Napraforgók almaszagú tájban:
földre szédült, pörgő csillagok,
ősz üzen, bár még sárgálló nyár van,
kertek közt osonva: „itt vagyok”.
Zizzenő füvekkel dalra kélnek
méla tücskök bokraink alatt,
a fák hetykén feszülnek a szélnek,
ki a dombról síkságra szaladt.
Korláttalan híd alatt viháncol
át kövekkel csillámló patak,
oldott árnyak foltjából kitáncol
s nyárfák közt lesz ezüstös szalag.
Pipacs-szoknyás földek közül látni:
fényben görbül a Föld tengelye,
nem lehet a búcsúzást imádni
úgy, hogy cseppet ne haljunk bele...
Olvad a hólepel, olvad a jég,
ebben az életben látlak-e még?
Áttetsző ajkamra fagyva neved,
emléked rángatják hetyke szelek.
Szemednek színével üzen az ég,
szürkében oldódva tisztul a kék,
szívembe tűhegyes fényt szúr a csend,
sosemvolt magasság bérce dereng.
Védenek tőlem az őrangyalok,
Mert gonosz voltam, de már jó vagyok,
Olvad a hólepel, olvad a jég,
ebben az életben látlak-e még?
Mit mondhatnék,
hiszen a csended
helyettem beszél,
és hallgat belőlem
a mély, ahogy emléked
megcsillan a fűzfánk erezetén.
Elmentél, de itt hagytad az
életedből gyúrt hited,
hogy létezni, csak értéket
megőrizve érdemes,
és napunkra ha sötétség
borul, ünnepünk, csak szerető
szívvel alkonyul.
Mit mondhatnék,
mikor az elmulasztott időben,
már csak a képzeletem ölelhet,
és lehajtott fejjel bámulom a
fényképed, de meglátlak
újra magamban, ahogy a
mosolyunk eggyé lesz,
és felszabadít, a szép
emléked.
Erős vér-kötelék, amit az
élet -út görget tovább,
mit mondhatnék,
hisz' a szívemben lüktető
érrel viszlek tovább;
-szerető Apám- .
Kövei fényes,
Erdei csendes.
Sétahajónak
Zenéi álmok.
Tó vize zöldes,
Hét hattyú repdes.
Erkélye félkör,
Lyukas a színkör.
Plédet szögeltél az ablakra,
nehogy minket is elérjen
a fényszennyezés káros hatása,
és kb. 36 órán át feledkeztünk bele
az éjszakába
nappal –
elemeire bontottuk a sötétséget
minden egyes új gondolattal,
és elvérzett a múltunk,
ahogy egymáshoz bújtunk.
Azt mondtad, azért nem tudom a hajamat elválasztani,
mert pont annyira elválaszthatatlan, mint mondjuk mi.
Azóta nincs szükségem igazából a fésűre, éppen csak rád,
hagyom az ujjaidnak, hogy a kócos tincseim sorra kibogozzák.
És közben a mi szálaink még inkább egymásba gabalyodnak,
és annyi értelmünk lesz külön, mint ige nélkül egy mondatnak.
Ma este
valaki engem önt
habfürdőként a kád vizébe,
ma este
valaki fürdés után
az én nevem írja a tükörre.
Ma este
valaki búsan nyúl
a törülköző után helyettem,
ma este
valaki azt kívánja,
amit nem rég még én ettem.
Ma este
valaki a párnát úgy,
mintha csak engem ölelne,
ma este
valaki a hiányomat
rajzolja az összezárt öklére.
Ma este
valaki az álmát
a pólómba bújtatja bele,
ma este
én az övében alszom,
és orrom az illatával tele.
Ma este
valaki nem lehet itt,
mégsem vagyok messze tőle,
ma este
együtt teszünk pontot
a majdnem szerelmek végére.
Nem is sejtettem,
hogy hiányozhat
egy fa kontrasztja
az éjszakai fényben,
mikor az ágyon elterülve,
az ablakod alatt
órákig csak azt néztem,
míg vártalak haza.
Mikor még volt "otthon",
de engem csak az a
fa érdekelt az ablak alatt,
ahogy az ágak árnyéka
a széllel együtt haladt;
a kapcsolódási pontok,
ahogy az egyik ág
a másikba fonódott,
és vártam, hogy majd így mi is -
így várok ma is,
csak itt nincsen ablak,
pedig mintha ugyanaz a
régi fuvallat,
de most az én lélegzetem -
hideg van idebenn,
kint meg befagyott a Rába,
egyetlen tél alatt változott meg
az otthon fogalma.
Teleragasztani az emlékeimmel
a szobát,
ne tudjak kételkedni, hogy ez
nem is saját,
csak valaki másét szoktattam magamhoz.
Becézgetni a négy fal közét
- mert az enyém -,
és elhinni, hogy ez maga
a főnyeremény,
hogy valóban oda tartozom, ahol vagyok.
Kirakni nagy táblákat, hogy üdvözöllek
itthon,
nem elvágyni máshová, se mondva,
se titkon,
csak erre gondolni, ha eszembe jut a haza.
De aztán lepereg a fejemben a
vakolat,
és a falon a képek sem segítenek
sokat:
rájövök, hogy nem a szoba teszi az otthont,
hanem sokkal inkább Te.
Piros ruhában várok
a kopott macskakövön,
szembejön a jövőm,
de még csak nem is köszön.
Piros ruhában járok
a pajtakertben fel-alá,
megállít a jövőm,
ne menjek nélküle sehová.
Piros ruhában táncolok,
mert a jövőm felkért,
az élet nekem ajándékozta
a tükörképem lelkét.
Piros ruhában álltam,
most fehérben a templomban,
mindig téged vártalak,
csak eddig nem tudtam.
A sárga könyvben ott virít:
valaki szívesen lenne,
semmi nagy dolog, csak éppen
David Bowie vörösvérsejtje.
Kicsit fura ez, de végül is
értem, hogy miért,
mert én is lennék vörösvérsejt,
csak épp én a tiéd.
táncoló dervist
idéz ez a rítus
egyhelyben pörgő
búgócsiga voltod
templom rideg kövét
fényesítik zenék
ezüstszárnyak nőnek
a karjaid helyén
emelkedsz fölfelé
lelked kitárva
Istenhez készül így
a hitében árva
távoltartod magad
nyálas harsogóktól,
míg kopik a sarkad
véres márványokon
látod születését
homálytörő fénynek
tiszta hangot hallasz
zenéjét az égnek
Felszállnak a madarak.
Viszik a rövidülő nyarak
szerelemosztogató kegyességét.
Megértem a sűrű erdők
páradús aljnövényzetének,
és minden haszontalan gyomnak
honfoglaló terjeszkedését.
Szemedet figyelem.
Vagyok benne az utolsó
meggyújtott gyertya lángja.
Eltakarom.
Nem engedem, hogy bárki lássa,
miként vadászik rá a szél.
Novemberi hideggel
ijesztget az Isten,
hiába dadogna, ereidben
szeptemberül a vágy.
A múlt van közelebb néha,
törvényeit emlékezvén –
emberarcúvá szelídül
a világvégi táj.
Nem ölt testet az árnyék –
a csendben ellenáll,
kéményeidből lassú füstöt
ereget a rád szakadt magány.
Új hajtás nő árnyamon.
Hadd fejlődjön, ráhagyom,
Hisz az álma egy velem.
Utam lassan meglelem,
És a fénybe indulok,
Hiszen én is fény vagyok.
Nem egész, csak felerészt,
S ha az árnyam elemészt
Lelkemből egy darabot,
Én úgyis én maradok,
Mert az enyém minden itt:
A horizont, a Zenit
Mind a részed, kozmoszom.
Tudom, végül elhozom
A csodát mi jár nekem.
Lepke alszik lelkemen.
Sok száz baj hiába bombáz,
Stabilan áll még e romház
Háború tépázta telken,
Melyet csak úgy hívok: lelkem.
Mert e ház oly örök fajta,
Hogy bár a szél átfúj rajta,
Ablakai mind kitörve,
Dudva és gaz nőtte körbe,
Tetejéről törött cserép
S porló tégla hullik eléd,
Vakolata foszlik, mállik,
Mégis rendületlen áll itt.
Így is marad, míg csak bírom,
Mert a sorsát magam írom
Vad orkánra, gyilkos szélre.
Már nem lökhet senki félre.
Hajad fénye
Hangod ereje
Homlokod íve
Add el mindened
Mint a testvéred
Jószágod, földed
Vedd meg a jegyed
Szállj fel a hajóra
Vár Amerika
Maradok tölgyfa
Erdőt telepítek
Homlokod íve
Vaddisznócsapás
Zöldül a határ
Háború foglya
Rend, szénaboglya
Kaszál és arat
Egy véka búza
Pacsirta, szöcske
Homlokod íve
Fiúk ne sírjatok
Árva munkásnak
Sok az éhes száj
Szilva, régi ház
Bodza, rekettye
Bőröndöd tedd le
Messze száll a fecske
Nyílnak a rózsák
A család hazavár
Homlokod íve
Arccsontod éle
Mosolyod fénye
Hangod ereje
Citrom fű, menta
Nyelvkönyvek sora
Katicabogár a réten
Szánkó suhan a jégen
Fázol, várva vársz
A másik után
Kész van a ruhád
Görbülő szempár
Mosolyod fénye
Arccsontod éle
Görbülő szempár
Rozmaring, menta
Befőttek sora
Dagad a kalács
Tisztaszoba vár
Mulat a fonó
Szárad a dió
Kemence, cipó
Puliszka, lekvár
Görbülő szempár
Kész van a ruhád
Mehetsz a bálba
Nem kell garde-dame
Huszárok lépte
Kapuban ülve
A falu szépe
Kereszt-szemez
Görbülő szempár
Ének meg a tánc
Kukorica szár
Gólya a lápon
Virágbaba vár
A kályha melege
Fánk és cseresznye
A varrót tedd le
Messze száll a fecske
Selyem a szoknyád
Nyílnak a rózsák
Görbülő szempár
Mosolyod fénye
Arccsontod éle
Citromfű, menta
Nyelvkönyvek sora
Katicabogár a réten
Szánkó suhan a réten
Fázol, várva vársz
A másik után
Kész van a ruhád
Görbülő szempár
Nem kell már lépnem - félre sem -,
elvisznek tőled édesem,
elvittek mástól is, el ám,
nemző- és partiképesen.
Jön majd egy leharcolt szedán,
otthagyom hűlni a teám
nálad, hogy valamid legyen,
haragudj - ha kell -, csak ne rám.
Ilyen a fiúk élete,
nem lépünk –látod-, félre se,
összegyűjtenek a stricik,
nincs, aki minket védene.
Hiányzol azért egy kicsit,
de inkább amolyan is-is,
vagy tulajdonképpen se-se,
se füle se farka mese.
Paradicsom? Itt valaha sávok voltak, az autók
olcsók, rozsdásak és gyorsak, körülötted szuszogó emberek,
kezedbe temeti fáradt szüleit egy gyerek, közben
biciklisek súrolják a hátad, nem ember, már csak kabát vagy
az emberen, emlékezz erre, mikor lábszáraikra
csavarodva magadra veszed az elhagyottakat: a várost,
a sehol sem jelzett síneket, utcák páros oldalát,
ahol már rég nem szorulnak ritkításra se járatok, se fák.
Ott vagy a cár bizánci vágású rettentő szemében,
mikor nyakára tekeri palástjának zsinórjait éppen,
és kéz a kézben léptek vízköpők szeles homlokára,
hála, mindenek felett és alatt is hála!, mert április van,
egy senkié-, seholse-április, s nem lepődsz meg azon,
hogy elázott croissant helyett élőket vet partra a Duna,
nagyapáink (bak)lövéseinek képes albuma; így
süllyedsz el és buksz felszínre te is, pöfeteg hassal a Napnak,
és a rakpart hullámzó kövén várod meg, amíg betakarnak.
Ezt nagyanyám ültette.
Erről anyám szedett.
Ebből én is ettem.
Egy vörös szemet.
Ez az út fehér.
Mellette kereszt.
Hova vezet ez az út?
És hova a kereszt?
Ez én vagyok mind.
Az én vállam. Az én karom.
Mögöttem a Nap.
Árnyékom a falon.
Ez volt az a park.
Ez még a te lépted.
Erről nem beszélünk.
Ettől még ez élet.
Erre mentem tegnap.
Izzadtságtól vakon.
Előttem a Nap.
Mögöttem a napom.
Ez én voltam mind.
Az a nap. Az a vakság.
Ettől még ez élet.
Ettől még szabadság.
Senki, vagy mindenki, nem tudom
látni arcom az arcukon,
tartani kezük a kezemben
csuklójuk törésig tekertem,
hogy hagyjanak menni, magamban
mindegyik krisztusuk feladtam,
mindegyik korszakuk hiába
épített világot világra,
míg átlaggá csitított a szükség,
elvertem Kajafás ezüstjét,
néha, ha lábaim közé fut
húgy-arany ívvel a középút,
lehetnék például kótyagos
ladikba törpülve csónakos,
de érzem, hogy valami hiányzik
mint disznó visít a cigányszív
torkomban, így én is csak visítok,
én nem írtam ide csak ti írtok.
-egy Lorca madrigálra-
Az életszínvonal esik
édes angyalom.
Meleg helyére vár
seggünk a padon.
Pardon: a színvonal esik
sötét éjszakán.
Világít belázadt szemünk
és elnyeli a szám
a szájszagod. Felvesszük
utcára eső ruhánk.
Már csak csokoládé kell,
vagy tenger és nyugágy.
Tenyereden a kosz élet-
vonala, angyalom,
kulcsold nyakamra,
mikor egy pingpong-asztalon.
És mert meguntak látni téged ablakaik előtt
ahogy tágra nyílt szemekkel meredtél
rájuk, mint aki akváriumot néz, vagy
temetést- a szakaszos emlékezés
buliját rontottad el náluk
meguntak látni, ahogy öntudatos idétlenséggel
állsz ott, és mert utálni azért nem utáltak
elástak a még felhasználható dolgok közé
mint útlevelet, vagy éppen csatabárdot
és most pont olyan idétlenül, csak kevésbé
öntudatosan jobb híján egymásba karolnak
„szervusz! hát te? remélem jól vagy” pedig nincsenek
jól, mint aki nem evett reggelire semmit
és mire dél lesz, már nem tud, mint aki
a meztelen szükséget meglátva
harangozásirányba elfut - meguntak látni téged
ezért jobb nekik ott, ahol nincsenek ablakok
és az ablakon túl tágra nyílt szemek, ahol nem
emlékezteti őket semmi arra, hogy valamennyire
azért illene foglalkozniuk veled.
Veronika meg akar kapni
de magabiztos fehér fogai
sem képesek bevilágítani
huszonnégy királynőm homlokát.
Mielőtt összefüggéstelenül
abbahagyja a fogmosást,
Veronika megüzeni:
Az erdőből eltűntek a gallok,
illetve Franciaország
kétszeres Európa-,
és egyszeres Világbajnok.
A futár Alexandriába siet,
ahol filmstúdiót alapít,
és a meteorológusokra,
valamint kedvezőtlen
befektetői hangulatra panaszkodva
idős korában meghal.
Így visszatérünk Rómába.
Itt a klérus magas koleszterinszintje
miatt csak Néró aggódik;
Néró, aki ezt „A papság egészségi állapota”
és későbbi ,„A papság egészségi állapotáról”
című zenés-játékos tanulmányában
sem képes alátámasztani.
Időnként persze felidézem Veronika
kifogástalan fogsorát.
Ilyenkor nyilvánvalóan kihajolok az ablakon,
majd minden különösebb ok nélkül
úgy maradok.
Foltokként haladnak el messzi tájak,
Zöld cseppjei sárguló lelkére vigyáznak.
Itt-ott belepiszkít a harmóniába
A világ ura, a lét törpekirálya.
Balzsamozza tetemét, ünnepel rajta,
Evilági féreg, a legrosszabb fajta.
Belepiszkít a zöldbe, fakítja kékjét,
Nincsenek erők, kik őt számon kérjék.
Haragszik magára, elnyomja mélyen,
Ég felé néz, hogy vele helyet cseréljen.
Kívánja a Napot, s kívánja a Holdat,
Irigykedve nézi a bűzlő halottat.
Nem szereti színeit, átfesti táját,
Óceánunk kékjét, létünk ibolyáját.
Nézem tovább a foltokat, a tájat,
Ahogy cseppjei lelkére vigyáznak.
Folyton belepiszkít a harmóniába,
A lét ura, a világ törpekirálya.
Tép, zilál a rongyos élet,
már csak az ősz és tél jutott nekem.
Álmos szemekkel pirkad rám a hajnal,
hulló levél csiklandozza ajkamat.
Száraz fű szúrja mezítelen talpam,
hova egykor, te csókoltál vágyakat.
Hátravetem fejem, hajam, mint sörény,
nem siratlak többé, könnyű leszek és ledér.
Nap tüzével simogattatom arcom,
ki szembe jön velem, ráfonom karom.
Lenge szoknyám reppen a szélben,
megmutatva szilaj testemet.
S ha kint hófelleg borítja az eget,
valaki mást ölelek a kereveten.
Te tettél ilyenné és hazug szavad,
őrjítő kacajjal élem világomat.
S ha már a cigarettafüst és a bor is kevés,
táncolok sikongva egy asztal tetején.
Faltövébe csúszva, egy sötét sikátorban,
dalolok halkan, angyalokat látva,
Könnyek közt nevetve a lelkem is eladom,
rózsádat, az egyetlen emléket, kezemben szorongatom.
mint lapok a könyvben összevarrva
egymást óvva de el is takarva
őre és foglya e feszes rendnek
helyükön mind-mind értelmet nyernek
mert nincsen egyik nélkül a másik
rész az egész ha egy is hiányzik
így feszül ránk a kiosztott világ
gúzsba kötve egyik a másikát
hajamba túr a víz a test lebeg
úszik az égi lény és szendereg
csillog fölöttem az éj paplana
távolban csillagok úsznak haza
hullámot vet idő és végtelen
a sejtelem is itt úszik velem
mily’ lomha mélyen ős átok pihen
csak ül a csend feszül a felszínen
alig simulnak parthoz a dűnék
éjsötétben mindenfelé tűz ég
meztéláb állsz zöld színű a homok
vízen - titokban -járni tanulok
Lisszabonból tértem haza éjjel
tárgyak a konyhában szerte-széjjel
csészémben kávém bambán méreget
hinni vágyom hét-szívű lényeged
repkény tör át néma téglafalon
sebeimet mindig elkaparom
népség követel rázza az öklét
zárva a menny – naplopó öröklét
simlis a sáska-felhő ami rág
elpusztulunk mi mind mi ősi fák
az ég és Isten mégis elpirul
ég az erdő és izzó füstbe fúl
acél-tücskön matat a martinász
rumot vedel az idült cethalász
családot nevel ki reménnyel él
csekély az isten és épphogy a bér
láng bogot vet ma a karvaly tőke
migráns táborokkal a jövőbe
árasztva ránk földünkre az arab
európa napról napra vadabb!
vigyázd a lányt ha utcán átköszön
cipőd fűzőjét gonddal megkötöm
békéd ma van ― megdicsér az Isten
jövőd a szebb eltöri gerincem
csak simogasd a holdad a napod
amíg lehet kísérjen angyalod
ölni szeretnél? ― húsevő virág
múló vágyadon óriás csiga rág
kimért idő odvában hol lakom
párás este susog át a falon
melegen üt rám a városi nyár
nyolc múlt koccan szemben a kocsigyár
bableves fő lenn vágyam oda van
― a gyomrom üres ― lelkem óarany
vacsora-csillag dúdol fizikát
az éj vásznát üstökös szeli át
a pénz világa köztünk rejtve él
lelke tiszta ing szinte hófehér
kilóra vesz meg életet halált
― pórázon tartja gazda állatát
szorul a szolga álmában öklöz
magát hiába köti a röghöz
de ráébred - így vagy úgy - egyedül
mind meghal az kit kínnal anya szül
kinéz ki ablakán mindent belát
túlnan tizenkét fáradt almafák
rühes kilencven év francos átok
te és én vágyjuk a szabadságot
rám se néz a tó tükre még remeg
ne félj ringatlak itt vagyok veled
hűvös bölcs vized újra én iszom
szolgállak mint testet a szívizom
letérdelek lépcsőnek fokára
s leszek térdeplő tanára
az időnek és a térnek
figyelve mit is ígérnek
a csillagok
hallgatok látnokok szavára
leszek a jövő futára
önmagát pusztító féreg
sötétre nyíló ablakok
törött üvegéből
kirakott
furcsa véres mozaik
fáról lekorhadt kéreg
ital mitől az angyalok
önfeledten, vadul, részegen
emberré válnak a réteken
kiket nem hall a fül nem lát a szem
a lépcsőn térdelve elhiszem
a talánt, a félelmeim
az e világon túli életem.
Belső lemezeim összecsúsznak
egész valóságom megremeg.
Érzések java rekedt bent túsznak
talán még akad ki érte megy.
Erekben lávaként gyűlik vérem
belém ég, tombol a gondolat.
Sikít, mint gyermek a játszótéren
majd elalszik, felkel, fojtogat.
Hétfő, kedd, szerda ? Napok folynak el,
csütörtököt mond az értelem
lassul, megáll, már azt sem fogja fel
mit is jelent múlt, jövő, jelen.
Olyan rengés féle zajlik éppen
a világ kívül - belül remeg
valami forrong talán a mélyben
az alkony a fényen túl dereng.
neki megyek fejjel a falnak
vagy a fal jön fejetlen nekem
téglatengerben megfürödve
vöröslik porrá lett életem.
neki megyek félelem nélkül
a dimemziótlan tereknek
hitem már oly alacsony nívón
hogy ateistának hihetnek.
neki megyek íratlan sornak
írni a szinte lehetetlent
vetni, aztán aratni mindent
mindazt mi nincs, vagy már rég elment.
neki megyek a tükörképnek
ne torzítsa kínom rőt színét
ne mutasson szivárványt, álmot
ne fessen napot ott hol nincs ég.
neki megyek fűnek a fának
elbújni? benőni? irtani?
"foggal és körömmel" - dalolva -
hol vagy Én? Rólad mit hallani?
neki megyek újra a létnek
mert szeretem színeit, ízét
ha szólít, ha hív , még itt vagyok
NEKI megyek: még egy korty vízért.
sivatagnyi szomját oltani
A fű a mezőn rövidre vágva.
Szálain ott csillog az őszi Nap.
Az élet máskor borzalmas vágta,
de az ég ma fakó bársonykalap.
Erdőszél. Cserjéken és a fákon
aranylón rozsdállnak a levelek,
nem zöldek, mint voltak akkor, nyáron,
amikor egy pár voltam teveled.
Az út mentén, a cserjesövényen
rózsaszín, apró, elfonnyadt virág.
Megtapasztaltam már, jó keményen,
hogy milyen is hiába várni rád.
A fű a mezőn rövidre vágva,
vagy lelegelték itt a tehenek.
Kabátom alatt húsomat rágja
a hideg szél, amely itt tekereg.
Fára akasztott hinta lengett
kint, a ház mögött, a kertben.
A nyár zöldjébe azóta
sok barnát bekevertem.
Jól emlékszem az indiánra,
aki a hintán harcba lovagolt.
Íj és nyíl volt, meg kés csak nála,
és hiába dörgött rá a colt,
mert az igazságügy védte őt a haláltól,
meg a társult Nagy Szellemek.
Mára leszakadt már a hinta a fáról,
és a fűben sem hempereg
senki gyermek.
És emlékszem még az O ügynökségre
évekkel azután;
hogy' álcázta magát napszemüveggel
a titkos ügynök sután,
de mindenki felismerte.
A fára akasztott hinta ma már a
felhők között lebeg.
Elkoptak a szerelmek azóta,
és felnőtt egy pár új gyerek.
A házfalat, amelyen az állt: SZERETLEK,
régen újra lefestették.
A reggelek egyre hidegebbek lettek,
é hosszabbodnak az esték
így, októberben.
A pincér hatszor nézett kérdőn felém csupán,
és én úgy tettem, mint aki nem veszi észre;
noha egy üveg sör mellett írogatni egész délután
ma már régen nincsen divatban erre.
Az eső ismét úgy zuhog ma itt Budán,
mint aznap, hogy ő vált egyszerre köddé.
Én csak álltam a téren, és néztem bután,
mint azóta is, ha te késve jöttél.
Az ablaküveget most is a szél rázza,
mint amikor az az öt perc tágult ki hatvanötté,
de ott legalább részben megmagyarázta,
hogy miért nem jött aztán soha többé.
Hajnaltájt, hogy a réteken
már ritkulni kezdett a köd,
nyulak tűntek föl hirtelen
a városszél fái között.
Átugráltak mind az úton.
Beóvakodtak kertekbe;
hogy vízben egy nyúl se ússzon,
a kis hídon át jöttek be.
Mindent elleptek a nyulak,
mire a városka ébredt.
Esernyős hölgyek és urak
bámulták a nagy nyúlnépet.
Szőrszőnyegként mozgott az út
az emberek lábai között,
nem járt kocsi, a lóvasút,
a kisváros szörnyülködött:
Mit keres ennyi nyúl nálunk?
Hogyan éljük túl a csapást?
Holnapra nyulakkal hálunk?
Már nem is látunk semmi mást!
És, hogy délre járt az óra,
A nyulak megindultak mind.
Volt, ki a patkányfogóra
emlékezett. A rotaprint
már nyomtatta az új lapot:
Elárasztottak a nyulak
egy kisvárost! Még egy napot
nem bírnak ki itt az urak!
De a nyulak el nem vittek
sem felnőttet, sem gyereket.
talán azt gondolták, kvittek
lettünk picit most, emberek.
És mire a lap megjelent,
eltűntek már mind a nyulak,
feledték a lényegtelent
a fehérnépek és urak.
Úgy jöttem a világra, hogy nem akartam lenni.
Úgy kell majd távoznom, hogy nem akarok menni.
KI kérdi meg, miért, s meddig maradok,
s én utánam maradnak-e súlyos mondatok?
Így jöttem: üresen, meztelen,
mikor a hajnal épp megérkezett,
s ruhátlan lelkemre formált
egy habos, narancs-szín felleget.
Nyöszörögve, még zárt szemekkel,
mint aki tudja, közeleg a lét,
szorítottam súlyos szemhéjaimmal
a nemlét vágyott, féltett gyönyörét.
De hiába. Valaki szólt, illant a varázs,
öleltek, vertek, forgattak kezek,
fém koccant fémhez, s az anyaméh
pulzáló árulása világra vetett.
Önkéntelenül is csendért kiáltok.
De harsan a szó, lüktet az agy,
s a gondolatok forrongó kohója
kioltja a készülő mondatokat.
Ki mondja meg, meddig maradhatok?...
Akkor már nagyon fájt a karom.
Az el nem ölelt ölelés görcseit
nem oldotta semmi hatalom.
Piruló arcom csókod várta,
ám távozó alakod már árnnyá vált -
semmibe veszett minden lárma;
mert ordítottam: maradj, ne menj!
Az élet üres csöndje sikolt velem,
és vágyaim, mint megannyi szenny...
Ölelem mulandó titkait,
szorongatva egyre néhány szófoszlányt.
Nem vallomást: ezek szitkaid.
Minden hiába ha menni kell.
Nincsen már szó, érzés, sóvárgás. Csak csönd.
Ha mész, mindent, engem is viszel.
kankalin, kankalin, édes szép virágom
elveszett, elveszett, sehol sem találom
tegnap még, tegnap még, virított a kertben
ma meg már, ma meg már, szó csupán e versben
heeeeeej, szó csupán e versben
kankalin, kankalin, szagod úgy imádom
elveszett, elveszett, sehol sem találom
hazudok, hazudok, orromban még érzem
mi lesz most, mi lesz most, alighanem végem
heeeeeej, alighanem végem
Katalin, Katalin, több vagy, mint egy álom
elhagytál, elhagytál, nem leszel a párom
tegnap még, tegnap még, ágyamban lebzseltél
ma meg már, ma meg már, messze elszeleltél
heeeeeej, messze elszeleltél
Katalin, Katalin, nem peng már gitárom
elhagytál. elhagytál, más lesz az én párom
hazudok, hazudok, a zene az mi éltet
mi lesz most, mi lesz most, a fülem majd elélvez
heeeeeej, a fülem majd elélvez
ömlött a városra a novemberi napfény
öreg terek gombolták ki a kardigánt
micsoda hőség - sóhajtott a borzas repkény
a park árnyas részén, a járdának haránt
friss szellő tápászkodott fel az avarágyból
miután zászlólengetésről álmodott
fickós fiatal legényként duzzadt a vágytól,
hogy ledér szoknyák alá libbenjen legott
de az utcán csupán nadrágok szaporáztak
sorjáztak topánok, koppantak félcipők
a szökőkút szobrai pucéran sem fáztak
kitakarták hát izzadt keblüket a nők
ma még messze száguldanak a rút fellegek
és cserepes szájjal tátog a vízköpő,
de már menekülnek a sáncból az egerek
latyakos borzongást sugároz a jövő
(Tisztelettel Part Nagy Lajos iránt)
Óh, masztodon, a maszkodon
Bagolyköpet lakója.
A kokárdás föld parlagon,
És messze száll a gólya.
Ő megy, ahol a nap ragyog,
Mi itt maradtunk árván.
Fejünkben píár angyalok,
Penész ragadt a lárván.
Óh, masztodon, te szent malac,
E migráns föld lakója!
Hazánk, - míg folyton itt maradsz,
Cipőkön szertehordva.
Óh, masztodon, a maszkodon
A gúny kiült unásig.
Lesz-e ebből még Haza?
Vagy kell nekünk egy másik..
Éva alszik, álma könnyű, -
Itt pihen a vállamon.
Lélegzését, mint egy zsoltárt
Áhítattal hallgatom.
Éva alszik, - én virrasztom,
Ez a perc mindent megér!
Már egyszerre, egy ütemre
Dobban szív és lüktet vér.
Éva alszik, s ha elalszom
Álmát én is álmodom, -
S az a legszebb, ha felébred,
Akkor is ringathatom.
Állsz ott, ahol a part szakad,
Alattad senki földje.
Késedre tűzve csak magad,
Káin vagy mindörökre.
Lelkedben Ábel felsikolt,
Illatként száll a füstje,
Magad ölöd. Te vagy a holt,
Ez kalodád örökre.
Állsz zuhanó ég alatt,
Nem futhatsz már előle.
Te vagy magad a zár, lakat.
Te vagy börtönöd őre.
(Tisztelettel Weöres Sándor iránt)
Jégtüskét szül a köd, ha leszáll,
Télnek hímpora leplem.
Lassú táncot jár a halál,
Értjük egymást mi ketten.
Roskad a súlytól, elnehezül,
Harsanva roppan az erdő.
Dermed a vackon védtelenül,
Hontalan lélek-kerengő.
Omlik a lélek társtalanul,
Kint is bent is a csend nő.
Súlyos az ég és rám nehezül,
A hajnal már soha nem jő.
Semmi se mozdul, végtelen éj,
Tó szeme veszti a tükrét.
És mikor felkel a rémpofa hold,
Senki se látja a jöttét.
Rám biccent, a semmibe hív,
Értjük egymást mi ketten.
Ólmos ködben bárhova lép,
Télnek vándora lettem.
Bordák rácsa közt csapong szívem,
Pillangó szoros tenyérbe zárva.
Gyöngéd ujjaid... Kegyetlenem!
Szíven szúr az öröklétnek ága…
Lüktet mélyen, és magasba tör,
Tűztavak forró, fehér virága.
Halálból születve üdvözül,
Hunyt szemem a mindenségre tárva.
Vízanyácska
árasszál el,
hulljon könnyem
egyesével
Föld Fiadnak
mezejére,
ott virágzik
szemem fénye.
Tűzapácska
égessél el,
vigyem fényem
szerteszéjjel,
Föld Fiadnak
négy sarkába,
most fogant meg
életfája.
Pattogj dobom
hallasd hangod
szikrát hányjon
szívharangod
csobogj dobom
vigyed körbe
vászonlelkem
ölből ölbe
süvíts dobom
forgass vissza
kerekes kút
létem tiszta
dobogj dobom
csodálatos
meghittséged
állhatatos.
ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák,
és a Halleron meleg teát osztogat az est,
a félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát,
halkan bekopog, hogy boldog karácsonyt Budapest.
ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták,
mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik,
és az aluljáró lépcső vánkosán
heverő vén csavargó kannás borról álmodik.
az István kórház portáján gyűrött papírszalag,
valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet,
ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab,
mikor fecniplakáton szívedé a főszerep.
ma még a bérházak falain bűbájos mosoly,
pedig voltak kik a fenyő illatáért öltek,
a Nagyvárad-tér üres, kifosztott szaloncukor,
csak egy villamos hideg fényei csörömpölnek.
ma éjjel végre enyémek az Üllői úti fák,
ujjaikra aggathatom mihaszna kincseim,
és hogy befedje a háztetők kormos abroszát,
hó hull az ég kötőtűág ütötte résein.
elgurult fények üres sorok,
a színpadon poros homály,
vérbársony csend a karzaton,
egy kopott taps tenyérre vár.
majd lágy zajok hegedű matat,
és elsírja a-moll álmait,
Cyranó-vágy csókol falat,
néhány megsárgult jegy vivátozik.
a pénztárnál lehúzott függöny,
előtte álldogál az est,
tanácstalan majd bekopog,
mély zsebében aprót keres.
kinn aludni készül a város,
fekete kabátot dob rá az éj
halkan kuncog a villamos
ahogy a húrjain a remízbe tér.
ripacs szél pofoz bohém esőt
már játszik az egész világ,
az égi zsöllyére rácsúszik pár felhő,
Budapest jó éjszakát.
Én két vers közt meghalok akár a fény,
és sötét árnyak csókolják néma szám.
Csak sodródom mint a száraz falevél,
ha szél tépi fáról őszi délután.
De hajamba virágot tűz az alkony,
s holló szárnyán repülnek a szavak.
És gyönyörű lányok gyűlnek a parton,
hogy fáradt szemem vízében mosdjanak.
Ilyenkor folyóként lágyan átölelem őket,
hiszen lemossák sápadt arcom sarát.
Smaragd hínárból mondatokat szőnek,
szótlan ajkamra szórva a vízesés zaját.
És már újra áradok elöntve földet,
bár lehetnék pór, ekeszarvnak dőlve.
Amint maga előtt rögöket görget,
nemlátó sorsába beletörődve.
A szerelmeink véget érnek
Mondják azt is, hogy nem igaz
Nem vagy hibás te sem meg én sem
Csak a sors, csak az a pimasz
A közösségek összetörnek
Mint a tojás, ha rácsapod
A bögre keskeny peremére
S nem élik meg a holnapot
Azért ez nem egy bánatos vers
A létezésünk karnevál
Bár szaporodnak a hiányok
Még utcahosszat áll a bál
Egyik felem kutya
Másik felem farkas
Egyik felem vonít
Másik felem hallgat
Kutyagolok nappal
Csónak röpít éjjel
Sorsom összenőtt a
Kaszás mindenséggel
Az éles terekben
Érzem magam otthon
Homályos utcákon
Ne kelljen osonnom
Kontúros árnyékot
Vessen minden idol
Sárga sivatagban
Világítson a hold
Vártak, el kellett volna mennem,
De nem volt hozzá kincsem.
Én voltam a bolond szűz, akinek
Lámpaolaja nincsen.
Kincseim lesüllyedtek a mélybe,
Úgy kellett felhozni onnan.
Egyenként minden igazgyöngyöt
Lenn keresgélni, hol van.
De csak néhányat leltem. Valaha
Nem egy volt, nem kettő, több száz.
Ellebegtek a tengermélyen,
Szétdobta őket a sodrás.
Ne legyenek, csak erre vágytam.
S jutalmul kaptam egyszer,
Hogy eltűntek egy találkozáskor.
Merülj halász most – szedd fel.
Felemás cipőt hordok
Felemás zoknit
Felemás ruha lóg rajtam
Jelenem foszlik
Foszlik a volt is, a lesz is
Tudásom mállik
A törmelékbe süllyedek
Bokáig, térdig, vállig
Sámlin ülnék a sutban
Ha lenne még ilyesmi
Okosan hallgatnék és
Onnan pillognék ki
A nyílt beszédnek ára van
Nyomába jár a sérelem
Ipiapacs örök harag
Gyerek vagy felnőtt egyre megy
Kinek mit - tudni illene
A tapintat kötelező
A szó az ember fegyvere
De az ember csak vadra lő
Hiszen nem akar ártani
Néha mégis szíven talál
Szirénázó rendőrkocsi
Tudatja újfent áll a bál
A mondott szónak ára van
A per az furcsa titkos ügy
De az ítélet jogerős
És ráfeszül a Nessus ing
Ágota nénit szerettük,
Égetni való kiskölkök.
Tombolt a híres Bé osztály,
Haragja mégsem füstölgött.
Göndören kúszott a napfény
Gesztenye színű hajába.
Szálltak a trükkös radírok.
Csacska egy ősz volt, hiába!
Ágota néni a HÉV-en
Mosolygott egész Pomázig.
Ott lett csak kissé borongós.
Tudta, az osztály megázik.
Volt vele mindig iránytű,
Ismerte jól a térképet.
Így esett meg, hogy csoportunk
Öt óra tájban eltévedt.
Ágota néni a menzát
Nem mondanám, hogy imádta.
Ebből is láttuk, menő arc!
Szerelmünk nagy volt iránta.
Dolgozat, verseny, betegség.
Aggódott sokszor helyettünk.
Szorgosan nyúztuk, ugrattuk.
Ágota nénit szerettük.
Anyu ül egy parti kövön.
Félórája pancsolok.
Balcsi-vízzel meg-meglövöm.
Tetszik ez a strand-dolog.
Jó a dinós úszógumi,
Delfines a karúszóm.
Ki kell most már mennem, tuti.
Vita nincs, ha anyum szól.
Most még olvas elmerülten.
Lehetek még vízi szörny.
Hopp, a hínárosba ültem!
Lekopott egy pici bőr.
Megnyitom a Balcsi Boltot:
Kétszáz forint literje!
Aki kaphat, legyen boldog,
Aztán tőlem cipelje!
Tegnap anyu így oktatott:
- Hogyha fázol, kifelé!
Most meg csendben olvasgat ott.
Mi üthetett ma belé?
Fröcskölök és visongatok.
Elnézően integet.
Latolgatom, mi volna jobb?
Nem vagyok már kisgyerek!
Nagy bajt soha nem csinálok.
Tegnap tízszer rám szólt már.
Nem várom meg, felkiáltok:
- Hahó, anyu! Fázom már?
Zúg a metró,
Nézem az alagutat,
Nézem az alagutat.
De szép nagy!
Gyors a tempó.
Én vagyok a vezető,
Én vagyok a vezető
Egész nap.
Újbuda, Móricz,
Vágtatok én!
Nézd, apu,
Most jön a Gellért tér!
Jár a metró.
Így zötyög ezer utas,
Így zötyög ezer utas,
Egész nap.
Erre sántít, itt szalad
Játszótársad, Gipsz Jakab.
Feje gipsz és lába gipsz.
Hóna alatt kóla, chips.
Cipőorrán labda. Hopsz!
Hogyha passzol, futni fogsz.
Ragad fehér szigszalag,
Kaput tákol Gipsz Jakab.
Átgurul a labda. Hol?
Becsúszott egy bomba gól!
Felderülsz, legyintget ő:
- Hol van még a félidő!
Labda itt, és labda ott.
Már a ház is gólt kapott.
Ablaktábla mondja: - Reccs!
Véget ér tehát a meccs.
Dénes bácsi fut, szalad.
Közben eltűnt Gipsz Jakab.
Téged, persze, ott talál!
Dorgál, mint egy rossz tanár.
Kerek szemmel nézel rá:
- Nem én voltam, Dénes bá!
- Persze, majd a Gipsz Jakab!
Csak állsz,
csak állsz,
és nincs szavad.
Megismerni a tököt
igazolvány nélkül.
Ágas-bogas indák között
uralkodóként ül.
Megismerni a tököt
menzán, főzelékből,
konyhás néni köpenyfoltján,
rétes töltelékből.
Megismerni a tököt,
magja, hogyha reccsen.
Vetekszik a szotyolával
minden Fradi meccsen.
Megismerni a tököt,
lehet ház vagy hintó,
Halloween-kor, égő szemmel
gyertyafényt kacsintó.
Sokfélék bár a tökök,
száz alakba' nőnek,
méla, bamba tökfejükről
megismerni őket.
Mint a hűtlen zenés színpad
nyugalmazott csillaga,
szolgálatom felajánlom,
én, a csúcs-szuper dada.
Lábam fürge, hangom tiszta,
remélem, hogy örültök.
Szívetekbe lopom magam,
én, a lopó-lopótök!
Csecsemőtől iskolásig
sok kis tököt nevelek.
Megtanulnak szépen enni
s köszönni a gyerekek.
Nem hallgat az apukára?
Bajuszára csomót köt?
Modorát majd kifésülöm,
én, a lopó-lopótök!
Pelenkázok, főzök, varrok,
dalolgatva szökdelek.
Számolni is megtanítok
minden apró tökfejet.
Nem csúszik le mind a gyógyszer?
Lázas kölyök bogyót köp?
Gyógyítok majd meseporral,
én, a lopó-lopótök!
Irigykednek szupernagyik,
buzgó Mary Poppins-ok,
de én majd az utánzóknak
kobakjára koppintok!
Kidőltek már apák, anyák,
nagyik, dédik, óvónők?
Friss erővel színre lépek,
én, a lopó-lopótök!
Feléd az úton a szél kísér,
szelíden átfonja vállamat,
örömöm szárnyra kap, égig ér,
tenálad szeretni vár a nap.
A völgyben ezernyi vadvirág,
bodzafa ontja az illatot,
enyém az erdő, a nagyvilág,
dúsgazdag szegényen így vagyok.
Vigyáznak reám a régi fák,
ismerik hópuha léptemet,
szívemben vajúdó, szép imák -
elébed szalad a képzelet.
Vadász vagy, király, s én hódolok,
dalomtól omlik a várfalad,
létemhez levegőt ott lopok,
vágyunkba fúlva a fák alatt.
Feléd az úton a szél kísér,
imába kulcsolom két kezem,
örömöm szárnyra kap, égig ér,
tehozzád szeretni érkezem.
Vörösbort kortyoltunk testeset,
gyertyaláng imbolygott részegen,
odakinn szurokszín este lett,
parázslott bennünk az érzelem.
Gomolygó füst úszott - nem zavart,
Pier’, egy szép sanzont énekelt,
- csodás volt éjjel a Szajna-part -
bús dala, senkit sem érdekelt.
Mellettünk vén költő verset írt,
s bájait kínálta kurtizán,
- arcára rúzsával kenve pírt -
lehajolt - s nem volt épp úrilány.
Csókod az ajkamhoz lágyan ért,
fülembe dúdoltál búgva, dalt,
mint nászlázú lepke, lámpafényt,
a szívem szeretni úgy akart.
Jeges és kihalt a Szajna-part,
messzire sodort az árva sors,
hallgattam volna a kocsmazajt,
de ahányszor mentem, zárva volt.
Úgy jöttél hozzám, mint egy árva,
kifosztott szívvel, térden állva -
nem tudtuk azt, hogy Isten küldött,
amikor sorsod hozzám űzött.
Úgy jöttél hozzám, mint ki éhes,
s egyetlen szóért halni képes.
Gyönyörű lelked enni koldult,
szemedből gyémántkönnycsepp csordult.
Úgy jöttél hozzám, mint ki fázik,
s takarót kérni tétovázik.
Reszketve álltál kék ajakkal -
játszott a szél a dér hajaddal.
Úgy adtam enni, mintha lenne,
mintha a szívem volna benne,
magamból téptem, szádba tettem,
éhedet szóval úgy etettem.
Hitedet lassan visszaadtam -
szeretni újra úgy akartam!
Feledni múltad - sírva, fájva -
takart be vágyam lágy ruhája.
Bennünk az érzés mélyre égett -
tudom, hogy Isten küldött téged!
Mellettem többé nem vagy árva,
alkonyom fénylő, lángvirága!
Óarany ömlik az égből,
gesztenye ékszere roppan,
úsznak a darvak a rétről, -
égnek a kék tava csobban.
Izzik a pír a juharfán
ősz koronáz vele bércet,
ékköve ő az Úr arcát
ködbevonó lehelésnek.
Tág a tüdő, horizontot
lágy, meleg este ha láthatsz;
éled a test, porig ontott
langy hited újra felállhat.
Énbennem ha nyílnak virágok,
aranyló szavakat kiáltok,
dobálom világgá szerteszét,
hadd hallja közel és messzeség.
Nem láthat énbennem virágot,
kiben tűz még sosem világolt,
örömre, bánatra zárva van,
egykedvű, kiégett, vágytalan.
Virág csak ott sarjad legbelül,
ahol a lélek is megfeszül,
életet vagy halált jól megért,
megtanult fizetni mindenért.
Öröm, ha jönne, jönne már!
Beköltözne, mint a madár,
csak itt lakna, csak itt bennem!
S ha megunna, máris menne –
mint a hullám, tovaringna,
mint a dallam, elillanna,
mint az illat, szerteszállna,
ha keresne, megtalálna,
mint a szépség, megigézne,
mint az álom, hozzám lépne,
őszi napfény vele jönne,
szeme színén elidőzne!
Barna alkony már szívemen,
kopott vándor a szerelem,
vén szívemben, ha ringhatna,
altatóra megcsókolna –
Szívembe' hiány van
Szél fúj a kamrában
Nem találnak
artériáim vénákra.
Pitvarban huzat van
Benne ember ül
ingertelenségben
derékig elmerült
Gerincben két dúc közt
akadt a boldogság
nem jön segítség
hiába várok rá
gyere a városba
Idegsejtekbe
Fejem városába'
neked is van helyed
Tömök tüdőbe
Fekete nyugodtságot
Öntök lelkemre,
Májamba sárga ingoványt
Te vagy az akit szeretni nem szabad
mer' hogyha repülsz
engem a földön húzol magad
után
Drágám, én olyan vagyok
hogy én inkább zsír, mint izom
hogy inkább a ló mint az autó
hogy a fegyver nem nagy oltalom
engem csak anyám tud megvédeni
engem csak apám tud megsérteni
és engem csak egy ember ért meg
én tőle hallgatást kérek
pénzt adnék cserébe mosolyért
emberbe szorult fogolyért
kicsit kijöjjön pihenni
száraz fűben elterülni
és színesen dugnánk vissza
és néznénk ahogy issza
a színt be az elme
Esik az eső,
Ázom és fázom.
Esik az eső,
Utamat járom.
Esik az eső,
Nem jön jó álom.
Elmenekülnék
Egy száraz földre,
Elmenekülnék
Egy másik Földre;
Elmenekülnék
Talán az égbe...
Esik az eső,
Nem néz rám senki.
Esik az eső,
Nem szán meg senki.
Esik az eső,
Zsebemben semmi.
Elmenekülnék,
De nincsen hova.
Elmenekülnék,
De nincs már hova !
Elmenekülnék-
Szép álmom tova.
Kelő nappal mindig kelek,
Elindulok, mindig megyek,
De sehova se nem érkezek...
Nem érkezem sehova sem,
Bánatteljes az én szívem :
Minden nap én ezt éneklem...
Dallamtalan lett minden szó,
Nem érhet el engem a jó :
Az nem az éltemnek való !
Dallamtalan az én szívem,
Otthontalan az életem :
Dallam nélkül elviselem.
Elindulok, nem érkezek,
Emlékimbe feledkezek;
Emlékimbe temetkezek !
Fáradt vándor jár az úton,
Fáradt vándor megy az úton.
Eshet eső, fújhat a szél,
Csak bandukol, már nem remél.
Fáradt vándor bármerre jár,
Nyugalmat már sosem talál.
Űzi szíve, szenvedése,
Vándorlás lett szenvedélye.
Nem jó ő, hogy magasztalják,
Nem jó ő, hogy marasztalják.
Nem rossz ő, de mennie kell,
Nincs számára sehol sem hely.
Fáradt vándor jár az úton,
Fáradt vándor megy az úton.
Fáradt szeme megfakult már,
Fáradt lába pihenést vár.
Ha megkérdik, honnan is jött,
Ő fáradtan csak hátrabök.
Ha megkérdik, hová is tart,
Nincs rá válasz - szeme zavart.
Ha megkérdik, miért nem sír :
- Sírni csak a szívével bír.
Ha megkérdik, mikor nevet :
- Nevetni már elfeledett.
Fáradt vándor jár az úton,
Fáradt vándor megy az úton.
Ha megkérdik, szeretett-e :
A kérdést csak legyintette.
Minden reggel, mikor felkel,
Útnak indul fáradt szívvel.
Számtalan út van mögötte,
Nem néz vissza, megy előre.
Fárad lépte az útját járva :
Szép mezőkről sok kis faluba,
Nyugtalanul megy nyugatra,
Városokba, vagy vízpartra.
Fáradt vándor jár az úton,
Fáradt vándor megy az úton.
Zilált haját fújja a szél,
Folyton ballag, hajtja a vér.
Éhe-szomja nem zavarta,
Fáradt szíve csak hajtotta.
Fáradt teste pihenne már,
Valahol tán nyughelyt talál.
A szerelemből ő nem kér,
A haláltól ő nem fél;
Egyre inkább csak azt várja,
Hogy nyughelyét megtalálja.
Találkozva a halállal,
Emlékére szól egy kis dal :
Fáradt vándor jár az úton,
Fáradt vándor megy az úton...
Van egy szép kis patak,
Folyik a medrében;
Van egy szép kis patak,
Csordogál csendesen.
Van egy szép barna lány,
Igéző szemekkel;
Van egy szép barna lány,
Érzéki kezekkel.
Van egy szép kis patak,
Körötte minden zöld;
Van egy szép kis patak,
Szerette őt a föld.
Van egy szép barna lány,
Akit én szeretek;
Van egy szép barna lány,
Akiért lehetek!
Jött sok-sok száraz nap,
Megapadt a patak;
Jött sok-sok száraz nap,
Kiapadt a patak.
Jött egy szomorú nap,
Hiába vártalak;
Jött egy szomorú nap,
Sehol sem talállak!
Jött sok-sok esős nap:
Mederben újra víz,
És az új kis patak
Életet újra visz!
Elmúlt már sok rossz nap,
Mióta elhagytak -
Én újra hívnálak,
De nem vagy kis patak!
Szállj szép madár, szállj !
Szívtől szívhez szállj !
Szállj szép madár, szállj !
Szívből szívnek szállj !
Szállj szép madár, szállj !
Szerelemmel szállj !
Szállj szép madár, szállj !
Szerelmesen szállj !
Szállj szép madár, szállj !
Szerelmemhez szállj !
Szállj szép madár, szállj !
Szívtől szívnek szállj !
Szállj szép madár, szállj !
Szívből szívhez szállj !
Az utcát járom lépten-nyomon;
Az utcán hagyom léptem, nyomom.
De bárhová is vezet léptem,
És bármeddig is tart a létem;
Szabad voltam, az maradok-
Szabad leszek, ha meghalok !
Eltévedni sosem tudok,
Én mindenhol otthon vagyok !
A szembe fújó szél nem zavar;
Nem érdekel, hogy ki mit akar :
Szabad voltam, az maradok-
Szabad leszek, ha meghalok !
Az életem még előttem áll,
Félre lököm, ha utamba áll !
Emberfia káromolhat;
Alattam a Föld rázkódhat:
Szabad voltam, az maradok-
Szabad leszek, ha meghalok !
Amíg a szívem hisz a mában,
Az utam járom e világban !
A korlátokat megvetem,
Mert szabad az én életem !
Szabad voltam, az maradok-
Szabad leszek, ha meghalok !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok könyörgésem !
Felejtsem el tegnapomat !
Ne érjem meg holnapomat !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok meg kérésem !
Szűz lányt, asszonyt ne adjatok,
Ha szerelmet nem kaphatok !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok könyörgésem !
Felejtsem el bánatomat !
Hozzátok el halálomat !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok meg kérésem !
Ez az élet már nem élet !
Ebből inkább már nem kérek !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok könyörgésem !
Vigyétek el a lelkemet !
Égessétek el testemet !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok meg kérésem !
Szürke hamvam széllel szálljon,
Ha elhoztátok halálom !
Isteneim, fenn az égben !
Hallgassátok könyörgésem !
Hideg tél van, nincs kegyelem !
Hideg tél van, nincs kenyerem .
Jégvirág van az aszfalton,
Jégvirágos hangulatom.
refr.:
Elmennék én,most innen el,
Szépre vágyó szép szívemmel !
El is megyek; most innen el :
Nem háborúzom Istennel !
Meleg könnycsepp hull szememből,
Hideg bánat tör szívemből.
A szállókon kirabolnak,
Lépcsőházból kizavarnak.
refr.:
Elmennék én,most innen el,
Szépre vágyó szép szívemmel !
El is megyek; most innen el :
Nem háborúzom Istennel !
Az arcomra sok ránc fagyott;
Ha Isten egy, hát elhagyott !
Ha több Isten van : kinevetnek
S velük nevet sok eretnek.
refr.:
Elmennék én,most innen el,
Szépre vágyó szép szívemmel !
El is megyek; most innen el :
Nem háborúzom Istennel !
Nehéz sors a csöves jussa,
Mosolyra is alig futja...
Mosolytalan az én szívem,
Mosolytalan az életem !
refr.:
Elmennék én,most innen el,
Szépre vágyó szép szívemmel !
El is megyek; most innen el :
Nem háborúzom Istennel !
Elindulok, megérkezek,
Élő holtként jelentkezek .
Sokszor kérnek kérges kezek -
Sajátimba temetkezek...
refr.:
Elmennék én,most innen el,
Szépre vágyó szép szívemmel !
El is megyek; most innen el :
Nem háborúzom Istennel !
refr.:
Kihúnyt fénye csillagomnak,
Nincs határa bánatomnak.
Porba hullt le a csillagom,
Vele zuhan szép világom.
Nincs csillagom fenn az égen,
Nincsen, ami ragyog nékem !
Nyílt seb lett most fenn az égen,
Sötétség van minden éjen.
refr.:
Kihúnyt fénye csillagomnak,
Nincs határa bánatomnak.
Porba hullt le a csillagom,
Vele zuhan szép világom.
Nincs az égen szép csillagom,
Nincs már többé sok szép álmom !
Szemem hiába is kutat,
Nem lel fényt, mely utat mutat.
refr.:
Kihúnyt fénye csillagomnak,
Nincs határa bánatomnak.
Porba hullt le a csillagom,
Vele zuhan szép világom.
Elhagyott az én csillagom,
Elhagyott a boldogságom !
Elhagyom én a világom,
Eljön végre a halálom !
refr.:
Kihúnyt fénye csillagomnak,
Nincs határa bánatomnak.
Porba hullt le a csillagom,
Vele zuhan szép világom.
Hulló csillag, gyere vissza !
Föld-Anyánk a könnyem issza.
Gyere vissza, ragyogj nekem,
Tündökölve maradj velem !
refr.:
Kihúnyt fénye csillagomnak,
Nincs határa bánatomnak.
Porba hullt le a csillagom,
Vele zuhan szép világom.
Gyere vissza reményt adva,
Sötétséget hátrahagyva !
Gyere vissza, kérve kérlek !
Nélküled én már nem élek !
refr.:
Kihúnyt fénye csillagomnak,
Nincs határa bánatomnak.
Porba hullt le a csillagom,
Vele zuhan szép világom.
Odébb húzódok, hogy elférjen a kettőnk közötti táv-olság.
(Nem tudom mikor írjuk egybe vagy külön.)
Néha elfelejtem a mondatvégi írásjelet,
Vagy csak kikerülöm
S van hogy olyan fullasztó itt minden,
Mint egy nyakam köré tekeredett hurok.
Ilyenkor sajnálom csak hogy kilökődtem.
Megrepedt a burok.
Én elmondtam, bár ő se hitt nekem.
Én segítek, vagy ő segít nekem?
Az ágyam alszik, tetején veled.
Szeretet kell, mit tetten érhetek.
Beborít az ég, betemet a hó.
Minden más talán, áthidalható.
"Alul járók" és fázós emberek.
Élni nem tudok, halni nem merek.
A Hétfő olyan, mint a gyöngyház,
vagy mint a hajnal, mint a Hold –
ha derengőn feljő egemre
minden más fényt fürgén kiolt.
A Kedd sötétkék éjjel mélye,
a Szerda lomb színben ragyog:
a hétközép szívem reménye,
de mégis, egyedül vagyok...
A Csütörtök hamis lilával
mondja, hogy „várj rám, ott leszek” –
én várlak, s Péntek reggelenként
jég-kék magányra ébredek.
A hétvége szüz-hófehérbe
olvaszt Szombat-Vasárnapot,
aztán megint, megint előre! –
gyöngyházas Hétfő csillan ott.
Szerelem bíborát remélve
új, sápadt hétbe olvadok.
Agyamba kés,
torkomban gombóc,
minden idegben gyötrelem:
ha nem az vagy, kinek szeretlek
hogyan is jöhetnél velem?
Kezember ér,
szívemben kamra
s pitvar lehetsz, hol vér zubog
− de csak, ha úgy tudsz bennem élni,
ahogy tebenned én tudok!
Szelíd szemed
és csendes ajkad
nehogy a Judásom legyen! −
bizalmam tartja fenn a kelyhet
és hűségemmel szentelem!
Az áldozat
e nélkül borból
lepárolt mámor, semmi más:
− az áhítat fintorba torzul −
s kiloccsan mint – egy áldomás…
A „Buddha Pannóniában „ c. képhez: /150/
Őserdő – csendes, mint a sírbolt,
Nagy hűvös, hindu márványkripta,
Véghetetlen terekből rabolt
Ligetekben vár méla titka.
Zöld fátylakkal oson a fény be,
Imbolygók a misztikus árnyak.
Alig látszó pannó-keretbe:
Buddha szent templomába járnak.
Pannon erdők bükk-tölgy honában,
Ahol a csúcsok összeérnek,
Derengő opál kupolában
„mani pad me humot” zenélnek.
Csak bölcs mosolyt küld Buddha szája,
Hiszen mi elzeng, nem örök! –
A Halhatatlan némasága
Virraszt az őrző fák között.
Nem, ez nem utca – Nélküled
egymásra hullott holt kövek
s közöttük bábok járnak itt,
nem lélek arcú emberek.
Az üzletekben semmi nincs! –
lim-lom kifosztott polcokon.
A Semmi veszélyes rokon:
elpusztít, mire megszokom.
Magammal együtt lenni fáj! –
Üresség teltebb nem lehet.
Felettem csüng, s reám zuhan
szívettépő itéleted –
az eltékozolt létezés.
A napok végén semmi sincs,.
hitvány lánc csörgő csontokon.
A Semmi veszélyes rokon! –
Elpusztít, mire megszokom.
Kezdetben volt a szerelem
könnyű, kis vékony hó alatt.
Keresztül mentem kerteden,
s nyomom a hóban megmaradt.
És előbukkant hirtelen
tavaszi zsenge, nyári tűz! –
A lombosodó szerelem
napvirágnak ágadra tűz,
s a hó elolvad nyelvemen.
Két meleg tenyerembe rejtsd
arcodat, azt a kedveset! –
Mint hó alatt talált csodát,
úgy őrzöm meg szerelmedet
a váltakozó évszakok
változatlan időin át.
Őszi avartűz füstje ha rám száll
Könnyesre csípi szemem
Érzem az őszi köd fanyar ízét
Torkomon és szívemen
Ősszel a bánat árnya az égen
Elfedi már a Napot,
Vergődő szárnnyal messzire tűnnek
Ősszel a nyári dalok
Mégis, oly szépek az őszi szerelmek!
Felhőn áttűző napsugarak
S ha vége, szívünkre csillanó dér hull
Illanó, enyhe búcsúszavak
Ne félj hát az ősztől kedvesem!
Szél dúdolja álmodó dalát
Tiéd lesz az őszi szerelem
S neked szól az őszi szerenád...
Míg egy fa marad, talán
Vadgesztenye vagy platán,
Amíg a borostyán felkúszik
Egy régi templom falán,
Addig maradok, igen,
Addig még lesz hozzá hitem.
Mint a gyökerek, kapaszkodom,
Ha nincs is már semmiben.
Éltet a föld is, ha tán
Nem adnál semmit már, hazám,
Étlen és szomjan kikötöznél,
Aztán itt hagynál lazán.
Úgy hiszem, ez a nap ma van.
Mostantól fa leszek magam.
Állok egy betonrésbe nőve
Februárban, lombtalan.
Szerelem, szerelem,
Méreg a véremben,
Félig tépett köröm,
Sósav a bőrömön.
Túlságosan sok vagy
Ahhoz, hogy élnem hagyj,
Elég erőd mért nincs,
Hogy végleg elpusztíts?
Bennem csak keringesz,
Rajtam elterpeszkedsz,
Sejtjeim roncsolod,
Hajamat hullatod.
Volnál csak vadállat,
Ketrecbe zárnálak,
Ostorral vernélek,
Holtig kínoználak.
(F)elhasznált testek, szexrutin,
szétrak és összezár,
parancsra szűnő vérfolyás
vagy táruló szezám.
Akár a föld eső után,
lesz egyre nedvesebb,
a termésért hálát se adj,
elég, ha elveszed.
Hüvely vagy csikló, egyre megy,
csak húzd fel, erre vár,
a gyönyör, mint az óramű,
fél perc után lejár.
Izgasd fel újra, nem nagy ügy,
gyakran cserélj kezet.
Meglátod, jámbor lesz a nő,
mihelyst elélvezett!
Hogy mit mond, arra rá se ránts,
dugd jól meg, más se kell!
Cserébe mos, főz, port törül,
gyermeket szül, nevel,
és azt se bánja, ha a pénzt,
vagy épp őt elvered.
Egy ékszer majd megbékíti,
ki nem vall elveket.
Izgalmas játékszer, nem is
kell hozzá nagy vagyon,
és évtizedekig eláll,
ha nem csapod agyon.
Hüvely vagy csikló, egyre megy,
az óramű lejár,
csak némi ketyegés marad
a kettyintés után.
Fordulj a falnak, és aludj,
míg van rá alkalom,
mi itt ketyeg, egy bomba az,
s felrobban egy napon.
Mi rabság volt, száműzetés,
egyszer talán otthon lehet.
Ha éjszaka pisilni mész,
a kapcsolót már megleled.
A matracod erős tutaj
visz át a zúgó tengeren,
s ha sírsz, néz rád a nagy tükör
fényes szemével szenvtelen.
A szomszédból már ismerős
a kutya meg a kisbaba,
s ha party végén buszra ülsz,
már úgy mondod: megyek haza.
Lehet, hogy mindig így marad.
Ha verset írsz, kibírhatod,
fekszel a takaró alatt,
ölelsz egy játékállatot.
Hazám, hazám, te mindenem,
Nem mondtad, hogy jó lesz nekem
Maradni benned és veled,
Én sem tettem ígéretet,
Hogy érted élek és halok,
S ha megversz is, csak hallgatok,
Míg kettőnk közt halkan rohad
Egy bántalmazó kapcsolat.
Hazám, hazám, szerelmesem,
Kibasztál velem rendesen:
Előbb sok édes vallomás,
Majd néhány sértés, s nem soká
– itt lakva egy fedél alatt –
Bennünk csak bűzös csönd maradt.
S én várom, hátha újra szólsz
Megunt nődhöz egy kurva szót.
Hazám, hazám, beismerem,
Már nem maradt önérzetem
Kimondani, hogy ennyi volt,
Bár nem eshetne semmi folt
Neveden, csak mert elmegyek,
De rég beláttam: nem merek.
Pusztító méreg napra nap:
Maradunk egy fedél alatt.
Ha most meg kéne halnom, mi az, mi megmaradna
elsőre láthatatlan, mint hártyavékony lapra
nyomtatva régi vízjel? Mi az, mit megőrizne
az együtt élt időből a bőre, csontja, izma?
szemem színét szemében? nyelvén a tejem ízét?
hogy feldobtam, repüljön, aztán elkaptam ismét?
azt, hogy nevettünk együtt? ahogy karomban tartom?
(ne kérje semmi Isten, hogy most meg kelljen halnom!)
Mint fény felé fordítva kiütközik a vízjel,
tudata mélyén élnék ezernyi színnel, ízzel.
De bár lennék gyerekrajz, rajta napocska, hinta,
vagy szöveg szép szavakból, tarka tintákkal írva.
Együtt kell még tanulnunk nevét bokornak, fának,
jaj, nyúlj hosszúra, élet, akár a téli árnyak.
1.
Hogy a csúnya lányból egyszer
majd szexi bombanő lesz,
epekednek érte sorra
a legmenőbb pacákok,
ha a ronda ókulárét
konktaklencsére váltja,
rögtön lesz egy szerelme
és százezer barátja –
na ez ordas nagy hazugság.
Sose higgy a filmiparnak!
Akik csúfnak láttak egyszer,
bárhogy nézz ki, leszarnak.
Noha túlsúlyod leadtad,
feszes, izmos lett a tested,
akár a többi jó csaj,
magad épp oly bátran fested,
olyan ruhákat hordasz,
nem esetlen zsákot többé –
hajdanvolt csúnyaságod
megbélyegez örökké.
2.
Hogy örökké tart, ne hidd el,
még azt se, hogy halálig,
pár év után szerelmed
puha megszokássá válik.
Belebújsz a kényelembe,
az a jó, sehol se sért fel.
De mi lesz az egyszer másért
felizzó szenvedéllyel?
Hagyod, hisz úgyis ez lesz
belőle pár év múlva?
Vagy engeded, hogy langyos
kis vackodat feldúlja?
Mindenképp rossz a vége,
kerüld el ezt is, azt is,
ne szeress inkább, amíg élsz,
magadon kívül senkit.
3.
Magadon kívül a vágytól,
s jön az orgazmus. Ilyen nincs.
Közös élvezés meg főleg,
mi csak úgy elönt, magától.
Hollywood hazudja ezt is,
mint az örök szerelmet,
vagy a szét nem ázó sminket,
s nagy mellet nagy segg nélkül.
Mi meg kergetjük egyre,
a büdös nagy semmit űzzük,
s halálig meg se látjuk,
ami létezik, de tényleg:
a napsütést tavasszal,
egy hűséges barátot,
s hogy átölelt az Isten,
mikor egyszer sírni látott.
Én mindig azt reméltem,
Hogy meghalok időben,
Míg marad pár barátom,
Míg lesz levél a fákon,
Lesz egy korty tiszta víz is,
Feloldható a krízis,
Nem lesz mindenből dogma,
Míg nem fulladunk szmogba,
Míg nem lesz diktatúra,
S nem sodor háborúba,
Míg lesz, ki elkaparna,
A többi le van szarva.
Most már nem jöhet bármi,
Már nem tudok kiszállni,
Már van, ki folytat engem,
S jaj nekem, megszerettem!
Vajon mikorra felnő,
Lesz egy tenyérnyi erdő?
Itt marad mindenáron?
Megy, hogy hazát találjon?
Hol éri öröm, bánat
Majd a dédunokámat?
Mi jön? Háború? Béke?
Lesz még a napnak fénye?
Ember marad az ember?
A Föld megrothad egyszer?
Nem hagyhatom, hiába
Érett a pusztulásra.
Most már nem mindegy semmi.
Túl veszélyes szeretni.
(NNÁ)
Hűvös és ragyogó elme,
mindig is rettegtem tőle.
Halál szólt belőle? Élet?
Sorai bőrömbe égtek.
Reszket a csontom is bennem,
mint mikor vizsgát kell tennem.
Nem lesz jó egyetlen szó sem,
fürkész a két átható szem.
Hiába ismerek szomjat,
vagy Istent, mint ő, a holtak
tekintetével úgy néz rám
vádlón, vagy talán csak némán,
hogy ráébreszt: mellébeszélek.
Jobb, hogyha elnézést kérek,
elnézést, távolba, messze,
csak ne ide, ne a szemembe!
Bocsáss meg, mondom ki nyíltan,
hogy utánad bármit is írtam.
Falevél vagyok, ágról szakadt
árván sodródó falevél,
ki elhagyta fáját ahol született,
most tépi, viszi messzire a szél.
Nincsen gyökerem és nincsen szárnyam,
se maradni se menni nem tudok.
Viharoktól függök teljesen,
a sors dönti el, hová jutok.
Nem hiszem mégsem, hogy hiába élek,
testem majd puhán betakar
fázó bogarat, csúszómászó férget
hol hantom lesz a puha avar.
Létrára állok,
téged keresve
csodára várok
s fehérre festve.
Nélküled fázom
dühöngő szélben
könnyesre ázom
a nevetésben.
Elveszett pár harc
mégis megérte,
lehullt az álarc,
láss tisztán végre.
Repülök hozzád
szárnyaszegetten,
mély zuhanásban
megkötözötten.
Gyorsan robog a vonat velem,
elsuhan mellettem a táj.
Minden változik körülöttem,
egyik ember jön, a másik leszáll.
Múlnak a napok egymás után
néha az ég is tisztán ragyog,
amikor a vonat megáll, én
nem szállok le, tovább maradok.
A végállomásig váltottam jegyet,
sokat fizettem, de nem bánkódom,
közben figyelem az embereket,
mosolyt keresek az arcokon.
Gyorsan robog a vonat velem,
az állomásokon néha megáll.
Így robogunk át az életen,
olykor valaki mindig leszáll.
Még mielőtt tovább indulunk,
érkezik egy újabb csapat.
Arra ki elment, nem gondolunk,
de a helye üres marad.
A végállomás lassan közeleg,
a vonat itt végleg megáll,
leszállok s nézem a tömeget,
megérkeztem.
Valaki vár.
Egymás mellett lépve néha összeérünk,
olykor mosolyogva össze - összenézünk,
van, hogy háttal állunk, van, hogy együtt lépünk,
van, hogy mindent adunk, mindent visszakérünk.
Néha idegen vagy, máskor meg a részem,
van, hogy magam érzem, amit magad érzel,
olykor a titok vagy, olykor az unalom,
egyszer a büntetés, máskor a jutalom.
Külön hangként szólunk az egyetlen dalban,
ritmusunk változó, örök változatlan.
Két szívdobbanás közt, egy hangtalan ütem,
- a kettősség látszat. Sosem vagy nélkülem!
Őrizem ebeim, nyár van,
villámok legelik lábam,
csiklandanak.
Villan, a jegeit rázza,
pereg a tél magva-háza,
telnek tavak.
Míg csak az ereszen koppan,
táncol a fejük, és roppant
teszetoszák,
de dörrenésre bemásznak
asztal alá kulimásznak:
kuli-kutyák.
Nincs hova már menekülni,
asztalra nekem kell ülni:
„Nyugi, alom!
Kikel a földből a tél is,
beérik ez a vetés is
majd a napon.”
Herceg!
és hórák előttünk…
Egyszer a Nap is előtűnt,
vagy csak a Hold?
Remegnénk, „de most már késő”,
meleg a pára, a lépcső…
tél szaga volt…
„fekete kutya a társam”
Buda Ferenc: Kutya a társam
Fekete kutya a társam.
Volt fehér is, de már föld:
e veszett nagy barnulásban
új színeket ölt.
Néha időzöm a sírján,
s nem tudom, mire figyeljek:
nyálgőzös csókot ír rám
fekete gyermek.
Mondják, hogy nincs sötétség,
csak fény, s a fény negatívja,
s hiába színe vált, még
valaki hívja.
Lehet.
Hívó szememmel,
feketén feléje intek:
biccent felém egy fürkész,
fehér tekintet.
Miénk itt a dér, mert
valaki rászínezte,
fehér kontúrt fércelt
bokrokra és ereszre.
Talán megmér minket
körvonalunk fagyasztja:
fehér lepkét, inget
írókázna tavaszra.
Bokros teendőim
dér közé nem eresztnek.
Oldozz esendő rím
érkező hidegeknek,
mázas, merengő dalt
mi nappal messze látszik,
amit eldúdolgat
miközben írókázik.
Nyulaim szaporák voltak,
bár akad egynehány holt tag
közöttük is:
nyárvégre nagycsalád lettek,
kivéve, kik nylont ettek,
s kőzettövist.
(Gyapotnak mondja a zsargon,
pedig csak valami karbon
molekula,
bár a szén emitt nem biztos,
csak, hogy egy kőszívű gyilkos
alakula.)
A nylon nehezen bomló,
nyúlnyálon tovairamló
vad szteroid,
a tövis ördögrakéta,
fogadd be lelküket Béta
aszteroid’!
Van tán egy karotin bolygó,
bölcs Rabbit, múltat kimondó
hősköltemény…
Idézni emlékük, éppen
e címen: „Nyúlfarknyi éden”
rendeltem én.
„Én már itthon maradtam”
Buda Ferenc: Mondd, ugye soha
„Én már itthon maradtam”,
kimentek százak, ezrek.
Százezer éve őrzök
falatnyi földgerezdet.
Száradó rög e paplan,
locsolják nyálak, gennyek.
Meleg nyár van, lúdbőrzök,
hideg télben melegszek.
Celláimat belaktam,
ahogy a fát a tetvek.
Lábaim tüske-körmök,
holnapra megerednek.
Emlékszel még? Hittel mondtuk:
Holtomiglan - Holtodiglan
Párnák között egybefontuk:
Ajkadiglan - Ajkamiglan
Majd, ahogy a napot hordtuk:
foltomiglan - Foltodiglan
Gyűlt kupacunk félretoltuk:
Dolgodiglan - Dolgomiglan
Asztal felett tanakodtunk:
gondodiglan - gondomiglan
Üvöltözve hadakoztunk:
Torkomiglan - Torkodiglan
Alkudozva kiegyeztünk:
társadiglan - társamiglan
Izzó tűzben szeretkeztünk:
vágyadiglan - Vágyamiglan
-o-
Ma már ágyunkban sem élünk:
hátadiglan - hátamiglan
Talán odabent remélünk:
holtodiglan - holtomiglan
Brassinkudta tremmü slembo kelne vudta
Rakhmansali prenve paltoküncu burta
Rundehh u birre
praskatta kéte...
Klantari, klantari
rügh netcigéde!
Crippandagra slutte ganda tévro hutto
Pahkotlemi grengu racko denhü kudto
Tanvertu grinna
denstarki hére...
Klantari, klantari
hrab netcigéde!
Grantehlogga barra tranna kulma tére
Purveklo si vrinnu shir kabevrac ére
Runvaghta vrinna
runskatt i kére...
Klantari, klantari
krüb netcigéde!
Haindzsalla
Felnőtt ő, ki borja tarka-nyurga rétnek.
Röghöz köti csorba, álcsaládi érdek.
Ködszín a bőröd,
könny-tiszta éned...
Hallani, hallani
szűz szívverésed!
Hollóéhe-tépte arca eltakarva,
megrontja a vére, ölni vágy a karma.
Pír-szín a fátylad,
ráhull a véred...
Hallani, hallani
vad szívverésed!
Testvér vágya vámja: érbe váj a körme,
hörg, s trónörök álma ím, derékba törve.
Ködlepte ágyad,
s elmúlt erényed...
Hallani, hallani
bús szívverésed!
Nem láttam még szebb virágot gyümölcsszedés közben.
Körte ága törte álmom, körtemell és köztem.
Hajladozva nyújtja kezét, libben szoknya fodra,
Álmélkodván szép bokáján, támaszték egy Botra.
Koldus vágyam dús keblein mégis árnyat vetett,
Arcélemre azon nyomban pirosítót fedett.
Sajgó kínnal átkullogtam kaszálón, a réten,
Gondolkodván görbe vágyon, s holmi legényléten.
El sem tellett két jó óra, kopogtak az ajtón,
Halmozván az érett körtét, állott egy szakajtón.
Felkaptam őt, úgy öleltem, le sem bírtam tenni,
Három napon, három éjen kellett őt szeretni.
Koldus voltam, gazdag lettem, mily' bolond az élet!
Vörhenyszemmel megébredve: csak az Ördög éledt.
A világ azonnal táncra perdült,
midőn a tiszta szándék elferdült.
Fekete ruhában libbent hosszan,
tudta, így sokakat jól felbosszant.
Keringett tovább a bevált pályán,
férgesült gyümölcse életfáján.
Egyre csak hajlong, kecsesen lépked,
gonoszságával még mindig kérked'.
Vonaglik kéjjel, hazug reménnyel,
vágyakat röptet, játszik szegénnyel.
Hiába fátyla, látszik az arca,
eldől a Jó és a Sötét harca.
Halálba nyargal, gyorsul a ritmus,
keserv az élet, kiszáradt citrus.
Szédülten ájul száraz avarba,
lelketlen teste már kifacsarva...
végigdobol az arcodon a fény
a szádon piros hegyek vonulnak
hiába vagy előttem
csak elképzelni tudlak
ahogy egymás mellett
fekszünk egy ágyban
s a valóságtól távol
elalszunk egy külön magányban
és megpróbáljuk belül
kipihenni a kínt
amíg a közös rohanásokban
felkelünk megint
és csípi az arcunkat a reggel
ahogy csordogál a fejbe lőtt
hajnalból a vér
s mint a családjaik előtt
a jószívű haldoklók
letagadják minden kínjukat
úgy tisztul meg
a tetteinkben az indulat
s úgy leszünk mi is koszossá
ahogy a szíveinkben körmöt rág
a közös csendek tervrajza
és a megtalált boldogság
mint ahogy az örökös átveszi
amit örökölt
vagy amikor véletlenül
megérint a könyököd
és napokig érzem a helyét
onnan ered feléd minden érzelem
mert engem úgy kell szeretni
hogy ne tudjam hogy létezem
velem csak így foglalkozz
verj szét ölelj össze és rendezz el
mert nincs meg bennem az a gyűlölet
ami a szerelemhez kell
Semmi sem lehet ennél fontosabb.
Mert a vágy bevágásai olyan pontosak,
mint a boltban a kenyérhez mért kés.
Minden mozdulat legyen bocsánatkérés,
minden érzés legyen a lelken daganat.
Göndör tincsekkel itatom fel magamat
másodpercenkénti villanásokban,
mintha mindegyre létrejönnék a sokkban.
Anyám helyett szüljenek meg a gyerekek.
A mellkasomban soha egyik se legyek,
csak a legutolsó levegővétel,
s ahányszor tüdőm levegőjével
szobrászkodik reggelente a hideg,
szeretnék majd annyiszor halni meg.
Az elköszönésekben a csók a kín,
s én lecsöpögtem a lét gyertyacsonkjain,
hogy valami olyanhoz érjen a szám,
ami bennem is ott inog lazán,
de csak másban lehet végképp stabil.
A sorvégeket összefogó damil
is egyedül ezért reszket: hátha más ért.
Eladnám a lelkem egy árulásért.
Sárban fekszem, így leszek tisztább:
mozog bennem, mint földigiliszták
a szeretet. A kiteljesedésig vetkőzöm -
amíg élek, az élethez ne legyen közöm.
Csak lényegtelen dolgoknak van alakja.
Egy hajszál a cipőm talpára tapadva,
seb, amit ing takar, fül alatti árnyék,
helyek, ahová szívesen visszajárnék.
Hasztalanok, és nem érnek, csak keveset,
mint az érintések nélküli szeretet,
és hogyha két kar majd megtalálva gondoz,
akkor néha visszatérek önmagamhoz.
Hajléktalan lelkem ennivalóra kér,
szívem lyukaiból előcincog a vér,
élni szalad, élni retteg, és élni rág.
Elszabadult körhintán forog a világ.
Fejtetőkön búgócsigázó halk érzés,
egy emberi kezdet és isteni végzés
megengedni, hogy két test egymásra égjen.
És csak fekszünk, mint deszkák lerakva szépen.
Ahogyan mások otthon
alsóneműt cserélnek,
rajtam is úgy változnak
a kinőtt indulatok.
De hadd hívjalak csak meg,
s ha helyet foglalsz bennem,
lelked vacsorájához
étel és pincér vagyok.
Kell, hogy bennem is létezz,
és lakj jól belőlem, hogy
mint bőrre száradt sarat,
lefejtsem rólad a kínt.
Mert én önmagamban már
szétromboltam mindent -
egészíts ki, kérlek, hogy
semmi lehessek megint.
lágy gyertyaviasz cseppen a kőre
a láng táncol jobbra-balra dőlve
a falon libben-lebben az árnya
az emlékeknek kinő a szárnya
s fel-felkarikázva bodor füsttel
szívbe karcol arannyal-ezüsttel
langy érintésű földszagú tavasz
hívogat
tulipán díszit pirosan sárgán
sírokat
szél borzolja a múlt emlékeit
hevesen
zápor elmossa nem jut eszembe
neve sem
Zsebemben kréta, rajzoltam szépet,
napot és erdőt, tavat meg rétet.
A képben voltunk mi is egy páran,
széltől kócosan, fürdőruhában.
Ittunk, napoztunk,egymást felfaltuk,
nevettek rajtunk, nevettünk rajtuk.
Rajzoltam újra, kezemben kréta,
ez itt tulipán, ott margaréta.
Virágba borult a lenn és a fenn,
eltűnt minden rossz, így eltűnt a szenny.
Mint a pillangók szárnyaltunk ketten,
zsibongó, szédült, vad őrületben.
Zsebemben kréta, de nem rajzolok,
képzelgés helyett élni akarok.
Jót-rosszat együtt, megélni mindent,
játszani embert, és hinni Istent.
Zsebemben kréta, markomban tartom,
hogy ott is maradjon, ez az én harcom.
Ha két kezed átkulcsolja a nyakam,
rajtam a világ legkedvesebb sálja van.
Ha fejed vállamon pihen,
odaéghet a hús a tepsiben,
nincs olyan, ami fontosabb nálad.
Ha kell simogatom a hátad,
a leckédet én fogalmazom,
filózok a matek halmazon,
este nyolckor süteményt sütök,
ha lázas vagy, ágyad szélén ülök.
Ha kérdem: mi újság kedvesem?
És a válasz a szokott: semmi sem,
mint egy detektív tovább kérdezek.
Akár egy templomban, sokszor térdelek
a szobádban, elszórt játékot és ruhát szedek.
De te tanítottál meg a divatra, drága gyerek,
ha két kezed átkulcsolja a nyakam,
rajtam a világ legkedvesebb sálja van!
menni valami felé amit nem látsz csak érzel
egyenletesen húz és tántorít
tudod: elérni kétes
de a belőled kinőtt vadász kerget
a belőled kinőtt vad fél
bárhova is jut valamelyikük
sosem lesz már járhatatlan erdő
elképzelés volt, amit egy életre szántam.
nem csak úgy, hogy mára megfogom a kezed.
hanem hogy őszes hajszáladról éveket olvasni
nézni ahogy közös ablak alól nőnek ki vurstlik,
játszóterek.
nem, nem belőlünk.
nem úgy, hogy smink alatt a sírás.
sem hogy kontroll zé: ölelés.
vagy parasztvakítás.
hívő az, aki a vonat után a peronon ott marad.
nem tudni miért, de sokszor szemébe megy emlék.
fut a szíve, pedig négy fal között
őrlődik s őrködik felette
a stabil meg-nem-történtség.
gyereket várni
nem a mindent felzabáló rothadástól szeretnék.
levendulás esküvőt
nem csak fecsegő kabócákkal, üres széllel.
a te illatod keveredjen benne el az enyémmel.
minden vesztés ostoba.
bástyákat húz bástyák köré a szigorú kétely.
áttetsző és törik minden, mint az üvegház.
a kozmoszhoz képest
annyira semmi ez, mint leírni ezt a verset.
gazdag vagyok, mint minden vak
mert szemedben elvihettem szemem.
mert tudhatom, hogy
abban a mindent elnyelő fényképezőgépben
egyszer Isten összeolvasott két nevet.
( elteszem játékaim. a peronon ne legyenek útban.
elteszem s még elhiszem: minden jó s jól van. )
mondd ki vagy
meddig hasadsz
van-e tenyér, ami megállít
van-e akarat
de legfőképp van-e miért
tovább nem hasonulni
és lenni egész...
mondd ki vagy
ha kérdés helyett
ajkadra tűz a jeges döbbenet
amit fel nem olvaszt
az alig játszi hit
hogy egyszer majd érdemes lesz
hogy újra
hogy valakit...
mondd hogy nincs semmi baj
hogy sosem volt
hogy sosem lesz
csak most egy kicsit örökre
ez a csukott életvonal
zárt tenyérben halad
mondd meg sosem születő fiamnak
hogy igazán akartalak
próbálok a tengerparti homokról leszokni,
- ahogyan mások a gyávaságról; -
a koldusoknak időben szólni:
ne keress ott, ahol nincs,
ne foltozd, ami elvásott;
a szavaknak szép a takarója: ne vesd le,
nélküle hideg minden trópus;
próbálok messze lenni mindentől,
mint Gangesztől a Nílus,
mert csak akkor lehetek közel -
épp ott, azon a tájon,
ahol lakik a szeretet,
ahonnan szemünkbe szökhet
az álom;
próbálok ott lenni, ahol vagyok.
nem cikázni - erőfeszítés:
gondolatra nem tenni gondolatot,
maradni: "egy"; maradni: "mélység",
ahol a semmiségek tajtéka zeng,
csend lenni, - ajkakba harapó
vers is tán - vegytisztává vágyó tó.
próbálok valamit lebontani,
hogy berendezhessem a mindent éjjel
lakályos mássággal: tengerparti
homokkal, erővel, büszkeséggel...
...és ha nem így lenne mégsem:
bocsásd meg előre minden dőreségem.
hogy part akartam lenni, csakis, egy...?!
tavakkal, tengerekkel összeérve...?!
Rossz színészünk végszavára
megmozdul a statiszta.
Mennyi lesz a játék ára?
Kit tapsolhatunk vissza?
Elkoptak a világ-deszkák,
pislákol a reflektor.
Öltöződ lesz börtöncellád,
ráncosabb vagy, mint egykor.
Valahol az árok mélyén
hangol már a zenekar,
rávetülő halványkék fény
hamis hangokat takar.
Magasan a fejünk fölött
csillárról lóg egy majom.
Direktorunk elköltözött.
Kié lesz a hatalom?
Becsoszogó sovány díva
dohányfüstös éneke.
Szövegét a láz átírja,
nem számít, hogy érted-e.
Zsúfolt, morcos nézőtéren
díszpáholyt néz ezer arc.
Mosolyog egy érdemérem,
övé siker és kudarc.
Függöny mögött áll a szerző,
vállán öreg nagykabát,
szeme csillog, mert esendő
színházára rátalált.
Volt egyszer egy furcsa nyár
Lélek ült az ágon
Megfestett egy rajztanár
Kifakult a vászon
Szétrepedt egy óralap
Suttogtak a kertek
Elidőzött fák alatt
Akit vihar vert meg
Hosszú gólyalábakon
Botorkált a felhő
Összezördült száz atom
Jövőjük esendő
Utcákon és végeken
Loncsos kutyák áztak
Vonyított a félelem
Rohant vakvilágnak
Szembejött a gyászidő
Megkopott kabátban
Lecsúszott a dombtető
Sáros lett a lábam
Learatott földeken
Belvizes a holnap
Felszáradni képtelen
Éveket raboltak
Furcsa nyár volt, az bizony
Átszökött az őszbe
Igen, kedves, jól tudom
Megmondtad előre
Padlásunkból pince lett
Terveinkből semmi
Nyugat-e, vagy napkelet
Hová lehet menni
Átölel a hosszú tél
Beszippant magába
Hulló pihe, az lettél
Emlékszem a nyárra
Kipirult és gyöngyös aranyhomlokodra
Fátyolcsuklyát borít lassú esti fény
Ölelésed hosszú, forró nyaram volt ma
Mint az izzó gömb egy világ tetején
Erdő szélén rejtett bársonyfüves ágyban
Megtaláltam bűvös pézsmaillatod
Szemedben a kéklő mennyországot láttam
Suttogásod lágyan torkonragadott
Távolabb a néma Földszellem nevében
Két lábon figyeltek szürke vadnyulak
Tarka pillangó szállt bal válladra éppen
Fájó bűn lett volna bármely mozdulat
Felzendült az erdőn ősi táltosének
Dallamában ritmus, élő bőrdobok
Feladtuk a rosszat, minden semmiséget
Hallgattuk, hogy szívünk egyszerre dobog
Erős indák fontak napnyugtáig össze
Láthatatlan szálú tartós kötelék
Nem kérdeztük egymást, velem tartasz, jössz-e
Örök varázslatból soha nem elég
Vén erdei tündér holnap arra téved
Szenvedélyes nappalt, boldog estét lát
Hófehér lelkében tüzünk újraéled
Talán megtalálta szerelmünk nyomát
Hazugságokkal teli
Mocskos falú börtön
Bukásodat ünnepli
Lábnyomunk a földön
Sebbe száradt ragtapasz
Letépi a bátor
Őszbe fáradt új tavasz
Elmúlik magától
Huszonegyedik század
Lapraszerelt ódák
Térdre hullott alázat
Összetört karórád
Megbicsakló mondatod
Újjáépült várrom
Bölcsességed átragyog
Hetedhét határon
Szembeköpött törvények
Összekuszált vágyak
Megrázkódó földkéreg
Szidhatja anyádat
Piszkot söprő áradat
Gazdaságos béke
Térdig kopott lábadat
Rejtsed nevetésbe
Ételfoltos napilap
Keserű magába
Kiolvashattad minap
Túl nagy volt az ára
Felzaklatott juhakol
Felhős napra ébred
Birkát sütnek valahol
Elhullik a féreg
Igazságokkal teli
Álmod lesz a börtön
Kutyádat sem érdekli
Gyűrt szavad a földön
Utoljára csókolt meg a hajnal
Elvesztettem szép, áldó kezét
Búcsúzni jött, többé nem marasztal
Harmatcseppek hullnak szerteszét
Indulnom kell, közel már a vége
Üveggolyóm távolba gurult
Otthon leszek majd, ígérem, estére
Átkozott a jelen és a múlt
Sebeimből más virágok nyílnak
Lélegzetem szebb dal lesz talán
Lerajzoltak már, és le is írtak
Főmérnökünk íróasztalán
Holnap újra látom csupasz vállad
Bár sokáig voltál fakó kép
Értem sírsz, a mennyországunk várhat
Egyszer talán megbocsátok még
Lassú szél fúj rég ismerős kertben
Ronggyá lett az öreg nagykabát
Zöldhegy fáit csöndben elfelejtem
Árulóként megadta magát
Változatlan tehetetlenséggel
Árnyak leszünk, könnyű látomás
Egymáson taposni, mondd, miért kell
Nem tarthat meg többé senki más
Most először csókolt meg a reggel
Tompulnak a bágyadt csillagok
Nincs fájdalom, nincsen élő ember
Örök társad, árnyékod vagyok
Hold világa hintaágy, szép ezüstfonál,
leng az éjbe szőtt mesén, fénye füstopál,
szél hever hanyatt ölén, langy esőnyomon,
nézi, mily csibész a csend, háztetőn oson.
Leskelődni majd a tárt ablakon belép,
fosztogatja álmaid foszladó zsebét
ámuló fehér falak közt, amíg matat,
kint az éj ruhája is lopva felhasad.
Szép ezüstfonál rezeg, selyme oly hamar
szétszakadt, szökell a szél, dallamot kavar,
kék derű a pirkadat járatán az úr,
szól a kiskakas, s a csend ágy alá lapul.
Fut a szán szaporán, hűvös az este,
csak a hó vacsorám, jégfoga-ette.
A szívem zakatol csend ragyogásán,
tudom, ott valahol, messze, de vársz rám.
Fut a szán, pihe száll, ráfagy a testre,
didereg a határ, szép ez az este.
Csupa fény köpenyén zúzmara játszhat,
igazi a mesém, tiszta varázslat.
Sietek, takaróm angyali ének,
velük ezt dalolom, míg hazaérek.
Rekkenő csendben combig ér a nyár,
zöld selyme ringat, dúdol és akár
a szél ölébe rejtve elvihetne újra
virító, könnyű léptű álmainkon túlra.
Kacagva bomlik szét a tér, neszek
hálóján csüng a lét, magán-cseveg
arcomba égett, meglepett idők nyomával:
valós a hűség? - mert gyümölcse mind korán hal.
Csitul zizegve, úgy taszít a porba
fülledt reményem, s kósza pírba vonja
a kék egekre gyűrt hitet, tűrésre szólít:
kitarts, amíg a vég szemedre rácsukódik.
Hideg kövekre pára száll,
mohos tavak fölött
kering a héja, szárnya már
a napba öltözött.
Ha lápra lép a langymeleg
a szellő rálegyint,
s a csendnek húrja elrezeg
egy dalt, megint s megint.
A fénynek biztos útja van,
törekszik mélyre, le,
felizzik rajta súlytalan
az élet szent heve.
Az égi vándor árnya fogy,
s a szemhatár mögött
ujjongva zeng, már látja, hogy:
a nyár, a nyár örök.
Égen cinke lennék,
földön kócsag, árva.
Égre dalom vinne,
aranycinke szárnya.
Vízparton maradnék
víztükörbe zárva.
Égen csillag lennék,
földön porszem, apró.
Csillagfény fonálból
szőtt pléd alatt alvó.
Learatna a Nap,
nappali fénysarló.
Otthon hárman lennék,
három madárgyermek.
Akik csak röpködnek,
s közben énekelnek.
Anyának, apának,
madárnak, Istennek.
Az éj nagy szeme nyitva még,
a holdnak most van randija,
ezüst pupillapart a stég,
aludj már el, te Bandita.
A szúnyogot, hopp, elkapom,
legyekre jobb a kémia,
és zümmögöm és dunnyogom,
aludj már el, te Bandita.
Az állomáson is megállt
a féksikoly, a fékhiba,
átsínezik az éjszakát,
aludj már el, te Bandita.
A tolvaj is úgy indul el,
muszáj egyet ásítnia,
a térkamera felfigyel,
aludj már el, te Bandita.
Alusznak mind a pixelek,
tabletnek is van szundija,
pihen a pokémonsereg,
aludj már el, te Bandita.
A reggel roppant lusta még,
a holnap messzebb, mint a ma,
de addig én is szunnyanék,
aludj már el, te Bandita.
Lehetsz Bélabá, Mélabú,
Bagira, Sir Kán, Bandika,
pepitaszárnyú Marabu,
Csak aludj már el, Bandita.
Búcsúsétát tettünk a parton
öten, kiránduló család,
valaki kutyát sétáltatva
pórázon ballagott odább,
a kerékpárút sárga csíkján
belül egy mountain bike szaladt,
s túl a sárgán, a szürkepiszkos
vízen lomha uszály haladt.
A srácok megint hintáztatták
a móló végi kis hajót,
s ringott véle ezernyi hullám,
mosva a parti homokot,
hol tegnap büszke várunk épült,
mára már nyoma sem maradt,
és álltunk ringatózó csöndben
a szürkepiszkos ég alatt.
De hirtelen, észre se vettük
eddig, felhők gyűltek fölénk,
és rohanva, bőszen kergetőzve
űzték a délutáni fényt,
mely túl, a fellegvár palánkján
ijedten villant még egyet,
s már a cseppeket érezhettük,
ahogy az eső megeredt.
Ömlött a szürke le a földre,
mindenki fedél után futott,
nekünk egy talponálló mélyén
egy talpalatnyi hely jutott,
odébb a Dreher-sátor előtt
a koncerttér is kiürült,
hol az előbb még annyi ember
sörmarketing-zenére ült.
Ám a zenekar most is fújja,
bocsánat, inkább pengeti,
s a hangfalak az égdübörgést,
fémhordó-ritmust rengetik,
mígnem elcsitul fönt, mi itt lent
újult erővel feldübög,
és a sörtér nyitott porondján
szürkepiszkos tömeg nyüzsög,
mintha semmi sem történt volna,
pedig a napfény felragyog,
és a folyó szürke vizére
egy szivárványív mosolyog
magasról, mint egy festett díszlet,
végig a fellegvár fölött,
hová most régi pompájában
az égi udvar költözött.
És várjátékot rögtönöznek
fényruhás hölgyek és urak,
s még a szürkepiszkos folyó is
mint régi pórcseléd, mulat,
habot csurrant hát az idő is,
szürke korsaján fény-habot,
s ahogy oldalán földre csordul,
mi elbúcsúzunk a folyótól:
Viszontlátásra! Jó Napot!
Vojtina unja a témát, mindig a főhelyen ülni,
Korcsoma asztalain túl party-zenét hegedülni,
Tömni a főt vigalommal, ostoba önhasadással,
Tartani éjjeli fürdőt tussal és éntusolással,
Ropni az invita-táncot, míg tovatűnik a nemlét,
Morzsa helyett adalékul morzsálgatni a zsemlét.
***
Vojtina unja a témát,
Naponta átlényegülni,
Minden nap más szerepében
Más intertextusba ülni,
Rágni a részt falatonként,
Kotorni félre egészben,
Állni a rést levegőtlen
A transztexuális présben.
***
Vojtina unja a témát,
Téma meg unja a Vojtint.
Hajdina volna ebédre,
Elnapolom ma a kantint.
Nem mulatom csak a kását,
Rosttal és B-vitaminnal.
Jól ellesznek a bélben
Alfa-bétakarotinnal.
***
Vojtina unja. A témát elhanyagolja. Valóban.
Inkább adja a némát, mint aki nem hisz a szóban.
Mint aki nem kesereg már. Ostoba létparadoxon
Nem feketíti be lelkét. Elvan irónia-kokszon.
Isteni tervről nem tud benne a tétova hangár.
Imperativusa nem kattan kategorikusan már.
Imperativusa nincs is. Pátosza tétova éjzés.
Vojtina elvan. A transztext: lenni-nemlenni? Kérdés.
Buda Ferenc „Ne rejtőzz el” c. versére
1.
Elrejtőzöm, hiszen éber
tekinteted őriz éjjel,
őriz nappal. Bújócskázom
a szívedben, és az ágyon
nehezülő tested bőrén
kopogtat a lüktető én.
Jó volt benned, jó lesz újra,
kinyújtózva, mássá bújva,
pillanatra eggyé válva,
örökös vágy: újra, hátha.
Rád se nézek, úgyis látlak.
Elmeséllek fűnek, fának.
2.
Elrejtőzöm fűbe, fába,
füstbe is, parázs az ára,
madárhangba, kora hajnalt
ébresztő trillázó zajjal.
Bújócskázom minden énben,
amit a szívemben megéltem,
ami koherens alakban
nem maradt, csak a mesében.
Mutatkozom elmúlásban,
maradok egy kicsit másban,
elindulok hamuban sült
referencialitásban.
Ha lenne alkalom:
virág-vitorláson
mézedbe merülve
súgnám meg óhajom.
Ha lenne alkalom:
hordanám keresztjét
szerető szívednek,
szolgád, igás barom.
Ha lenne alkalom:
gyógyító kezemmel
kezed kedve lennék.
Párnát adna karom.
Ha lenne alkalom:
lennék neked minden
mennybéli ízekkel
csattanó csókomon.
Ha lenne, de nincsen.
Mindig fut az idő.
Végez a teremtő,
csak a terv a kincsem.
Ennél kijjebb nem is lehet
plakátolnom szerelmemet.
Meg bánatom. Meg a kajám.
Kész szerencse, hogy az anyám
ide szült, e csodás korba
Sose lesz már egóm csorba
mert ha mégis megbántódna
ismerősök hada óvja:
csapatosan meglájkolja
ha kiteszem nyilvánosba.
Mint valami antik dráma,
értő kórus kommentálja
lelkem minden hasfájása.
Kinek-kinek saját gondja:
izlésformálóan ronda
virtuális hírfolyamról
a szemetet, kamut, kínost,
bántót, aljast lehámozza.
Beleférek tenyeredbe,
bele én forró öledbe.
Úgy simulok a testedre,
mintha ez mindig így lenne,
mintha éppen csak pár perce,
ugrottam el, de már helyre
is állt a világnak biztos rendje.
Szemem csóvát lök szemedbe,
hajam ráomlik fejedre,
összeolvad két bőr selyme
szád a számon, nem pihenve
csókod ízén elmerengve
épp nem tudom, hol végződöm,
s hol kezdődsz Te.
Ne mondj semmit,
kérlek, most ne.
Észrevétlen abból is kinő
A nő
Hogy tányérokat molesztáljon
s álom
a minőségi futócipő
s idő
az egy mi hatékonyan gyógyít
Fordít
okosan a helyzeten egyet
Meglett
sok fontos kérdésre a válasz
Más kaszt
ahová az utolsó férfi
Nézi
hátulról távolodó vállát
Málhát
újabbat nem vehet magára
Hála
ami most minden érzést elmos
Álmos
lusta mozdulat túr hajába
Látja
mennyi szép történet várja még
Az ég
új tavasz élénk kékjét hordja
Fogja
a régi meghitt futócipőt
Erőt
merít önfeledten fut tovább
tovább.
Szívem körül a bádog
horpadt, kopott a festék,
szerinted kár oda,
szerintem életet véd.
Leteszem, amint látok,
valami nemesebbet,
acél, amit csodálok,
hát ennél kevesebbet,
nem adhatok magamnak.
Habcsók szavak ragadnak
buta üzenetek margóira
Nem az üzenet, én vagyok buta.
Ez volt a szándék, hátha,
könnyebb találni társra.
Ki is gondolta volna,
mennyire durván oldja
cseppfolyós hazugsága
védelmi rendszerem,
énképem, életem.
Illúziók egymásra dobálva,
meggyújtom,égig égjen a máglya,
mérgező még a füstje is
undorral bámulok a lángba.
Átvonszolom nyoszolyám,
pihe-puha matracom igazán,
földrészeken is akár,
hátha végre megtalál
egy igazi gyógyító álom.
Évek óta keresem, várom.
Aludtam már réteken,
ködbe bújó hegyeken,
fészek mélyén faágon,
zárka priccsén, deszkákon,
ötcsillagos kastélyban,
pince mélyén, faólban,
sziklán vadmohában,
erdőn avarágyban,
félébren-félálomban,
mélyen: hitték meghaltam,
úgy is volt, hogy járkáltam,
Holdnak kórját elkaptam.
Pucéran és nagykabátban,
neglizsében, hálózsákban,
csíkos papa-pizsamában,
bébidollban, pongyolában,
egyszer tűsarkú csizmában,
- Vigyorogsz? Fázott a lábam!-
És néha már, azt hittem látom,
szépséges gyógyító álmom,
benne az összes lányom,
Meg az, aki lehetne párom,
De azt az arcot...
Sebaj. Kivárom.
Az,
hogy szeretlek,
hogy nem mozdul
el mellőled
sem az idő,
sem a képzelet,
hogy beléd kapaszkodik
minden szó, gondolat,
a véges és a végtelen,
a Nap, a Hold,
s az éjjelek,
nem szabadul
az álom sem,
hogy már minden,
minden
csak rád nézve,
általad, és éretted
van, - én is,
vagyok, aki vagyok,
itt, most, neked,
létezem.
Félelem nélkül,
mint az ázott földek,
csak nézni az eget,
és lenni,
csak lenni,
ahogy az Isten
megteremtett;
várni,
pihenni csendben,
mígnem feljő a Nap;
igen,
úgy volna jó,
egészen, tisztán,
igazán.
Amíg az ég
téged
enged,
s engem
újra fog, -
Veled vagyok.
Arcomban
arcod,
csillag ragyog, -
Amíg az ég enged,
holdad vagyok.
Nem értem,
mit mondasz;
sápadt arcod,
mint a fázós,
didergő hajnal,
fehér,
reszket benned
a lét;
már nem akarsz
semmit
senkitől,
semmiért.
Miért? - Hűvös ez a szél!
Mondd,
hová lettél,
s hová lettem
én?
mit hagyok rád ha elmegyek
hiányomat vagy több teret
nevet mely egy fejfán korhad
örök éjben fogyó holdat
mit hagyok rád ha elmegyek
lehangolódott verseket
életem ecetes borát
húrok nélküli zongorát
mit hagyok rád ha elmegyek
a gaztól felvert kertemet
s benne sok tücsköt bogarat
a térdre roskadt házamat
s a ronggyá mosott vászoningem
szemfedélként száll az égen
Út lennék, hogy el ne tévedj,
Pirkadat, hogy velem ébredj.
Madár lennék, ha te dallam,
Dallanálak szakadatlan.
Ha te kés vagy, én a kenyér,
Kerék leszek, ha te szekér.
Ha te hal vagy, vízzé válnék,
Ha fa volnál, én az árnyék.
Lennék szemeidnek kékje,
A ruhádnak csipke-éke.
Lennék fájás, mosoly, s átok,
De sötét van, alig látok.
Kerestelek, s nem talállak.
Űzött vagyok, mint egy állat,
Ösvényt, csapást elveszítve,
Csillagok közt kifeszítve.
tarlóról fúj az esti szél,
fülembe súg, illan az álom,
és minden titkot kibeszél,
szégyenkezem, de mégsem bánom.
apró csillagok potyognak,
mint érett gyümölcsök a fáról,
égi szentjánosbogarak –
rád adom lelkemet, ha fázol.
ha majd kiterítenek holtan
add reám azt a versemet
amelyikben a legszebb voltam
amikor megismertelek
szemfedőm legyen az őszi ég
varjak üljenek a fákon
sirasson meg sok kis semmiség
s rólam a csend prédikáljon
a szellő ökörnyálat lenget
rajta egy zsoltár száll tova
hantolj rám csillagokból mennyet
s fényt herseg Szent Mihály lova
öledben már hervad a katáng
dérként hull alá hiányom
virrasszon szemedben gyertyaláng –
ma még fájni fog az álom.
fűzek tölgyek fenyvesek
cinkék csízek verebek
ez csak táj s már nem haza
erdők mezők halmaza
utcák házak és terek
itt senkit sem ismerek
árva lettem nincs honom
de a kaput benyitom
emlékeim udvarán
derékig ér a csalán
régi írás a kövön
az új gazda nem köszön
szembejön és int nekem
de a szava idegen
a kutyája megugat
nem találom az utat
árokparton fakereszt
a pléhkrisztus kinevet
büszke zászló a hegyen
mért hagytuk hogy így legyen
a madár is mást dalol
elvétettük valahol
magasságos teremtő
nincs sehol a temető
itt már halni sem merek
kiszántják a testemet
az ég talán befogad
rátok hagyom sorsomat.
(Sötét sarok. Fénymentes.
Puha párnák. Kényelmes.
Egy fekete, két mentes.
Nagy levegő. Légmentes.)
Jelentkeztél. Mért tetted?
Igen. Téged kérdezlek.
Nincs senkim, ki kényeztet.
Nem létezik? Létezhet.
Tök jól vagyok, tényleg, meg
minden oké, szépen megy
most a meló. Rémes lett
az új frizurám? Jé, tetszek?!
Szépnek látsz és édesnek?
Mmmm… Na ne már!! Régen meg
hisztisnek és rémesnek.
Nem tűnsz egészségesnek…
Nincs pocakod. Éheztet?
Térj a tárgyra, kérhetlek?!
Dobtak? Hogy te??? Mért tetted?
Az ember olykor tévedhet?!?!
Így van. Én is. Értetted?
Kissé nevetségesnek
tűnik ez, idétlennek.
Hiányomat érezted?
Az élet szuper! Évezzed!
Nem kell most így szétesned,
hülyeséget kérdezned.
Nincs itt helye „B-tervnek”.
Nincs, kit hozzám mérhetnek?
Szenvedsz és csak én kellek?
Nem felejtesz. Értsem meg?
Vastag van a képednek…
Ne nézz így rám! Hé, cseszd meg!
Szemed kancsi, nézesd meg!
Hol a kezed? Fékezd meg!
Ezt elbasztaaad?!?! … Nézze meg…!
Nem „el”, érted?! Éppen „meg”!
Nem láttál így mérgesnek?
Hát most látsz. Jól jegyezd meg!
(Jelentkeztél. Mért tetted?
Újra, újra kérdezlek.
Távolodó léptednek
zaja… Titkon nézhetlek.
Testem, lelkem vérezget.
… Lábam között érezlek…)
Csipke a lelkem,
a Jóisten úgy verte.
Jó vagy rosszkedvibe,
de kikerekítette.
Hejh, a Magasságos
magát fönt nem unva
dolgozott rajt’, ment az
égi kézimunka!
Az buzgó veréstűl
lett tán légi, könnyed,
mi keszkenődet szegvén
fölissza a könnyed?
Szoknya alja az, vagy
főkötőnek dísze,
vagy bús szemfödőnek
legszebbik része.
Durva fonala,
gondok fonata.
Mennél több belőle,
annál szebbé szőve.
Szélének íve,
Istennek míve.
Patyolatszíne:
szándéka, szíve.
De hiába szám
buzgó, hő imája,
lőn annak sok-száz,
ezernyi hibája.
Mégis szerethet-é,
hisz szemét legelteté
rajt’ a nagy Isten,
kié e Földön minden.
Én ma a nyári meleggel töltöm az őszi kabátom,
s nézem az égen a bűvös csillagok éteri táncát.
Csillan az éj szeme, féltőn őrzi az esteli tájat,
nő a remény idebenn, mint árnyak az éji homályban.
Éneke zeng ma a szívnek, s messzire száll el a sóhaj.
Holdanya szórja a fényét, most veled álmodom égőn.
Lobban a vágyam, a testem, rengeti lelkem az érzés,
már idelenn van a szép menny, hisz te vagy újra a mátkám.
Sosem szólíthattalak öregen anyámnak.
Mégis van szerencsém, családom
(vasárnap); van életem, igaz barátom,
uram nincs, királyom kivárom;
van Balatonom, Szigligeten hegyem
(egyik sem kell, hogy a nevemen legyen),
ezüsterdőm télen, ősszel arany,
szirmos cicám tavaszonként, van még
sok-sok nyaram; a házunkban váram,
ma délben ebédem – szarvascombom
éppen és szerencse-diós krumplikrokettem
(fürdik áfonyamártásos szeretetemben…).
Kabala is él még: jó kutya-matróna.
Nagyon őriz, én is őt, mióta…
megörököltük egymást tőled.
Látszólag csak eszik, alszik,
de tudod, szerencsét hoz főleg:
elgurulhat, megérzi az orra,
ha eldobom, úgyis visszahozza.
Első hangja lassú gong:
mélyén a nyár ott zsibong.
Barack placcsan, körte huppan,
szilva duzzog, kifakad;
piros bogyók várják némán,
csípje bőrüket a fagy.
Fölébred az őszi rózsa,
rozsdás kertben néz körül.
Egy kóbor méh megcsókolja,
belepirul, úgy örül.
Ülök kedvenc fám alatt,
macskát simogat a nap;
egy éve, itt, valahogy így
simogattalak.
Erősödik a dorombszó,
zizeg, táncol, zeng a lomb…
mégis hallom, egy virágszál
selyemszirmát bontja
(pont).
törött tükrök görbe tükrök
szilánkjai
csillognak az éjben
leteremtett angyal-sereg
hógolyózik fejem felett
lábuk épp elérem
csizmám alatt
(hétmérföldes)
csikorog az elvarázsolt város
nem hiányzol
lábad nyomát betemető
ezüstmadár szálldos
valahogy azért összegyúrom
a száradó mondattömböket,
szavak koppannak,
erős kezed kell mégis
hogy törjenek
egy kis vizet hozzá
puhítható a múlt
a friss ragacsban
valaki
föloldoz
fölold
mi nyeli el a színt
kéked
vörösöm
lilánk
miért nincs átmenet
egy folt legalább
Hamuval hintettek körbe,
ha elalszom, betemet!
Nem kell fáklya, se kanóc,
lángra kapok, mint a kóc;
megtagadva régen őrzött
indiánlány-nevemet
– Alvó Parázs –,
hát ilyen, ha ébredek!
Orkánt hívok, szellő lebben,
ösvényt fújnék, megégek,
levegő nincs, ragyog a föld…
Szívverésem ütemére
sok-sok varázsdob pereg…
Hazajutnom parázsúton
napkorongon hogy lehet?
A díszkivilágítást lekapcsolták.
Botladozom szakadó sötétben.
Hosszabbodnak – mondogatom
– a nappalok – énekelem,
s elhiszem, mint erdő mélyén:
nincsen mitől félnem.
Az éjszakák rövidülnek
– ez is a dal része –,
de hogy híznak, tömörödnek,
alig venni észre.
Sűrűségük, mint a vízé,
s minden nappal még nő…
Január tíz. Már hiányzik
a sok giccses karácsonyi égő.
Örülök a pirosnak, ha megállít fénye,
a zöldben pedig úgy fürödnék,
mint aki több éve
magánzárka mélyén álmodik új tavaszt
– szabadulásáét –,
éjjel-nappal csak azt.
Dúdol a tó, susog a sás,
bugyborékol a harcsatanács:
bölcs túlélő, bajszos csapat
diskurál a csalik alatt.
Parti hinta sírdogál,
szél lökdösi, ha megáll.
Nádmama ringat kis bugát,
zizegnek a most száradó
kacsaforma tollruhák.
Átfutja a hírlapokat, holott nincs is lába,
fütyül (mint a sebesvonat) ő az olvasásra.
Nem neked köszön, ha látod: kalapot emel.
Ott találod kapucnidban – hogy vehette fel?
Kigombolgatja kabátod: így ad szárnyakat;
de ha nem röpülsz még mindig, grabancon ragad.
Ne szállj vele szembe – bármikor föltámad!
Erősebb, élénkebb, viharosabb nálad.
Befoghatod azért, ha nem is győzheted le –
megszelídül, mint a szellő, hamar: versbe szedve.
Búbánatra hajló, elhanyagolt, nedves lábú özvegy
– fűz, mos, takar is, loboncával minden szélben
felsöpri a földet – vízkedvelő párt keres.
Legyen nyolc-tíz méteres.
Illatozó, hamvas, ápolt lombú kajszi-lány
(családfája megfelelő, földlabdája se silány)
termőre fordulna már:
álmaiban barackot nyom csemetéi fejére
egy favicces férj oldalán.
Árnyas-arányos királyi bükk, ükunokákkal
mindenütt, kiegyensúlyozott párt remél,
kit nem fordít el vihar, szeszély;
ki szintén botfülű, falábú,
és nem bánja, ha ura gyepes –
szíve legfőképpen úgyis
a koronájáért repes.
Otthonából kihajított vadóc magonc,
szerencsétlen négylevelű gesztenye,
szelíd, érettársa mellett
gyökeret eresztene.
Ha leveleimen bezörget, talajvesztett
ifjú tölgyet támogatnék mindhalálig.
Évgyűrűink számlálgatva
megérnénk, hogy erdő áll itt…
Szálfatermetű szilvafa,
későn érő, épp csak zöldell,
szívesen együtt ringana
telt idomú ringlóhölggyel.
Formásnak mondott köztéri luc,
kit nem vidít föl már a pucc
(bár a szmogtól kissé sápadt,
fölkérték karácsonyfának),
ékszer-tobozaitól megválni kész,
csak szeresse egy zöld vitéz:
nem kell szép, se vagyonos társ,
ha örökifjú és jó borostás.
Egyedülálló, kopaszkás libanoni állampolgár
vigaszául messze földben csak a modellkedés
szolgál. Levelezget fűvel-fával, képet küld,
ha jó a kezdet, jeligéje „írjon bárki”,
és nem átall lelke mélyén cédrus helyett hársra vágyni.
Kielemezlek, mint a mondatot,
hiszen alanyi jogom, hogy így tegyek.
Nézem, hogy járják táncukat konok-
szép homlokodon a gondolatjelek.
Akár az állítmány, ha kimarad,
vagy egy csonka, torz birtokos szerkezet,
az lennék nélküled - vagy mint szavak,
ha rájuk hullnak zárójel-ketrecek.
S te sem lehetsz, csak hiányos, árva,
esetlen félmondat, hogyha nem vagyok.
Ez a szerelem grammatikája -
magában a legszebb szó is csak dadog.
Elrepültél, itt maradtál,
november volt, s mintha volnál.
November volt, épp egy éve.
Nem öltöztem feketébe.
Mint a szívem, üres az ég,
imáim csak hitvány klisék.
November volt, elfújt, elvitt,
kevés most az egyistenhit.
Ne sírj, Édes, nem siratlak,
odafentről lekacaglak,
leszakítlak - éljen, ki holt.
November van, november volt.
Utam magamba régen tervezem.
Persze bliccelek. Remek retúr kaland.
Sínen vagyok. Szembe jövök velem,
s nem fékezem a léha tudattalant.
A tájba fáj a szem: megannyi év,
megállóhelyen felejtett sorscsomag.
A poggyásztartó emlékmenedék.
Homlokom körül robog a gyorsvonat.
Peronzsivajba fulladt állomás
és rég halódó, messze hagyott resti.
Utazz velem, hogy belülről is lásd,
magamagát a lélek hogy teremti.
Égig nőnek bennem a jegenyék.
Idebent a lét határtalan vidék.
Budapesten vannak helyek,
jönnek velem, ahogy megyek.
Cipősarkam utak, terek
aszfaltjába vésett sebet.
A Margit híd egy szerelem,
s az egész Tangót megveszem,
egy nyáron át csak hevertem
a Dagály nevű tengeren.
A „Novhét” tér ma Oktogon,
de nyolc szöge mind rokonom,
s a Moszkva teret, ha akarom,
pár randiból összerakom.
Mindkét lábam a Dunában,
a Gellért-hegynek vetem hátam,
s minden utcán, ahol jártam,
flaszterforró örök nyár van.
Évek hosszú sora hagyott
bőröm alatt aszfaltrajzot.
Parkok, hidak, séták, padok,
szakadozott térkép vagyok.
Vannak helyek Budapesten,
fölemelnek, ha elestem,
nem óvhatnám őket szebben:
megférnek a tenyeremben.
ha aznap én nem arra...
és te nem pont akkor...
ha én nem éppen jobbra...
s te nem este hattól...
ha én nem leszek olyan...
s te épp nem egészen...
ha én nem túl komolyan...
s te csak a szeszélyem...
ha nem úgy és nem annyi...
ha helyettem egy más...
ha neked az a randi...
s ha nekem felemás...
ha aznap az éjszaka...
ha a csillagok nem...
s ha nem kószál arra a
sors nevű véletlen...
talán sosem...
pakol kukáz megkönnyebbül
szatyorban ázó vershalom
vén szívhez ér az eljövendő
zsákokon túli irgalom
a nyárderű oly forró lett itt
megégnek mind a rongyruhák
és nyárderékbőségük zengik
bőröndbörtönfalakon át
a konyha illatoktól részeg
mindent meg kell főzni most
olvadt szárnyasalkatrészek:
mennyi bőr és mennyi rost
zacskók telnek kipukkadnak
– természetes szelekció –
fülledt éj után dús harmat
permetez tisztulni jó
talán még mindig megfordítható
a számba tartott hűvös puskacső
mögém a szégyen omló gödröt ás
és puszta sár az alja puszta kő
ma úgy ereszkedik az alkonyat
közénk akár a nyíló félelem
a visszatértek s nem vártak közé
egy agyonlassított felvételen
halálraítélt szürke arcaként
torzul szilánkossá a szemhatár
halkan zsebébe nyúl a fájdalom
összpontosít becéloz eltalál
Itt a lélekajtó halkan nyílik,
itt megbékélek most minden mással,
és a léleklyuk is megtelik színig
a vízözönt hozó felhőszakadással.
A nyár végre reccsen, nyílnak a felhők,
s a nehéz kovácsoltvas kapualjak,
kisgyermek szívem mára felnőtt,
kiáltanom kell, hangom hogy halljad.
Ott ér az éj, hol ágyamat bontják
az ablakrésben a zempléni dombok,
s kiből mostanra kőszobrot formált
a társtalanság, a mindennapi gondok,
tányéron kínálja életét mégis
nekünk,itt idegen zarándokoknak
(és azokkal vágyom már élni én is
kik torz békatetemek fölött zokognak).
Itt a lélekajtó koppanva zárul,
és koppan az asztalon a palackdugó,
és az augusztus a tenyerünkre ráhull.
A Holdon landolunk mind. Tállyán lenni jó.
ami egyszer kitörött
nem fordul ki egyben
nem kellene tizenöt
abból ami negyven
egymásra nőtt zápfogak
a meglazult évek
állkapcson is átrohad
öblöget a lélek
kit a sorsa ide köt
kihez nem a pénz dől
mit tudhat meg tizenöt
zárójelentésből
hullt levélre havat szór
most viszi a házat
húsz emelet magasból
kilépett a század
hol az ég a földig ér
fénytörés a vízben
tizenöt mérföldnyi mély
csöndben él az Isten
mint a vér a hajnali
zápor úgy ered meg
érverését hallani
lassú kőzeteknek
vándorolni nincs hová
elveszett az ösvény
napszél tépte délibáb
ég a Dél Keresztjén
ha nem érhet itt talajt
mit a sorsa rá mért
hány élet jár vissza majd
tizenöt halálért
Eddig biciklivel jártam;
most már inkább drónt szeretnék.
A biciklim volt kedvenc tárgyam –
hogy az lehessen, egyszer megkért:
hadd legyen az alkatrészem,
hadd legyen új végtagom,
testemmé váljon egészen,
és itt a legjobb alkalom.
Együtt jártunk, együtt éltünk,
miénk volt minden pillanat,
néha fáztunk, néha féltünk
a sötétedő ég alatt;
suhant velem izgatottan,
két végtaggal gazdagabb
lettem, mígnem eljutottam
bárhová húsz perc alatt.
De egyszer arra ébredtem, hogy
jó biciklim nem repül,
erőm, akaratom elfogy,
nem élhetek emberül;
az emberállat arra termett:
az ég derekán szárnyaljon.
Várjanak rá tágas termek,
repítse fel szárnyas drón.
Így hát felszálltam a netre
keresni ott egy drónbikát,
akivel majd szállunk egyre
a sűrűsödő éjen át,
nem élhetem földhöz láncolt
gyalogként az életem,
kin egész kerékhad áttáncolt,
legyen végre egy jó hetem:
befizetek most egy drónra.
Biciklivel jártam eddig.
Az élet szép, máskor meg ronda.
Egyben tartják égi felnik.
Meztelenségével tüntet a
villanykörte a fehér szobában,
bőrömmel a bőrödet idézem,
vetetlen néz utánad ágyam.
Egy napja csak, hogy elmentél, hogy
nem vagy itt. És már újra szomjazom
rád. És körbefolysz. Az Év Versei.
Eszemben jársz minden oldalon.
Vállad ívét a matrac őrzi,
a párnán fejed derengő völgye,
minden hajlatom húsodtól részeg,
a szekrény lassan kering körbe
az alkonyatban. Izzik a fal.
Elém bukó szavakban kereslek,
mint akkor nyáron az utcák során.
Az ablaktáblák megrepednek.
ma most meg inkább sötétet mosok
– egy ujjnyi verssor egész délután
aztán az éjjel megint egy kevés:
azt meg lehet még talán mentenem
meglelte múltkor eltűnt e-cigim:
az életem kicsit kibírhatóbb
nem vagyok ott az éje rejtekén
mindig – jó így jó most nincs máshogyan
de aztán mikor álkulccsal jövök
ajtónkon még aznap zárat cserél
szeretném megmutatni azt a rést
a nehéz pajzson azt mely üthető
mert én zártam ki őt ez nem vitás
előbb és nem találtam vissza még
ha nem talál meg holnap elveszít
– elsiklunk egymástól két fürge hal –
barátaink intelmetek halott
a partvonalról beordítani
nem sportszerű időben ott leszünk
ahol a hangosokra csend borul
mi tudjuk: visszavonhatatlanul
miénk a lebombázott őszutó
ha emlékszünk a nyárra mindahány
szikrázó napban minden benne ég
ma most meg inkább fakultat mosok
pasztellnek mondja ő de ráhagyom
– forever young dalolja laptopon
húsz év után nekünk az Alphaville
most itt lakunk kicsit kibírhatóbb
vele – előttem lépked meztelen
egy életet egy egész délutánt
azt meg lehet még talán mentenem
Mikor a teherlifttel alászállok,
mindig remélem, végre becsapódik,
és szétterjesztett szárnyakkal áll ott
az angyal, akinek nem rossz, nem jó itt;
aki csak áll, és szelíden néz rám:
ő még, azt súgja, most is megbocsát,
és én is csak állok, lelógok bénán,
egy világvégi tenger ölel, nyaldos át.
Felizzik a tér, vállamra száll az angyal,
lángra kapnak mind a háztetők,
és én csak állok, szívemben faggyal –
és megfogom és megszorítom őt.
Csak úgy, minden nélkül
a teraszra ül az eső utáni nap,
habár ott a kisokos notesz,
benne a pislogó toll,
és már piszmogni készül az adat.
Mellé ül öt virágcserép,
virágnevekkel évődő évelők.
Valahol kopog egy vágódeszka,
nem késik le róla a kés,
rájuk veti hálóját az illat,
felhőnek ott van az ég,
alatta cseresznyefa két
fészkében repülésre alig érett
három marslakó,
s lent a fűben
egy létszámfelettinek
számító negyedik,
a kiűzetett kis manó
csipogóra állítva berzenkedik.
A rövidebbet húzta eddig,
most minden figyelem az övé.
Velem
szemben ül,
én háttal haladok,
ez sem kevés.
Egyébként ő is haladó,
előre a vonaton
mi nem ütközünk össze,
csak a szemen a félre
nem érthető mód
végigvonul valami súroló
egyenes mentén.
Egyetemlegesség,
a gondolat kanyarja.
Aztán majd eldől,
ki, a fáradtságtól.
Egyébiránt nem tör
közben felettünk
darabokra a képzelet,
fegyvernek látszó tárgya
békét köt a valósággal.
Feltűröm az ablak inge ujját.
Nesze neked világ
itt vagyok.
Neszem semmi,
nem érint,
fejem fölött átlapoz
aki rám is tárgyragot
fektet és messzire menve
felszedi az összes
évgyűrűs jelzőoszlopot.
Nincs most sár
a cipőtalp nyomott
hangulatát szélnek ereszti,
utána kapkod a képzelet,
mit neki a végtelen,
nem is olyan messzi,
ha belőle hozzád lép
tükör-hídján a valóság,
s két tenyerében tartva méreget.
Kihűlt világ sistergeti
atomjait az űrbe ki,
kóbor kutyák, maholnap
kétlábúak csaholnak.
Apró, aszott emberecskék
döfnek bikát, szúrnak kecskét,
megülnek, ha fogy a szusz:
bajuszukon hab-bajusz.
A világra ez is ráfér,
világol egy véres tányér,
de az arcok sötétek,
ködöt zihál a lélek.
Kicsi a bér, nem nagy haszon,
ha elél a nyúl a gazon:
szegényházi szegények
emlékeken elélnek.
Sovány vigasz, görcsös gallyak
foszló damasztot lyuggatnak,
ki se látnak a ködből,
hogyha a menny rájukdől.
Nehéz minden, hízott vadak,
hasas felhők tolonganak,
feketéből e csürhe
fehér trappja zuhog le.
Hány felötlő, eltűnő arc,
mennyi emlék, s mind temetve,
hány csukott szárny, mennyi múlt nap
bábozódik életembe!
Mennyi kéz és mennyi búcsú,
lárva mennyi fagy aranyba,
hány nyitott szem alszik itt benn,
rejtve mennyi mag magamba!
Mennyi gesztus, hány ígéret,
remény, jóslat behavazva,
hány elejtett szándék szunnyad
s vár csírázva csak tavaszra!
Hány levél és szárny röpül ki
majd a földből reggelente,
hány keserű gyökér ver majd
édes kínokat szivembe!
Mennyi kard, vád, mennyi indok,
elvermelt gond ver föl engem,
hány tolakvó éles fűszál,
hogy újulok, míg öregszem!
Mennyi kedv, hogy vénülök bár,
törődök bár, meg se érzem!
Nyújtózom csak önfeledten
halálom zöld erdejében!
A Majomország írójának –
odaátra
Anyukámnak órra
téllen paprika
kijál a sarokra
nemtom méroda
Csakaszt látom bácsik
néha elviszikk
denem félttem mindig
viszszaengedikk
Apucijaz Isttenn
itt Ő dirigáll
Ő fölötte nincsenn
seég seszabáj
Döglessz csaka pricscsenn
mongya Nagy Anyám
jóhogy vagy ha nincsenn
joblenne talán
Szomszédbolla Jutka
tegnap áttszökött
mit kel tudni tutta
a fészermögött
Nem let volna nagybaj
de a Nagy Papa
inttette a bottall
tűnny mosmár haza
Csak Nagy Bácsim óvvott
jóhogy megjelentt
hamár kitudódott
kinem voltt gyerek
Így megyez minállunk
fojik a vita
hanincs maj csinállunk
szép famíllija
Éncsak nézelőddök
nemis értthetem
mérvagyok közöttük
milessz énvelem
Mérvagyok szabadszálly
pimasz mérvagyok
pofon mérnem használl
mérkell bottra ok
Deén esztse bánom
jusztse enngedek
üssetekk csak szállyon
mindenn ttettetek
Mindentt kibeszéllek
tessznek a nagyok
énmeg rájjuk inkáb
hüje maradok
Vég nélkül, dühödten zuhog,
de így is jólesik,
mert az erős most megáll,
s a gyönge szétesik.
Embernek ember a férge,
bizonyság, ember vagyok:
fenemód viszketek ezektől,
s viszketnek tőlem azok.
De azoktól végül meghülyülök,
ezért most mindent visszaveszek:
ide a bizalmat és a hitet,
s vigyétek, cafkák, az életemet.
Én addig élhetek csak,
ameddig meg is halhatok.
Halandó – tehát vagyok.
Így játszik énvelem, így oktat
reményem és a föld, így forgat
időmnek ringlispíl-szele,
hogy máris szédülök bele,
bár negyven alig múltam.
Akik kiugranak, lehetnek
vidám halottak ott,
ahol könnyű bohózatot
teremnek csak a néma vermek.
Engem a súlytalanság ver meg:
ne menjek el idő előtt,
egy kicsit a tehervivőt
tartsátok még, ti drága terhek.
Bella Istvánnak
Az ember is, akár a hangya,
lót-fut, mázsás morzsát cipel,
vonszolja terhét, megragadja,
magát ezért nem ejti el.
Hogy elnyugodna, semmi jel,
s bár zsákja alól ki se látszik,
bár súlyos rönköket emel:
gyermekként önfeledten játszik.
Egész élet a születése:
mint folyó, tengerig szalad,
hogy medrét hosszában kivésse,
így szüli meg – a torkolat.
Az ember, míg él, így halad,
s bár eltérítheti akármi,
forrása végül fölfakad.
Csak győzze önmagát kivárni.
Vagy inkább így gondolj magadra:
a házak gyufásskatulyák,
s kik ott benn élnek szívszorongva,
az emberek meg pálcikák.
Száraz, gyúlékony kisbabák
egyetlen törzsből kihasítva:
mind életre s halálra vár,
féli a lángot s áhítozza.
Ajánlás
Ennyi az élet, emberek,
halandók kisded, szép kalandja.
Meg nem védhetik fegyverek.
Harang óvja csak: nyáj kolompja,
s tereli, űzi, pásztorolja
kis játékaitok az Útra
ezerfelől a Minden Egy.
Mind nyomorult, ki adni nem tud.
Torz képpel ezért fosztogat.
Vagy bújik önnön éjjelébe,
mint erdőn vérezve a vad.
Ki adni nem tud, maga párja.
Szegényebb azzal lesz, ha kap,
hiszen csak újabb tartozással
lehet s lesz most már gazdagabb.
Fordított koldus, utcasarkon
aki csak azért kéreget,
hogy adna fillérért cserébe
akármit, gesztust vagy hitet.
Száműzött lélek, önnön árnya,
élők közt bujdosó halott.
Tekintsen rá, ki él még, lássa
s köszönje meg, hogy adhatott.
…engemet ha árván hagytok,
ti is egyedül maradtok…
(Utassy József
Szélkiáltó című versére)
Legyen, aki magát inti,
legyen, aki magát inti:
hadd ne legyek olyan, mint ti,
hadd ne legyek olyan, mint ti:
legyen, aki magát inti.
Medrét aki maga vájja,
medrét aki maga vájja:
vigyek vizet a Dunába,
vigyek vizet a Dunába:
medrét aki maga vájja.
Inkább a víz hab-szakálla,
inkább a víz hab-szakálla,
vagy a kövek mohos álla,
vagy a kövek mohos álla:
inkább a víz hab-szakálla.
Vagy aki a vizet járja,
vagy aki a vizet járja,
ha pokolra visz is árja,
ha pokolra visz is árja:
vagy aki a vizet járja.
Ha lehúz is, vagy akármi,
ha lehúz is, vagy akármi,
mindig csak a vizet járni,
mindig csak a vizet járni,
ha lehúz is, vagy akármi.
Ha az útnak ez az ára,
ha az útnak ez az ára,
magam legyek az az árva,
magam legyek az az árva:
ha az útnak ez az ára.
Legyen, aki magát inti,
legyen, aki magát inti:
hadd ne legyek olyan, mint ti,
hadd ne legyek olyan, mint ti:
legyen, aki magát inti.
Pezsgő tablettából lett a
kalciumtól erős a csont -
kú betű lólengéséből
dé betű fordítottja bé
komplexumtól erős ideg -
csípős hideg és piros orr,
ablakon dér hamva hull le,
fel majd lehull a füst teste
alakot vesz fel, ütemre
táncol egy vasárnap reggel -
hétfőre vért vesztve hull le
a dér, a füst, a csikk pezseg
tövig hamutálba esve
este erősebb fénnyel ég
csillagként az égre hull a
pernye.
Szemközépre fúj a szél most,
szemed közt parttalan szakasz.
A sóhaj is kócos, vándorol
a sok szál, szálló madarak.
Nap szemébe fújod bosszú
rágta-égette fa füstjét.
Kérgét kettéharapod, úgy,
ahogy ő azt veled tenné.
Szemközépre fúj a szél most,
füstös a parttalan szakasz.
Egymásba akadt horgonyok,
a rozsdás szárnyú madarak.
Nap szemébe fújod bosszúd
zálogát - csípős könnyét -
szél törli le. Szemedbe nyúl,
„sós a pupillád” – mondja és
-- -
kettévágja kígyó nyelvét,
porba göngyölt a húsa,
sziszeg a szél, sziszeg és fél,
szemébe nézett – megmarta.
Leülepedett valami.
Tengeralja lett és homok.
Süllyed a láb – iszap,
benne hajó – korrózió.
Minden rozsdás, fém
tisztán nem marad.
Nemhogy tisztán,
belőlem semmi -
semmi nem ragad
rád – mert a tépőzár
csak tép és zár,
egymásba zárja –
a fémet tépi ketté,
két rozsdás énné,
meghasonlott
hajótestté.
Fa alatt ült egy remete,
Élet értelmét kereste.
Könyvet tartott két kezében,
Könny csillogott szép szemében.
Kutatott ő sok éven át,
Kereste az élet hasznát.
Bejárta a fél világot,
És rengeteg dolgot látott.
Látta a halált, a kacajt.
Látott mindent amit akart.
A sikert, majd a szenvedést,
Büszkeséget, majd megvetést.
Látott már árulást, gyönyört,
Békét, háborút és könyört.
Látott gyötrő betegséget,
Láthatta a kegyességet.
Az élet sok-sok titkának,
Szerelemnek és ármánynak,
Cselszövésnek és gyanúnak,
Félelemnek volt tanúja.
Érteni akart ő mindent:
A szívben rejtőző kincset.
Érteni a Napot, Holdat,
Érteni az élőt, holtat.
Érteni az érzés okát,
Tudni a létezés sorsát.
Választ kapni sok miértre,
Legendás hős kilétére.
És most egyidős a Nappal,
Látott csatát tollal, karddal.
Látott sokezer életet,
De sohasem értette meg.
Nem hallgatott a szívére,
Érzés soha nem kísérte.
Nem ismerte a vágyakat,
És nem követett álmokat.
Nem értette Holdat, Napot,
Szenvedélyt és varázslatot.
Nem értette, mi a siker,
M'ért öröm, ha virág kikel?
Miért pusztul minden, mi élt?
Mindenki hazudik, miért?
Mi az ok, a cél és titok?
Miért nehéz, mi nem szitok?
Hiába kereste a választ,
Semmi sem jelentett támaszt.
Egész életét áldozta,
Keresése elkárhozta.
Sohasem gyűlölt, szeretett,
Csak válaszokat keresett.
Végül semmit sem érthetett,
Mert ő nem élt, csak létezett.
Soha ennyire még nem szerettem:
Egyre jobban, minden egyes percben.
Tudom te vagy, kire annyit vártam,
Csak veled élem át minden vágyam.
Míg nyugalom a lelkem átjárja,
Addig szívemnek újabb vágtája
Minden szó és suttogott vallomás,
Minden érintés és simogatás.
Nem csacska már, dehogy lopott a csók,
Hiszen én adnék százat, milliót.
Mégis még remegek minduntalan,
Mikor ajkad megérinti ajkam.
Amint arcodra mosoly költözik,
Belőlem minden bú tovaszökik.
Édeni biztonság közelséged.
Olyan jó mindig szeretni téged!
Elveszni együtt az értelemben,
Majd eggyé válni a végtelenben,
Hol minden mi te vagy, én is vagyok,
És ragyogni fenn, mint a csillagok.
Ha fény kúszik az éj öregébe,
A karod közt, bársony ölelésbe’
Fekve érzem, otthon vagyok veled.
Időtlen időkig fogom kezed!
(Juhász Gyula Szerelem? c. versihletés
emlékezés halálának 80. évfordulóján)
Álmos esztendő,
Új év reggelén,
tél- tavasz delén:
fényes keszkenő
szerelem libbent.
Elvette eszem.
Engem köszöntött,
belém költözött.
Sebzett szép madár.
Tekintetében
édesebb a vágy!
Őrült szerelem.
Kínok kínja,
álom kapuja.
Édes-búsan fáj,
szerelem- halál.
Gyönyör hídja,
bezárt kalitka.
Boldogtalanság
útvesztőjét én
bejártam már rég.
Újra vár reám?
Szívem is Nálad
lángolón hagytam.
Megdermedt álmom
hagyom, hogy fájjon!
Deres jövendőm:
élet- szépítőm.
A boldogságom,
tán’ megtalálom.
be kell verni
hát bevertük
jobb kéz jobb kéz
nem keverjük
fel kell menni
fel kell venni
széttaposni
és letenni
le kell menni
le az úton
bal kezemet
odanyújtom
ha te engem
megállítasz
ökleimből
nem lesz vigasz
ha te engem
megállítasz
ökleimből
nem lesz vigasz
férfi vagyok
ma pénzem nincs
asszonyomnak
száján bilincs
nálam a kulcs
azt mondják
férfi végezz
férfimunkát
nekeresden
ha kerestem
ígértek jól
én beestem
most itt vagyok
ahol vagyok
bajainkból
kicsik nagyok
reggel este
sötét az ég
rég még égtek
villanykörték
fizess kukát
kenyered kend
asszonyodat
csitítsad bent
kulcsot kaphatsz
főnök leszel
jó jövőd majd
jól felszerel
addig csak tűrj
te férfi vagy
asszonyodat
sötétbe’ hagyd
majd ha csörög
lenn az anyag
te ahová
csak akarod
oda teszed
láncaidat
Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
hol a múlt búja fáj, kék patak, erezet
csörgedez szüntelen hetyke két domb között,
ott a szív bús verem mélyére költözött.
Bujdokol benne tán titkos, mély fájdalom,
enyhítse tárt karom, hozzád írt vágydalom.
Benne új érzelem, új remény vív tusát,
ott zenél biztatva új táncok rítusát.
Oltalom otthona, halljam hát szép szavad,
szólalj meg, mert e perc gyöngysora szétszakad.
Hol a vágy szurdoka lopva rejt éjszakát,
barlangod mélyében ott lelnék én hazát.
Felöltöm én smaragd ruhám,
ledől a lány e fűsubán.
De bézsre vált a zöld özön,
ha szalma-fénybe költözöm.
Kaszát suhint a szőke nyár,
a fák aranygyümölcse vár.
Palettafolt a sok levél,
a gyom között tücsök zenél.
A rőt mezem, ha felveszem,
csodára hív a jelmezem.
Zsibong a lárifári bál,
a táncos őszi szél cibál.
Hajamba tép, vadul cipel,
a kedvem úgy se múlik el.
S ha rám a tél-ficsúr köszön,
én szűz-fehérbe öltözöm.
A szudáni királypiton büszke ám a rangra,
szegedi Pick szaláminak öltözik farsangra.
Csörgőkígyó a csörgőjét farka végén hordja,
mikor csörög, égre mered, mint a templom tornya.
Amazonas erdejéből jött az anakonda,
két megtermett üszőbornyút nyelni le naponta.
Uvé-biztos pápaszemet vásárolt a kobra,
megteheti, hogy évente cserélgesse jobbra.
Gyűlnek a világi nagyok, kiállni hét próbát,
néhány kisebb képviseli Kelet-Európát.
Azért mérges a vipera, mert mások lenézik,
hogy kicsi a bors, de erős – nem jut el az észig!
Csendben ül a vízisikló, gondolva, hogy így jó,
aztán sunyin tovasiklik, ő tán nem is kígyó…
Jobban érzi magát otthon, ahol büszkén ágál,
hatalmasabb bármilyen nagy földigilisztánál!
Nevemet nem őrzi márvány,
nemes ércből cifra kereszt,
nincs, aki egy papírsárkány
üdvéért szent könnyet ereszt.
Leányt soha nem raboltam,
de a város blabla szele
porba tepert megcsúfoltan
Szent György gyászos napja fele.
Nem voltam se vad, se szatír,
a bajt főleg nem kerestem,
törött nád és szakadt papír
lett most mégis gyönge testem.
Tán új élet virradhat rám,
s édes bosszú fénye rezeg
kivont szablyám széles lapján,
merthogy Szent György-lovag leszek!
Jövök táltos szelek hátán,
reszkethetnek a zsiványok,
ha megkötött szüzek láttán
sárkányhévvel tüzet hányok.
Száz pitypang, kartácsláng
– boldogság, víg otthon –,
rá-rájár Annácskánk,
szárából láncot fon.
Gyermekkéz, gyermeklánc,
felfénylő két szép szem,
habkönnyű angyaltánc –
őt nézem, s emlékszem:
Kis házunk volt kerttel –
gonddal varrt zsebkendő;
mint pár perc, úgy telt el
hatvannégy esztendő.
Tündérkék széthintik,
száll köddémállottan;
bánom már, hogy mindig
felnőttet játszottam.
Fenn a fák lombja zöld,
hű fészket rejteget,
ám a vágy testet ölt,
ha a szem sejt eget.
Röppenj csak, visszavár
szelíd ág, vadvirág,
kismadár, kismadár,
tiéd a nagyvilág!
Völgy ölén tág a sík,
s a láb nem tétova:
oly fürge, mint a gyík
két falu hét lova.
Túl zsúfolt itt a tó,
szomjas a lúdcsapat,
gágogna, tikkadó
gégéken bú fakad.
Hét tüzes paripa
vidáman ficánkol,
felriad a liba,
tollából kitáncol.
Cserkésznép közeleg,
száll a dal szabadon:
– Vesszetek, kötelek!
– visszhangzik a vadon.
Ó mennyi, mennyi ihletett,
együtt megélt szent pillanat
rejtőzködik e rímvetett,
ritmusfoldozott ing alatt!
Sivár a szó elmondanom,
meddig szeretlek, és hogyan,
de mirtuszágba fon dalom,
s veled fonódom boldogan.
Megszállottként kerestelek,
és már el nem hagylak, nem én,
jöhetnek zord, deres telek
– a jégvirág tiéd, enyém –,
s szívet rajzol eres, meleg
kezed a vágy ablakszemén.
(mese nagyoknak)
Lennél-e, mondd, torkomban ragadt szó,
és írásjel minden mondatom végén?
Törött lelkem részei közt ragasztó,
vagy a legkedvesebb kávéscsészém?
Lennél-e árnyék, mi sosem hagy magamra,
Lágy szellő, mi hajammal játszik?
Vagy fénykép, amit kiteszek a falamra,
és vastag sál, ha nyakam fázik?
Mondd, lennél-e a semmi és a minden,
az üresség itt bent, ha ég a hiányod?
Szegénységben a legnagyobb kincsem
és bokámban a fájás, ha a lépést elhibázom?
Lennél-e az arcomat simító verőfény,
és a csípőmön pihenő porszem?
De ha csak az az ’egy’ vagy – ennyivel beérem -,
kivel így kezdődik a mesém : ’Hol volt, hol nem…’
Két kamra meg pitvar, egy szoba-konyha,
kis kockás terítő felfeslett korccal.
Ablakain néha este besüt a hold,
párban nézni, már nem tudom milyen volt.
Szőke a lány és zöld szemű, ki lakja,
ha néha vidám csak úgy kacag a hangja.
Kis garzon ez, de kettőnek is elég.
Valahogy így képzelem ezt az élet-mesét.
Ha hirdetném, valahogy így szólna:
szív-garzon, kis szoba, na meg a konyha.
Van kis kert és csap is, a vize iható.
Ha lehet nem két hétre, hanem örökre kiadó.
Lakták már páran, átmeneti bérlők,
a szív dolgaihoz hozzá nem értők.
Kezük ügyébe tettem gyenge szívemet:
de csak én láttam rózsásnak a színeket.
Azonnal költözhető ez a kis lakás,
benne és bennem is itt van a varázs.
Csak az nem mindegy, hogy ki hogy nézi:
van aki a jónak örül és a hibát is elnézi.
Két kamra meg a pitvar, egy szoba-konyha.
Meg ugye a terítő és annak a korca.
Kis szív-garzon kiadó már jövő keddtől,
ingyen és bérmentve, nem messze Pesttől.
Itt lassan nyúltak meg az árnyak,
még ’Te illata’ van az ágynak.
Én fekszem csak rajta, ruhában, egyedül.
S hogy ezt leírtam: lélekben egész meztelenül.
Szemem előtt születik az öröm,
amíg a törölköződ ott lóg a szögön.
A párnán minden ránc érted gyűrődik –
Merre jársz most? –a padló ekképpen tűnődik.
Két pohár közt még zeng ajkad hangja,
a lepedő négy sarkát a hiányod lakja.
Nem találja helyét sem a ház, sem én „azóta”,
de jó lenne még sok ilyen 48 óra.
Az idő pókhálót von arcomra,
de alatta fiatal vagyok.
Testem hervadó virág,
de még élni akarok.
Szagolni friss szegfűt,
az ablakok alatt,
sétálni kézen fogva kettesben,
míg alkonyatba fordul a nap.
A szigeten andalogva suttogni,
szerelmes szavakat,
az esőbe kiállni táncolni,
míg ajkad ajkamra tapad.
Táncolni,
játszani,
szeretni akarok,
élni, s érezni,
szerelmes vagyok!
Nézd, nyoszolyám vetetlen,
akárcsak az álmom,
fényed selyme átfolyik,
szűz fehér ruhámon.
Koldushajnal csókjai,
pillámon mint lepkék,
elvisznek a semmibe,
mintha nem is lennék.
Nézd, nyoszolyám vetetlen,
vállamon csillagpor,
reményt lopok az éjtől,
minden pirkadatkor.
Utazásaim lefedték kishazám
Túl is értem rajta, mintha
Mindenen többször túljutottan
Megállnék, és számvetést tennék.
Itt állok most, itt fekszek,
Mint szép halott. Anyám fia.
Hallom a gyermekek menetelését.
Az Érzést jönnek szabadítani!
Seregeik dobogása eleven
Hajnali tűz a horizonton,
Puskáik régi költők lágy sorai,
Zászlóik vonagló pipacsmezők.
Utazásaim sarokba dobva,
Mint aki teljes útja feléhez ért.
A mindenség igazoljon minket
És ne a sok apró tévedés.
szeretek megállni ha piros van
még akkor is ha előtte
nagy sebességgel száguldoztam
szeretek megállni ha piros van
de nem merem utánozni
azt a kicsi piros embert
mert ha vigyázzba kellett állnom
mindig elájultam és egyébként is
én a biciklimmel ő egymaga van
szóval meg-, fenn-, és elakadnék
ha át akarnának nyomni ezen
a formán de még az is lehet
hogy nyomban elájulnék de azért
szeretek megállni ha piros van
elengedni az autósokat
had berregjenek jobbra meg balra
meg egyenesen de azért én
szeretek megállni ha piros van
mert tudom hogy úgyis átmehetek
és ha még mielőtt átváltana a lámpa
átszalad egy nagyon szép szőke kislány
vagy sok-sok ember mert mind siet
én akkor is inkább csak várok
míg végre zöld nem lesz
mert a zöld az szép
mert a zöld az finom
mert a zöld az igen
mégis a legjobb mikor átértem
és nem állít vagy enged
tovább már
semmilyen
szín
sem.
Jónás Tamásnak
A földjegyű lányok, asszonyok
Szerelme édesebb nekem,
S halk vigasztalás, mint férgeké,
Kik bomló húsunk falják,
Mint anyjuk keblét csecsemők,
Mint virág szirmát a méh.
A tűzjegyű lányok, asszonyok
Csókja lángolóbb nekem,
Mint zúzott szívtől tüzes lét,
És piszkosabb és aljasabb szemét,
Mint tankerről szít rőt olaj
A síró tenger felszínén.
A vízjegyű lányok, asszonyok
Könnyükkel mosnak szerteszét.
Átfolynak rajtam, mint szitán,
S rázom-rázom önmagam,
De amit leszűrök csak vér,
És csönddé párolt holt arany.
A légjegyű lányok, asszonyok
Után, mint éhes szellem
Úgy kapok, de révült köd csupán
A csók és múló sír csak az öl.
Szeressetek emberek nagyon:
Rejtőzzetek gyűlölet elől!
És ti, lányok, asszonyok, és te is;
Kitárult keblem mindhiába
Tapintod szomjas kezeddel.
Adj innom! Gyógyíts, ha mersz,
Vagy dögölj meg, hogyha most
Élsz, de nem szeretsz nagyon.
Kecske lucerna után fut, kecske után fut a farkas:
fönn az ekét daru űzi – bolondulok én teutánad!
Vadász a farkas után fut, vadász után fut a leány:
Pilóta égen szánt kéket – így repülök én teutánad!
Férfi a leány után fut, férfi után bújik az asszony:
Nem ettem egy hete semmit – csupa nincs maradt teutánad!
Asszony gyermek után fut, gyermek után ered a könny meg:
Szétázik minden a földön – csak szemem porzik teutánad!
Könny után indul a szív meg, a szív nyomán zúdul dobogás:
Recseg a testben a gép is – a roncs már nem romlik teutánad!
Dobogás után jön a csönd is, a csönd elől fut az ember:
Csöndbe üvölt a bajokról – hogy néma lehessen teutánad!
Az ember után fut a föld, a Föld után fordul a Hold meg:
A holdat a nappal űzi – álmom holdastul illan teutánad!
Hold után fut ki a tenger, a tenger után harap a hullám:
Víz belemar a fövenybe – semmibe kapok teutánad!
A hullám után futok én, árva árnyam markolja vállam:
Füst az eget betakarja – mikor nem nézek teutánad:
Ott állnál, kezedben a síp, vagy a rózsa, vagy piros alma,
de én már indulnék ismét, gyönyörűszép új saruimmal.
Mindent el kell kezdeni elölről, és mindent újra végig kell élni.
Meg kell tanulni a reggelt és az éjt ismét csak nézni, nézni.
Úton lenni, menni, hogyha úgy kell, érkezzünk el Sehovába,
Ráülni a Senkikirály szellővasú trónusára.
Nem hazudni azt, hogy élünk, éppen csak haldokolni,
S ha mégis tényleg megszeretnek robbanásig feljajdulni.
Elbújni és begubózni tenyérerdő árnyékába,
Felmászni az éghez érő ujjas fákra.
Gondolatból és lélekből egyre nagyobb hálót szőni,
Majd a szívpók és a vágypók azt a földön szétteríti!
S nyolckarunkkal eggyé válunk halk imára,
Míg a méreg a testvárost át nem járja.
Azt a szépet, ami meg jön egy az egyben fel kell falni,
Hogy lehessen útra kelni, hogy lehessen elbujdosni,
S részt venni a mozdulatlan Vitustáncba’ -
Feloldódni a halálba.
Amikor becsomózzák maguk a fák
És már nincs hallás és látás
Csak az aranyló fűszálak reszketése
Amikor a téli napsugár
Végleg belefagy a képbe
És már nincs élet és halál
A gyűrűk fényesen pattannak fel
A törzs nyugodt pulzálást kezd
Elhagyja kérgét a fa
És tavaszig énekel.
Milyen kerek ma a Nap,
A fény, milyen hangos ének.
Milyen boldog vagyok én ma.
Milyen kerek ma a Nap.
Minden Egész újrarakva.
Minden láng az Éghez lobban.
Minden szerelem készre koppan.
Minden Egész újrarakva.
Fut velem egy szép folyó.
Utána mintha csobogás szállna.
Félig sem csönd és nem is lárma.
Fut velem egy szép folyó.
Úgy élek én a Földön, mint egy csöndes isten:
mindenem megvan, mégis semmim sincsen.
Meggyötörtem magam nagyon még ifjan
rózsák közé hevertem, szerettem és ittam.
Virágim hervadásit de nehéz látnom,
de mert csak az igaz virágzik számon
hallgatni hervadásról lehetetlen,
öntudatlan is bűnös lehettem.
S most ez gyötör engem meg nagyon,
rossz rekeszbe préselt égi hatalom.
Látom bűneim mik kicsik és nagyok,
s az ami voltam egykor – már nem vagyok.
Vagyok – mint költő mondja – fenség,
déltenger, láz és idegenség,
mint minden ember – emberiség:
örökös, teljes szeretetéhség.
De mégis bízok én egy nagy istenben,
ki úgy él az égben, mint mi idebenn,
s megsegít majd téged is és engem,
hogy belőlünk emberibb-ember lehessen.
Itt nyugszik Rexi, kastélyunk kutyája, pajkos volt, hű és vidám,
szeretett szaladgálni a kertben és nem bántotta az ismeretleneket;
De jelzett, ha árny közelített, vagy nagy veszedelem nyári viharban.
Ember, ha erre jársz, állj meg, válaszolj: ismersz-e ily jó embereket?
holnap nem lehet bemenni a tengerbe
sem úszni sem hajózni sem halászni
nem szabad éppen időben érkeztünk
tehát a szigetre mert holnap nem
lehet sem a tengerbe lépni sem el-
merülni a korall zátonyok között
sem tengeri füvet gyűjteni sem igaz-
gyöngyöket holnap a tenger napja
lesz és a vizet te nem érintheted
a déltengert holnap nem érezheted
azért mert az itt élők szerint még
az örökké hullámzó hatalmas erejű
óceánnak is meg kell adni a csendet
Színház után a társaság
Hangos, vidám és fesztelen.
Tüzijáték és szóvarázs
Elmúlik-e a szerelem?
Június van, elállt a zápor
A levegőnek súlya van,
A nyurga lámpák sárga fénye
Tócsákban fürdik hangtalan.
A tükrös utcán átszalad
Vizes lábbal az éjszaka,
Utána lódul hársfasor
Bódító, mézes illata.
Felnyúltam érte önfeledten
Csokros virága arcomon,
A tétovázó esőcseppek
Szemembe hullnak, én hagyom,
Hagyom könnyemmel elvegyülni
Így nem tűnik fel senkinek,
Hogy akkor rég, e fák alatt
Mással voltam, és nem Veled.
Ködös és hűvös volt hajnal
Pestről ballagott át Budára
A vízbe csobbant csendesen
Rongyos batyuja és az átka
Keres, mint felzavart madár
Hol pihenhet, melyik ágon
A híd a ködben szállni készül
Érzi, nincs otthon e világon
A híd közepén áthajolt
Neki feszült óvón a korlát
Az olvadt, ólomszínű vízzel
Enyhítheti-e durva szomját
Míg eljátszott a gondolattal
Alábukott, és sovány teste
A Duna tükrös, fényes arcát
Egy pillanatra megsebezte.
Az őszi szél a hűvös ég
rongyos felhőit kergeti
nyitva hagyott ablakokból,
az utca felett függönyök
fehér zászlóit lengeti.
A kapualjban koldus ül
mozdulatlan, mint térelem
hiába cibálja a szél
horpadt hasán egy öreg eb
hasal és tartja melegen.
Mellettük tálka, még üres.
A kora esti forgatagban
a szabálytalan macskakő
zsongítón, akár egy hangszer,
amin a cipők játszanak,
változó ritmusban zenél.
A koldus és a vén kutya
álmok pórázán lengenek,
a hangok ritkás szövetén
becsenget néhány villamos
ringó farával trolibusz
küld puha, párnás zajokat
izgága autók és buszok
visítanak, ha elsuhan
bicikli két gyors kerekén.
Ritmusból kiszökött cipők
megtorpannak, a kezek
a tálba pénzt, a kopott szőrre
simogatást ejtenek.
Ha megcsörren a kis halom
a kutya fülét hegyezi,
minden forintnak tiszteleg,
a koldus ébred és nyakán
szomjas gégéje táncba kezd.
A fényes égen milliárd a csillag
De csak egy, mely hozzád elvezet
Legenda az, hogy akkor jössz, ha hívnak
Jelenléted maga a szeretet
Elképzelt arcod árva lelkeinkhez
Közel hajol borongós napokon
De imáinknak szárnyatlan igéi
Megülnek bénán az oltárodon
Elrejtőztél díszes templomokban
A márványon nem dobog át a szív
Esendő torkok, félrevert harangja
Inkább riaszt, nem házadba hív
Engedj magadhoz, mint réten az illat
Érezzelek, ha gondolok reád
Elérhető légy minden pillanatban
Múló időn, ijesztő téren át!
