterogén, genetikai átok,
vérkeveredés eredendő bűne,
vándorló part, sosem-kész dűne,
mit ide-oda faragnak hullámok,
már az is baj, hogy homokból a szentem,
gyanús mindenki, aki parton él,
aki szomorú, vizes síkra ér,
s merengve mondja, semmi-ágra mentem.
De partot keres, akkor is, ha árok,
az áradat, a folyóvíz, a tenger,
hullámtörőnek homoknál több nem kell,
falból is homok lesz előbb-utóbb,
tudom, hogy ezzel most nem imponálok,
hisz fallá lenni kissé meghatóbb.
***
Hisz fallá lenni kissé meghatóbb,
hát kerítjük az istent is az égből,
jöjjön csak közénk, ahol menedékről,
jövevényekről beszélt legutóbb,
jöjjön csak, adunk állampolgárságot,
telket és biztonsági őröket,
s míg felépül a homogén-projekt,
az idegen sem idegenül áll ott.
A mi fiunk az isten, jöjjetek,
nézzétek csak meg, mindene hasonlít,
bár zavaró a saru s az a rongy, mit
vállára vetve hord, de gyerekek,
majd falazunk neki, ha szabadít,
fallá lenni a malter is tanít.
***
Fallá lenni a malter is tanít,
buliznak benn a régi alterek,
új alteregót öltött belteret
avat a visszhang, veri dalait.
Felbőgnek milliók és milliárdok,
mi falra kenve mind a falra ment,
az ország java, égi parlament,
csak bőgni nem szabad, bár volna rá ok.
Kezem, mióta, nem mosom hiába,
Tesco-, Lidl-, Spar-szatyorban terem
a mindennapi és a végtelen
remény, nem kell lemennem ómegába,
elér a vég magától is, hiszen
léteznivalóm elég lesz a mára.
(Buda Ferenc Dorombolója nyomán)
Ívelt keretben,
fogak csontlantján rezgő
fémnyelven szólok.
Megborzongat a
nyelv élén keletkező
acélízfaktor.
Pengeváltásból,
pengetésekből édes-
savanyú rezgés.
Keserü-édes
padkaporon taposó
portalanító.
Hamuban, porban
fürdőző verebek közt
nincs nagy különbség.
Álmomban mélycsend,
hangok holokausztja,
aztán kakashang.
A hetedikről
mindig József Attila
jut az eszembe.
ritkábban sajdul a fáj
ahogy távolodsz tőlem
mind csenevészebb a táj
a porfogó időben
nem voltál elég őrült
nem tűntem én sem annak
másért borzong már bőrünk
nélkülünk jól megvannak
ők is fázósan kelnek
mással fűtik a katlant
maradtál bár nem kellek
én meg neked maradtam
mi sem szökünk és ők sem
megszokható kényszerek
a szemergő időben
szétmázol a képzelet
fönt idegenek alattunk más ok
a szomszédban kiadó apartman
körömágyi kosz lakkal takartan
a félholdon véraláfutások
a korlátot hiába markolom
téged találva máshoz tartozom
alanyi jogon rázom a rácsot
korommal pácolt tüdők a parkban
szemétlerakat nem ezt akartam
piszkosul bűzlik a lift és fázok
a színeket fonákomon hordom
arcom szétázott poháralátét
extraszisztolés neonparádék
fölött szél futkos egy moll akkordon
néha csak ténfergek a balkonon
tőled futva is hozzád tartozom
Lelkedet verd kurtavasra
a csavargó vad tavaszban.
Legyen, ami visszatartsa,
ha benne örök kamasz van.
Bomlott haját csomózd fához,
tövig nyesd vissza álmait,
nem illik hozzá a pátosz.
Itasd meg, adjál valamit,
ne senyvedjen szomjan, éhen.
Virtuális táplálék kell,
egy korty báj, falatnyi éden,
és altasd el szép emlékkel.
egy új szerpentinen sose tudhatom
tőled tartok még vagy érkezek feléd
hogy állva hagyjál az időugratón
vita végén a csend só-nehéz fedél
meg az útelágazás is nehéz szó
hajtűkanyar merész dombok hajlatok
tiltótáblák terelés vészvillogó
zavar a klíma fázósan hallgatok
ablakot nyitsz bevág a forró huzat
még visszatart egy grimasz egy suta póz
úgyis megkötöm önző kis alkumat
hirtelen fékezel érzem kicsapódsz
belőlem aztán lassan leülepszel
mint kémcső alján ismeretlen vegyszer
a lány hervadt virágot tépkedett
szeret nem szeret kiszámolta
míg a pasija kérdőívezett
a zepternek egy aluljáróban
lehallatszott a téri zenész
ahogy pár népszerű futamot
játszik de a tokban kevés
fém csörrent elég fukarok
mostanság a járókelők
kivert ebet fogott a sintér
és a körúti ékszerbolt előtt
kétezer hatszáz forintért
megkéseltek egy kurvát
állítólag nem adott cigit
a híren kaszált a bulvár
jól fogyott a másnapi blikk
a tél-meccs félidőn túl van
hízik a jég nagy a hűhó
mint olcsó filmen a műhó
hárfahúrra hangolt urban
legendák falra kent freskók
és fázik a kesztyűs kéz is
dugi pia egy korty baileys
hózápor angyali fleshmob
a tavaszt is csak úgy várom
mint ablakból kovács néni
a nyugdíjas postást nézi
innen és túl a halálon
a csalódás kihűlt
kávé alján a zacc
és lekozmált rántás
ha mégsem maradsz
koccanó kő kövön
szemekbe hunyt szikra
feladva csúcs előtt
ereszkedni síkra
a lehetett volna
gyűlik szájsarokban
s a náthás hátha még
összegyűrve ott van
minden szemenszedett
szóban tányérszélre
hűlt zsírkarikákon
s ott van elvetélve
véletlen kitörölt
üziben késésben
hipó-foltos ingen
kifakul a mégsem
Kopár az erdő, kopasz a tölgy,
hóba takarva szunnyad a völgy.
Reszket a Nap még, gyenge a fény,
de csókja terül a fák hegyén.
Alszik a szív is, benne a nyár,
virág szirmában apró bogár.
Ásít most minden, elfogy a tél.
Készül a fecske, és hazatér.
Reccsen a réten, olvad a jég.
Zöldebb a fű, kékül az ég.
Tavasz lesz megint, ébred a táj.
vidám vagy újra, derű és báj.
Nevet a Nap rád, szeplős arcát
nézed, kibontja szép hajzatát.
Nagy kék szeme néz ibolyával,
szembenéz téllel és halállal.
Szél-ostor csattog búzakalászon,
hajtja a ménest. Szürkül a vászon
az égi ingen. Mossa a tájat,
sáros az Isten. Szökken egy állat
esőtől tépve, verve a táblán.
Vér-pipacs serken sárga kobakján.
Dagadó dinnye dörmögi bátran:
édes a belsőm, reccsen a hátam.
Hullámok harca, nádas a parton.
Tombol a vad nyár. El ne szakadjon!
Nap takarítja lent a világot.
Anyaként törli, mind, akit bántott
a viharos est. Szép ez az asszony,
s félti fiát, hogyha az alkony:
részeges apja tántorog, fényt szór.
Forró a légkör, túl sok a meggybor.
Mégis sok alma érik a zöld fán.
Pál, Kata perdül, játszik a hintán.
Est iszik már alkony-borból
a gyenesi jó fajtából.
Nád tetején szellő táncol,
az álmos Nap fészket ácsol.
Belezuhan hab ágyába,
álmainak szép tavába.
Kéklő paplant vet az avar,
tücsök játszik, béka szaval.
A túlparton fény hintázik,
kis felhőkkel fogócskázik.
Csendes minden, elmerengek,
bút, bánatot elfelejtek.
Emlékekben elmerülve,
reményeim megkeresve,
kortyolgatok az alkonnyal,
álmot adó Balatonnal.
Két ringó emlőd gyönyörű Hold-íve világít.
Felfénylő Tejutat habzsol a köldöködön
léha-mohó szám. Éhes, tétova mozdulatokkal
járom súlytalanul bőröd csillagait.
Földbe kapaszkodnak gyökerükkel a régi diófák,
korhadt ágaikon szomorúan az angyalok ülnek,
ők játsszák, oly tisztán hallod a szép hegedűszót.
Hallgass bent a magányos, bús gordonka szavára!
Halld, hogy sírnak a sínek a villamosok kerekétől,
és a sziget százéves gesztenyefái zenélnek!
Zongora hangja – Chopin – mit a fák a tenyérlevelükkel
játszanak este, mikor már őszbe borulnak a lombok.
Verseddé kottázzad a rügyfakadás muzsikáját,
s mások is úgy hallgathassák meg az égi zenéket,
mint te, s mint ahogyan bent szíved húrjai zengnek.
Írj, s kottázd le a dallamokat, csakis ennyi a dolgod!
S mert magyar író vagy, tudod azt, felelős vagy a nyelvért.
Nincs már más erkölcsi parancs: te csak írj, amíg írhatsz!
S pontosan írni: e szép categoricus imperativus,
ennyi az író szép, belső erkölcsi parancsa.
Szépen s pontosan írni: e kényszerü, szép felelősség.
Mindig tudnod kell, mikor és hova tedd ki a vesszőt,
s hogy szerkeszd pontossá mondataid. Hamisan szól
pongyola módra megírt mondatban a bús hegedűszó...
Megmarad állandónak a város a lomha időben
– nézd meg jól magad is Aquincum falait!
Látod, a város nem pusztán a kövek sokasága,
s mostoha századok elnyűvik a gránitot is.
Nem köveket gyúr, formáz várossá az idő. Ez
több annál, amit itt utcák és a terek
alkotnak, sokkal több házak szürke soránál:
omlik a kő – s van, ami állja a századokat.
Nem csak a kő, a beton, meg a tégla, gerenda, az aszfalt,
nem csak ezekből lesz várossá ez a tér.
Épül az élni tudásból s építő akaratból:
mindig a megmaradó polgárság a habarcs.
És nem a hódítók emlékét őrzik a szobrok:
őrzik azét, aki itt városokat felemelt.
Őrzik azét, aki nem pusztít, rombol, hanem épít
színházat, tereket, művelt városokat.
Nem csak a márványból épült aranyos palotákból
érkezik az, kinek itt szobrot emelhet a kor.
Nem csak a trónörökösből, nem csak a hercegi sarjból
sarjadhat várost építő akarat,
s jobbító szándék – mi kiállja a lomha időt is.
Múltak a századok és nem gazdag hadurak,
ámde a polgárok, költők, várost alapítók
régvolt emlékét őrzik az utcanevek.
Ez az ősz is elmúlik majd egyszer
– merthogy az őszök sorra múlnak el –,
szemeid köré pókhálót karcol,
miközben lassan újra útra kel.
Mert ez most nem az a kor, amikor
a városba beszökő ősz kacag.
A hegyek felől lomha, nehéz köd
lepi lassan el a sugárutakat.
Érzed, hogy a tested egyre húzza
magához az ázott, sárszagú föld.
S mintha lomhán gyorsulna a makacs
idő a nehéz sárrögök fölött.
Régen láttam ezeket a földeket,
ezeket az ázott földeket,
a hazatalálás gyöngéd
árkait;
valamikori ártatlanságom
néma tanúi
most újra becéznek,
suttogásuk átölel;
mintha sosem
mentem volna el -
mintha sose mennék
újra el;
marasztalásuk
lágy és puha,
nem követel;
nincs kérdés,
nem kell válasz,
csak ez a gyöngéd,
gyönyörű valóság -
itthon vagyok;
Azután elmegyek;
s majd csöndben
elkísér e táj is,
még egy ideig
álmaim küszöbén
utánam int,
némán hív,
visszavár.
Félelem nélkül,
mint az ázott földek,
csak nézni az eget,
és lenni,
csak lenni,
ahogy az Isten
megteremtett;
várni,
pihenni csendben,
mígnem feljő a Nap;
igen,
úgy volna jó,
egészen, tisztán,
szelíden.
Zizzenő széna, döccenő szekér
a dűlőúton kanyarog tova,
előtte a gazda mendegél,
bakancsán ujjnyi az út pora.
Hátrakulcsolt csontos két ökle,
ujjai közt ostornyelet forgat,
mögötte kocog két almásszürke,
s nagyokat bólint minden bokornak.
Körötte nagy, hallgatag mező,
sehol közelben teremtett lélek,
ismeri a nyugvó nap s a kelő,
fényt szór rá a hallgatag ég fent.
Halad az ember, halad a szekér,
föld művelője Ő, föld Ura,
árnyéka csaknem az égig ér,
s az estével együtt ér haza.
Kókadt fejű, bágyadt napraforgó,
min lángsebesen átsuhant a nyár,
igazi napot soha nem talált,
bár virága naphoz volt hasonló.
Hajdan micsoda tűz égette, hej,
hogy lángolt, lobogott, perzselt, hevült!
S mert szomjoltó forrásvíz nem került,
féktelenül magát égette el.
Kókadt fejű, bágyadt napraforgó,
régi dísze ma mind csupa kacat,
a magány nap mint nap reászakad,
bár virága naphoz volt hasonló.
Mint az idő, mi nem tud megállni,
hűs sodrában még hordja a Nyikó
régi malmok vidám kattogását.
(Messzi földön nem találni mását!)
Múló sóhajt, halkuló dallamot,
de emléket, vagy szálló illatot
s bő nevetést is sodor a folyó,
mint az idő, mi nem tud megállni.
Köröttünk a napok jönnek, mennek.
De csillagok őrzik az éjszakát,
s betakar a falu fényes csendje.
Míg virrad, az idők végtelenje
s a múlt, mi volt, még tetten érhető.
( Mert az idő be nem fejezhető!)
S míg az ég egyre ontja harmatát,
köröttünk a napok jönnek, mennek.
Nem sorsa csak, de küldetése van
annak, ki él zöld dombok ölében,
hol selyem szellő hozza a nyarat,
és megünneplik a napsugarat.
Itt minden ember több mint önmaga,
a szó számtalan ősének szava.
S mert a jövőt hordja a szívében,
nem sorsa csak, de küldetése van.
Tulipánsorok - százszínű lepel,
hogy irul-virul a járda hosszán!
A tavasz kinyílt. A csendes utcán
kóbor szél könnyű illatot terel.
Halkan sóhajt a kert. Rigó kiált.
Piheg a völgy frissen zöldült szíve.
-Áttetsző kék harang- a földre le
szór az ég törékeny harmóniát.
Kapucsengő - régi dallam szerint
csendül. S a mélabú, fájó magány
felröppen. S mint madár amott a fán
kicsit megül, majd szárnyra kap megint.
A nap lement. Homály szitál,
s megül a rezzenetlen parton.
Körös-körül barnán, puhán
most csendben földet ér az alkony.
Kiszikkadt tó – agyagkehely –
régvolt vizéről álmodik,
álmában ringat tavirózsát,
s hullám öblíti partjait.
Foszló a part, porlad szétesőn,
körötte ezer régi árny van,
fáradt szél jajdul, libben odébb,
oson a búsongó homályban.
Ölén nyújtózik réveteg
száz repedés, halk reccsenéssel.
Tűnik a zöld, arany, azúr,
mélybarna végez égi kékkel…
Lehull nyugtalan, száraz estbe
a bukó nap, s tompán ütközik
üreges, korhadt törzsű fűzzel,
s az üreg utolszor megtelik
kihunyó fénnyel öntudatlan,
s holtan üzen – régóta áll –
itt nincs már élet, soha nem lesz,
csak kő van, por, csend és homály.
…Birkózva a szomorú köddel,
s legyűrve, itt csak azt talál
a fáradt egű, komor reggel
ami már volt. Mi van: halál…
Remeg a nyír lombja,
halványsárga már.
Futó szél sóhajt így:
Nem örök a nyár!
S élesztgetve a rét
kopott illatát,
oda-vissza hordja
az utak porát.
Verőfény dajkálja
vén fák levelét,
mesélget a forrás
régi-új mesét.
Üzennek a dombok,
hírt hoz a folyó:
néma lesz az erdő,
mint a néma tó.
Árnyék száll a vízre,
a fűz lehajol.
Közel van, erre jár
az ősz valahol!
Hullik a hó rám, sok buta felhőt üldöz a szélvész,
késik a rügy most, nem jön az úton szembe a május.
Kerget-e vágyat majd ez a szív még, pezsdül-e lelkem?
S hordja-e szellő illata selymét kék ibolyának?
Csurran a jégcsap, tél hava olvad, Holdanya ringat,
dallamot áraszt szét e vidéken, s őrzi az álmom.
Langyul a föld már, leng a faág kint, éled az erdő,
szép tavaszom jő, hű szerelem vár, új csoda készül.
Szél susog most, lebben az este fátyla,
sóhajom szállong tefeléd oly égőn.
Méla lelkű kedvesem él e szívben,
őrzöm a báját.
Gyengeség húz, lanyhul a vágyam egyre,
s rám szitál a bús feledés sötétje.
Elhagyott immár az a pajkos énem,
ó, aki voltam.
Furcsa fényű csillagok itt bolyongnak
énfölöttem, nélküled árva lényem
zord homálya lephet el. Árnyak ülnek,
kínoz a bánat.
Csendben átölel e bűvös éjszaka,
s most a Hold is szebben tündököl talán.
Újra itt lehetsz velem szerelmesem,
édes parfümillat leng az ágy körül.
Bíbor álmunk ring a fellegek fölött,
hópihéket himbál már a szél keze,
sáros lábnyomokra szűzhavat terít,
s eltakar sok bánatot a csillogás.
Úgy ölelj, hogy mindent elviseljek én,
míg a csillagoknak fénye ránk vetül
és, ha Földanyának teste nem remeg,
addig elhiszem, lehet még szebb jövőnk.
Gyenge lábbal jár a nyár a fák között,
most a csillagokba fénye felszökött.
Árnyas estnek ősi csendje bennem él,
fönn a menny is őszi dallamot zenél.
Álmaim a dörgő hajnal tépte szét,
elsodorta így a tündérszép mesét.
Felhőménes vágtat künn az ég alatt,
villám ága cikkan, s szerteszét szalad.
Százezer levélke búsan égbe vész,
hallgat már a fürge testű éjzenész.
Tűzszemű lovon majd elrepít a szél,
s friss nyomunkba szűzhavat terít a tél.
Sáros utcát járva, Isten rám köszön,
s körbetündököl a nyári fényözön,
báját éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.
Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi bús szemem.
Zöldben ring a fenyveseknek ága kint,
Napfivér ma leskelődve rám kacsint.
Szép szerelmet vártam én, de megszökött,
vágyam itt hagyom nehéz neszek között.
Talán fél emberöltő telt el,
- talán csak egy pillanat -
néztem ajkad, ahogy beszélsz,
elment mellettem minden szavad.
A tópart körülöttünk üres,
- csak a te volt... no meg az én -
hallgattalak, ahogy a füves
plázson túl voltál egy új mesén:
hogy mit, miért, és miért nem,
tulajdonképp hidegen hagyott,
tudtam, hogy a kettősünk
egy szépre púderezett halott...
Feledésbe merült a tavasz,
- egy egész évszázad is talán -
csak a neveddel szőtt graffiti
virít valahol egy ház falán...
