Krisztus előtt 480-ban sorozatfüggő lettem,
amikor az vad és okos Themisztoklész fiai
feszítették a húrt, így csapódtak belém Athén nyilai.
Egészen 1356. szeptember 19-ig kellett várnom a folytatásra,
amikor a poitiers-i ütközetben a franciáktól kaptam egy sorozatot,
pedig kaszaboltam én serényen mórt és arabot.
Azután 1697. szeptember 11-én, Zentán,
a Dzsáfer pasát védelmező török lovasság lőtt seggbe.
Nagyon fájt reggelre.
Negyvenhárom, június 6-án, öt óra 23 perckor,
a partraszállás megkezdése után 3 perccel,
egy amerikai katonai naszád-ágyú küldött ránk sorozatot,
ami levitte a fél fejemet, de jól viseltem és később
így ijesztgettem a nejemet.
Most köszönöm, jól vagyok, és alig várom, (miközben iszogatok söröket és borokat),
hogy a másik felét is levigye egy jól irányzott sorozat.
Alszik még a város
Nincsen senki ébren
Akkor kelek útra
Messze hajt a vérem
Fáradt még a hajnal
Álmos még a gép
Inni kér a motor
Nem fog már a fék
Benzin és sör
Ez kell nekem
Benzin és sör
Az én életem
Benzin és sör
Hív az út
Benzin és sör
Csak ennyi jut
Együtt dobban mindig
Szívem és a fém
De együtt nem iszunk
Vagy ő vagy csak én
Alszik még a város
Nincsen senki ébren
Akkor kelek útra
Messze hajt a vérem
Fáradt még a hajnal
Álmos még a gép
Inni kér a motor
Nem fog már a fék
azon az éjjelen
mindent összevissza nem az órák vertek
a holdból a padlón kis foltok hevertek
betakarva hideg vázacserepekkel
azt hittem már soha nem jön el a reggel
azon az éjjelen
felkelt mint akit a döbbenet lassan ér
erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér
és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye
mi részegen borult a fali gyékényre
azon az éjjelen
a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket
csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget
láttam ahogy anyám vállára tapadnak
eltakarta szemét sok szomszédos ablak
azon az éjjelen
sebesen pakoltunk, kopogott az eresz
ott maradt a labda a Bóbita lemez
a cipők szorongtak kilógott a nyelvük
a kopott bőröndöt esőben cipeltük
azon az éjjelen
maradtam valahogy örökre apátlan
anyám vacogott a vékonyka kabátban
és hallgatott konokul makacs ajakkal
roskadt mellkasában bennragadt az angyal
azon az éjjelen
Holdfényből horgol
a tetőn a kóbor
kandúrnak vöröslő
Járdát az éj.
A nap földbe torkoll.
Míg mindenki horkol,
A bordó est fátylában
Ő útra kél.
Míg őzgerinc-forma
Háztetők orma
Ködöt vet füstből
és koromból
Ő kémények csorba
Széleit sorba
Simítja lustán
És dorombol.
Az utcán hóangyal didereg.
Mellette az emberek hidegek.
Lefagy az I-phone,
lefagy a mosoly,
a hóangyalba
egykedvűen
beletaposol.
Szárnyain csizmatalp dübörög,
Mellette kócos eb ücsörög.
holdszerenádtól,
ha ébred az est,
a hóangyalnak
homlokára
aranyhajat fest
Ajkain kékülő hópehely,
de fáznia többé sose kell.
szárnyra kap, a szél
megpenderíti
és egy hókotró
a lapátján
égberepíti
Buszra várok, megint korán jöttem.
Éjjel kettő. Az álom még riaszt.
Kóstolgatom az ázott utca
kabátomon az olcsó méhviaszt.
Emlékszem még, néztem ahogy alszol,
a koszos szoba ránk borult lazán,
találgattam, éppen miről álmodsz,
s mire észbe kaptam, szádhoz ért a szám.
Ízlelem, hogy tényleg itt a vége.
Elhaltunk, mint egy gyors szeretkezés.
Megpróbálom játszani a múltat,
mert úgy érzem, még más szerep kevés.
Nem tudom úgy mondani, hogy elhidd,
mert talán már én magam sem hiszem.
Bármit tennék, nem változik semmi,
és nem lesz már a régi semmi sem.
Mégsem izgat, mért történik mindez,
nyugodt vagyok. Ez a lelki alkatunk.
Nem is kell, hogy én legyek a fontos,
ha ketten nélkülem boldogok vagyunk.
Lehet, tényleg nem hiszem magam se,
s az, ki nem hiszi, tenni sem meri,
de bármit tennék, nem változna semmi,
és ez nekem túlontúl emberi.
Fűcsomó-szigeten horgonyoz
egy hercig antik villamos.
Sínjét vesztett ékes pagoda,
kerekein sárkolonc kaloda.
A panoráma valóban remek:
facsoport, cserjés, fellegek.
Ráérősen néz ki ablakán,
káposztaföld sandít rá sután.
Lépcsőjén fel csak köd lépeget,
álmukban jajdulnak a kerekek.
Kiszolgált hajóként vesztegel,
magányát a kertész oldja fel.
A nyári park dús sziluettje
ha null diétán átesett,
tonett-varázson pára pihen meg,
ködpaplanba bújnak a szelek.
A fák alatt magányosan
üldögél, s didereg a pad.
Macskakövek réseibe
simulnak halvány sugarak.
Mosolytalan a matt november,
az est korán ránk zuhan.
Közelít a tél: hibernálom magam.
Tetőre ültünk a macs meg én,
lógáz a lábunk a tető peremén,
Tetőre ültünk, lógáz a láb,
a szem égbe les, kémlelődik
két, kíváncsi szemfüles.
Lógáz a láb, s az éjbe rúg,
az égbe fel kanyarg a Tejút.
A Tejút az égbe fel kavarg,
kalimpál feléje két kíváncsi talp.
Kíváncsi talp, ámuló nagy szemek
kémlelődünk, a "Hold ma oly kerek"
Pufók képpel csillagporba fúj,
petymegődő fény pihéje hull.
Az étel elomló íze vagy,
virágfürt akác homlokán,
madár csőrében a mag,
ábrándos, lusta délután,
utazónak templomtorony,
szűkölködőnek tányér leves,
rév, hová éjjelre tér a komp,
vigasz, mi bánatban felkeres,
menedéket nyújtó fogadó,
mondatban szó, betűn ékezet,
párna, pille álmokat hozó,
belőlünk táplált emlékezet.
Pillér vagy sorshidam alatt,
bogáncs, mi lelkembe tapadt
Vállkendősen
közeleg a hajnal.
Pír nélküli a pirkadat.
Az aszfalton
fény-melír szalad.
Ha nem vagy itt,
didereg a reggel.
Szikkadt a kávé.
Keserű a zsemle.
A lépcsőház kong
a lépteim alatt.
Borzongok, akár
a nedves tűzfalak.
Színes levelek, ködös reggelek;
levél lepereg, széllel tekereg.
Hulló falevél földön elalél;
eső szemereg, fűszál kesereg.
Szürke utakon járok utamon;
sötét fellegek, őszi szellemek.
Komor falakon suhan alakom;
árnyam követem, avarfövenyen.
Széles kalapom, arcom takarom;
poros ablakok mellett ballagok.
Málló vakolat őriz szagokat;
festék lepereg, illat tekereg.
Hangos zokogás, csizmakopogás;
Múló őszidő, tél jön, temető.
Puha a föld talpam alatt,
fejem fölött kék az ég;
hallgatom a vadgalambok
lágyan búgó énekét.
Kabátomat leterítem
zöld fűtenger habjára,
és csendesen elszunnyadok
a természet hangjára.
Álmomban egy öreg galamb
körözött fejem felett,
miközben én hallgattam
a búgó galambéneket.
Majd hirtelen felébredek;
álmot láttam, édeset:
azt álmodtam, hogy hallgatom
a vadgalamb éneket.
„Mély barázdákat szántott az idő arcomon,
hajam hófehér lett,
kezem reszkető,
sűrű ráncokkal szelt.
Megfáradt szó pihen halkan ajkamon,
nincs már értelme kiáltani,
időm letelt.
Hol van már a remény,
a lehetőség a szépre, jóra?
Elment, szinte futva menekült.
Hiába vártam a bűvös szóra,
maradt a csend,
és én, egyedül.
Lábaim bottal járnak,
ritkán kelnek útra,
kedvenc helyük a régi hintaszék,
szemeim már csak segítséggel látnak,
eljárt az idő felettük már rég.
Olyan, mintha tegnap lett volna…
a küszködés, kín, szenvedés,
mintha az élet szándékosan tolna,
taszítana engem a halál felé.
Ez lett a sorsom,
el kell fogadni.
Nincs értelme küzdeni folyton,
bele kell nyugodni.
Az élet már csak ilyen,
valakinek több jut,
míg másnak kevesebb.”
- így szólt a lélek,
majd az irányítást átvette a test.
Felállt, rendbe szedte magát,
s reggel lévén, munkába ment.
feltört tenyeremmel
letört arcod simogatom
fogyó mosolyú Ősz,
sápadt sikátorokba rejtelek,
ölemben pihegsz…
Szeretem a bronz ízű várost
mikor magányos agg lámpatestek
kísérnek az évszakon át,
léptemre válaszol a tér,
színtelen kopogás.
A Duna-part,mint zongoracipelő
fáradatlan robot, vállain
megpihen a történelem,
a folyó, lomha, törtető,
időt karcolnak habjai,
letűnt kort idéz a macskakő,
repedések közt inal a múlt,
de kitart és mesél,
mint megannyi vascipő…
és kolonc lelkek bolyongnak.
Virrad odakint.
Lomhán eszmél az utca.
Te bent kávét főzöl.
Az ablaktábla gőzöl…
Tekintetedben még bóbiskol az éj.
A bögrét ölelik ujjaid
és bámulsz bele a Mindenségbe.
Én békén hagylak ott.
Pucold meg később az ablakot.
Együtt ültünk az asztalhoz,
Te rendelted az első kört.
Egy húzásra meg is ittuk,
Majd mégegyet és még kettőt.
De mikor rám került a sor,
A barátok felszívódtak,
Mint véremben a pálinka
Másnapos fejfájást hagytak.
De bennem nincs semmi harag,
Kiittam poharam, lyukas.
Innék még, de te is ittál
Belőle. Maradok szomjas.
A poharat nem dobom el,
Felkerül a többi mellé.
Téged nem akarlak látni
Ne kerülj a szemem elé!
Selymes, bundás, hajadat
arcomba túrod.
Anya ölelj!
Anya szeress!
Anya vigyázz rám!
Mi még egyek vagyunk.
Te táplálsz, éltetsz engem.
Ezt súgja hozzám bújó tested.
Nyakamat karolod,
Egy velünk a világ,
Hopp, egy huncut pillanat,
s megszűnik a varázs.
Vergődik a dobszó
Pánt és csuha lebben
Érvek hada némán
Virraszt a hidegben.
1.
Ma megláttam egy lány
sápadt alakját.
A napját-vesztett ég volt ő,
a vakság.
2.
A félelem újra lángol
A fákból
másvilági, áldott illat árad
Nyisd szét a ruhádat.
Ó férfi
Ízed arany.
Soha-nem-volt
élveket ébreszt
bennem a nap.
(Az a hús)
Ami nyelvem alatt
eleven még.
(Ami szentség)
Egy ölelés a pokolból
(Az a horror)
Ami már te vagy ajkaimon
(Az a nyom)
Elvezet isteneink elejébe
El a kéjbe
A halál tűzbeborult mezejére
Ahol égve lehullhat a gyász
Mint rólam a test-ruha burka
Hol a mélybe, a mennybe te vársz
- Hisz az áldozatod leszek újra -
(Hisz a változatok tere tág)
Ott, fénybe-merült idegenként
Megölelhet-e már, aki emlék?
Egy szomorú májusi este
Megroppan a mályvafa teste
Úgy fröccsen a földre a vére
Mint hajnal az Isten egére.
Szőlőfürtök a dérben
Lágy hajfürtök az ágyban
Párás arc – a homályban
Vár és nagyra növekszik
Ím egy test, ami fekszik
Áramlón, adakozva
Vágyak torlasza-foglya
Lélegző tanulásé.
Halvány heg az arcomon.
Elkapartam valami potom
kis sebet.
Most nem neked,
már csak úgy lealapozom.
Nem repül, inkább csak oson...
Mennyi idő telt el?
Lassú varasodás,
minden nap egy rovás.
Mekkora klisé, de
működhet, kivéve
és berakva,
mint a kontaktlencse,
ha bosszantja egy apró szemcse.
Tessék. Már
nem is látszik.
A kelléktár
tele, egy színész sem játszik
különbül. Vastaps,
a függöny legördül.
Szürkének még sosem láttam.
Aszfalt az ég, vihart sejtve
gyalog, futva, két keréken
menekül a vásári nép.
Visszanézek, Tihany veszve:
függöny mögül nézi a Nap.
Eső az, s ha nem sietek,
pár cseppje a nyakamba csap.
Szeszélyes társ, pocsék barát.
Ne bízz benne, ha a túlpart
láthatatlan, magyar tengert
nem teremt a párás furfang.
Tükröt tart a faggatónak,
ha a felhő fölé hasal.
Azt hinnéd, hogy kiismerted,
pedig sodra titkot takar.
Talán, mikor morcos az ég,
s különválik kék-zöld sávja,
vagy ha végre nem haragszik,
akkor nézném utoljára.
Kakaó a tejbegrízre,
disznóvágás minusztízbe.
Orrvérzésig tomésdzserri,
bodzaszörpből tízliternyi.
Krumplicukor, turbórágó,
Szabad Földből papírcsákó.
Énekkar és sportfogi,
síntengerben szolnoki
nagyállomás kalauzzal,
kirándulás különbusszal.
Karácsonyok, s várva-várt
visszaszámlált éjszakák.
Konyhaszekrény, fűszerillat,
bögrémből már rég elillant
gyerekkorom megkísért,
hát hazamegyek bejgliért.
(Marsall László emlékére)
visszakamaszodnunk
kellett volna
időtlenné élnünk
minden tengert
feledni múltunk
képzelt jövendőnk
törölni jeleinket
melyekkel
létünk áltatott
semmink maradt
így is ok
tudtuk már hegedűtörten
Mostanában csak egy dolog
foglalkoztat úgy igazán:
ha valaha majd még összefutunk
esetleg Pesten, vagy Budán,
mi is biztos plakátnak
álcázzuk magunkat
egy mocskos kukán,
és lefagyva bámulunk
majd egymás után –
tele emlékszemetekkel,
amiket valahogy
eddig még sosem vittek el
a kukások
hétfőnként reggel.
Átlátszóra festem
ezt a nagy fekete falat,
rátapadva várom
a vagy ötven centis havat.
Tudom, hogy lassan jön,
már érezni az illatát.
Jöjjön csak, fedjen be,
mint oszlopokat a plakát.
Alatta rejtőznék,
azt hiszem, maradnék télre,
ne gondoljak másra,
csak a jéggé fagyott vízre.
Bár talán olvadna,
és úgy érezném, hogy gond van,
mert csak bal oldalon,
épp csak egy ökölnyi foltban.
Elhaltak a szavak a torkomban.
Tetem ízű a szám.
Kicsit én is haldoklom,
de már nincs közöd hozzám.
Már elszívott cigaretta lettél.
Kátrány ízű a szám.
káros szenvedélyedet
mindenkitől tiltanám.
Most visszanyelem az emlékeket.
Mindig más ízű a szám.
Biztos megemésztem egyszer,
hogy te nem úgy gondolsz rám.
Folyamatosan öklendeznem kell.
Mosópor ízű a szám.
Bárcsak ez is úgy működne,
mintha a ruhát mosnám.
Egyetlen dolog sehogy sem megy le.
Hazugság ízű a szám.
Úgy volt, hogy én se érzek semmit
a sok közös nap után.
Egyszerre csaptam be mindkettőnket.
Hibajavító ízű a szám.
Talán megszűnne az íz, hogyha
kihibajavítóznám.
A komádi boltajtóban,
Pipa volt egy szakajtóban.
Látogatták azt a boltot,
Mert igen sok pipa volt ott.
Többen is meglátogatták,
Merthogy olcsón osztogatták,
Darabszámra, vagy egy pakkal,
Kis kupakkal, nagy kupakkal.
Életem egy maraton.
Néhanap learatom
Mindazt, amit nyerek én,
És a világ kerekén
Egyet-egyet fordítok.
Habár érzem, forr titok,
Valahol, itt legbelül.
Szívem mélyén elterül
Színaranyból szép mező.
Sajnos több a kérdező,
Mint az, aki megfelel.
Tudom, végül csendre lel
Minden örök nyugtalan.
S bár, sok ajtó csukva van!
Nem jut nekem soha más,
Csak az örök rohanás.
Nem kívánok én már sokat!
Tiszta virágágyásokat,
Hűs árnyékot forró nyárban,
Égő lámpát félhomályban,
Egy kis csöndet dühödt zajban,
Segítséget, hogyha baj van,
Egy kis mosolyt, hogyha sírnék,
Mert a szívem sokat bír még,
Hűs vizet ha megszomjazom,
Virágokat száraz gazon,
S tán még annyit, hogyha vége,
Legyek Isten szép emléke.
hommage á W.S.
fele van fele nincs kétség
remegő zsinegen vércsék
hidegen keserű trappban
köveken monoton csattan
gyufa fény hamu fény izzik
szeme szűk szava szűk mindég
kavarog gurul is robban
dobom is lyukasan dobban
Fogd a kezem,
Ne ereszd el,
Tarts engemet
Szerelemmel.
Tarts engemet
Szerelemmel,
Szoríts áldott
Két kezeddel.
Szoríts áldott
Két kezeddel
Biztassál meg
Szép szemeddel.
Biztassál meg
Szép szemeddel,
Fogd a kezem,
Ne ereszd el.
Csak ha gondos az előszervezés.
Lehet rendezvény, fogadás, parti,
nem lehet többé cécó. Csak ceremónia.
Készüljön megfelelő koreográfia.
A tér arányosan beszabályozott legyen,
a távolságok, lég-ürességek függjenek
a terem méretétől, és a távolságtartók számától.
Legyen kézügyben a távol.
Tisztított öltönyök, selyemharisnyás lábak,
hajladozó-forgó pántnélküli ruhák,
alapozó alatt izzadt, felhevült homlokok,
a szélen még értetlenül álló rokonok.
A nagy átrendeződés ideje.
Jelmezes főpróba díszletek között.
Kalapját kezében gyűrő vidéki keresztapa,
egy jelenetek nélküli előadás nagy pillanata.
A tablókép nehezen értelmezhető,
villan a vaku, mosolygunk,nagy mosoly!
Félmosolyra telt, félidő, féltestvér,
és minden fél többenvan, mint az egész.
Viszonylagos viszonyok.
Az ki a bal szélen? Ki tudja?
Valakinek felesége, ágyasa, boldogtalan fél-őse,
én már nem is tudom. És ő se.
Jól sikerült kép. Egyre táguló keret.
Körbevesszük a gyermeket:
az enyém. Ja, nem: a tied. Kicsit az övé is lehet.
Hozza-viszi a híreket.
Valakinek a mosolyát, a veszteségeit,
ők is valakinek a leendő exei.
Alkalomadtán majd újabb alkalom.
Maradandó élmények fotópapíron.
Ha: tőlem, hozzám, nálam,
bennem, nekem, miattam...
Ha csak az enyém és csak az értem,
ha ragozgatom a személyem,
akkor a nálamignál végetérek,
a toldalékaimig érek,
akkor épp a szóhoz nincs fülem,
akkor az egyetlen igém a Nélküled.
Zúgnak a, búgnak a
vadmadarak
Szállok a, szállok a
felhők alatt.
Úton a, nálam a
szájkosarad
Védi a, óvja a
rózsáidat.
Nézem a, látom a
bárányodat
rágja a, falja a
gizgazokat.
Állok a, járok a
nyomdokodon
Főzök a, főzöl a
vulkánodon.
Érnek a, térnek a
napsugarak
húzd oda, vidd oda
kissámlidat.
Várom a, vágyom az
álmaidat
megszelidítem a
rókáidat.
Hallom a, értem a
hangjaidat
Szőkén nevetnek az
ingem alatt.
Én kicsi hercegem
reggeledik
Repülőm berreg,
már közelít.
Már nem a Halászbástya,
még csak a Szabadság-szobor sem.
Én magam, hátteremben,
holmi ember alkotta örökkévalóság.
Vagy háttér se kell. Legyek elég.
Itt én vagyok „mű”,
és én vagyok az alkotó is.
Műfajommá vált,pajzán hason-más(?).
Magamat adom ajándékba,
mint egy önjáró Mikulás,
és készítek neked
ünnepből hétköznapot,
neked helyett nekemet,
ajándékból muszájt.
Kattog és zúg.
Zúg és kattog.
Rázkódik, csikordul,
ahogy a rozsdás kerék
olajozódna, de nem tud.
Fújtat, hánykódik.
Hánykódik és fújtat,
Előre tőr, fárad.
Döcög, de bátor. Hisz’ tudja,
mindenhol egy jelzőtábla várja.
Hallja, nézi.
Nézi, hallja
a hazaút monoton zaját.
Szemet huny és lélegzik,
s az utastérbe leheli kávédús illatát.
Töménylik a levegő,
Szertefoszlik az éltető.
Pupilla tágul-szűkül,
Értelem és pohár ürül.
Az ablak nem oszt semmit sem,
Összenő a kint, a bent.
Nincsen férfi, nincsen nő,
Mindent összetart az éltető.
A kezek most nem hadonásznak,
A szavak most nem ostromolnak.
Látod, itt most béke van újra,
S a cigicsikkek összebújnak.
a rétre szöcskenyájat hajtok
a bárányokra felleget
megtámaszkodik a vakondok
ez a gyerek nem is gyerek
átcirógatom a bundáját
sosem megyünk a föld alá
onnan ahol van pont rálát
a háztetőre ami nagy Á
teletöltöm a tengert hátam
a hatalmas égnek feszül
nem élhet felnőttként se bátran
aki elfelejt gyermekül
van egy világ a jobb zsebemben
a bal már rég olyan lyukas
hogy megkerget önfeledten
az anyalúd s a kiskakas
aztán az este nagy zsákjába
elpakolja a kincseket
s az álom fekete vásznára
fölsatíroz egy életet
I.
szeress
csak azért
mert süt a nap
mert mindig jön a pirkadat
szeress azért
mert a jó
mindig örökkévaló
szeress
mert ember vagyok
aki a szerelmedért dadog
akinek
a keze remeg
s benned istent
érinti meg
szeress
mert halandó vagyok
aki a halálát
hagyja ott
mert veled lehet halhatatlan
mert te megőrzöd
mert veled van
szeress
mert szerethetetlen
vagyok és ha visszaretten
arcomtól
az egész világ
fordulj el
és szeress tovább
II.
szeress
mert szeretni jó
mert minden hamis
ez a való
s ha fáj
odaadni magad
szeresd a fényt
a napsugarat
s ha félsz
hogy most mi lesz veled
egyensúlyozd
a fellegeket
s ha marad
Benned bármi kétség
eloszlatom
mert lenni így szép
lehet hogy minden
bizonytalan
de a bizonyosság
is benne van
ha szeretsz
mert az élet rövid
s eltart mégis
a halálomig
III.
szeress
csak azért
mert képes vagy rá
mert így válhat
ez a világ jobbá
szeress
és ne csak a testeddel
szeress
a szíved
tudja, hogy kell
szeress
mert a Te
szereteted
olvasztja föl
a jéghegyeket
és szeress
ha már szeretsz
mindent
mindent ott kint
és mindent
itt bent
és szeress
csak azért
mert szerethetsz
mert ami nem volt
az most megint lesz
szeress
ahogyan nem is szabad
hogy látva lássák
Te már Te vagy
IV.
szerethetlek-e szerelemmel
úgy ahogyan senki más nem mer
s Te tudsz-e engem úgy szeretni
ahogyan nem szerethet senki
úgy ahogyan a Nap se süthet
fölégetve a szerelmünket
és mégis süt és ez milyen jó
hogy pont annyira
és pont úgy forró
ahogyan csak a testünk képes
végigjárni velünk az igézet
grádicsait
fokait
rácsát
a napot vagy néha csak a mását
őrizve mindent
ami fontos
néha fölnőve önmagunkhoz
örökre szerelmünkbe zárva
ráborostyánodni
a világra
V.
bizsergető
ahogy a hold
a csókjaidért rámhajolt
félmosolyt
szikrázik a nap
fényében minden megmarad
gyere ölelj meg
úgy ahogy
még soha senki nem tudott
átfelhőzik a szerelem
két tágra nyíló szemeden
borzongató és csodaszép
veled a föld
a testiség
didergető
ahogy az ég
kézen fogja két gyermekét
vacogtató
hogy mindig új
mindig megunhatatlanul
a tévelygő hát hazatért
elveszített csodáiért
Tompán puffan a körte a földön,
szeptemberedik már ez az ősz.
Prés leve jön vele,
ha akiből jön,
botot dob, hazabaktat a csősz.
Népöreg ország,
hazaöreg nép,
őszeiben sebesül a magyar.
Szólani szőlő, szólani szilva,
férgesedik vagy azt is akar.
Hajlik a kordon, hajlik a sorra,
térdeire a szedő lebukik.
Ez van a földön,
szemre se jó jön,
itt csak a semmi fürtösödik.
Hallgat a pince, igenel mindre,
teljen a hordó és a pohár.
Gyűlik a lőre,
határidőre
magyar magyarra töröktatár.
Tompán puffan a nappal az éjre,
holdul a nap, mert naplik a hold.
Jó nekem itt
és tetszeni végre.
Lesz, ami lesz és lesz, ami volt.
ezt az országot összetörték
hogy hazavihessék a törpék
egy darab jobbra másik balra
nagyra nőtt a törpék hatalma
földhöz szögezett óriások
álmélkodják a törpetáncot
vidáman bokázik a törpe
ráugrik szemükre szívükre
kicsi a törpe hazája
épp csak amennyi elfér nála
de hát az óriás is elfér
és most már minden óriás fél
összetörték ezt az országot
nagy gyémántból kicsi gyémántok
sorjáznak a törpék zsebében
nekik a nincstelenség szégyen
néznek a gyémántszilánkba
még mindig nagy a törpék hazája
még mindig nem a törpéké minden
még mindig van másféle isten
ezt az országot összetörték
ebben szorgalmasak a törpék
törpének lenni sosem késő
törpeországra törpekor jő
a tücskök akkor is zenélnek
ha minden vendég hazament
ha májusi a nyitvatartás
s a kurvával tűnt el a szent
a tücskök akkor is zenélnek
ha magánosítják a nyarat
s a többieket elismerve
most már csak egy évszak marad
a tücskök akkor is zenélnek
ha minden hangya nem
de húzzák is minden hangyának
a tücsök már ilyen
a tücskök akkor is zenélnek
ha nem jó nekik s ha jó nekik
arról időben értesítik
a senkiket a valakik
a tücskök akkor is zenélnek
ha végül egy kemencesut
zugába bújva meghúzódva
már csak a tél melege jut
s a tücskök akkor is zenélnek
ha nem kell már tücsök
és a zenét zálogba csapják
két hangyajaj között
ez itt még egy védett erdő
ez itt még egy nemzeti park
én állok a kapujában
ne merd! ne próbáld! ne akard!
egy vers védi ezt az erdőt
erdő védi ezt a verset
bejárhattad elolvastad
megérteni mégse merted
az a tölgy ott Lázár Ervin
ez a fenyő Bella Pista
mindenkinek van egy fája
mindenkinek van egy bokra
minden út az erdőbe visz
s mindegyik elhagyja végül
én még őrzöm ezt az erdőt
s ő megőriz emberéül
míg magam is fának állok
egyik hosszú éjszakámon
amikor az erdő alszik
s engem elkerül az álom
teremjen más a kapuban
nemzeti park őrizőnek
éneket vigyáz az erdő
s az erdőt óvja az ének
fülledt hétfő délután
válaszra vársz
a város teraszán
vége lesz-e ha
el sem kezdődött
bámulod a
visszapattanó
esőcseppeket
a valóság üvegfaláról
de holnap lehet már
mást írnál
Úgy tesz, mintha nem venne észre
Vanitatum vanitas, gyorsan le a szemüveg
Nyelvekről, fotográfiáról, globalizációról csevegni
Iszunk egy kávét ?
Ellenállhatatlan akcentus
Rendelni és rendelni
Jó ez a bor
a zene is
fekete szemek
Rimbaud-tól idéz, el vagyok veszve
A Hemingway sztori sem rossz
Metafizika. Filozófia.
Az meg mi ?
Egy kis levegőt
Szép a Duna
a suhanó hajókkal
Budapest a legjobb arcát
Mutatja ma éjjel
Remélem én is
Bőrkabát. Igaza van.
A harmonika hangjában
van valami tragikus
Két doboz cigaretta
Élek, tehát vagyok
fehér törékeny
aranybokával
habkönnyű ugrás
szédítő forgás
libbenő fürtök
hegedű mámor
mozdonysebesen
virágfátyol
Egyszer mindent elmesélek.
Útjukra eresztem az elfojtott hangokat.
Megmutatom,
miként vágja véresre kezemet a zsinór,
amibe ösztönösen csimpaszkodom,
mégsem enged fölfele.
Egyszer elsuttogom,
milyen örök zuhanásban létezni
mélységek irányába.
Ha van, mi fölemel,
csak pillanatnyi állapot.
Megmutatom,
miként nyerek táplálékot
hiányérzetekből.
Atomrobbanás kell!
A felszínt kaparni nem elég!
Padlórések közt megbújva
nem vár rád igazi menedék.
Fuss! Fuss! Fuss!
Karcolgasd elméd,
le ne ülj!
Köldöködből nyíló lótuszvirág
legyen a társad egyedül!
Ki örökös társul szegődik az éjhez
hallgatag már nem marad:
csobbanása örök és mély,
víz alatt átszűrt szavai messzire örvénylők,
verejtéke gyógyír, könnye hűs ital,
éjjelente táncot lejt démonjaival.
Puha, mohával díszített párnája nádasok éke,
tisztára mossa őt az éj feketesége.
Fellépők,
fények, hangszerek.
Szemlélők,
székek, halk terek.
Csended
mozduló képzelet.
Árnyad
elhangzó szép neved.
Suttogásod
kavics koccanása.
Ajkad
alkonyi bárka.
Arcod
aleppófa kérge.
Szemed
Donana esélye.
Kiáltásod
kövek gördülése.
Kezed
sirály repülése.
Hajad
holdja hagyott éj.
Tested
sárba hullt levél.
Szíved
szó, dob lüktetése.
Lényed,
húrok rezdülése.
Lelked,
Federico Lorca,
színpad,
versek örök foglya. -
Kitárt
karral táncolsz, hevülsz.
Gitárt
fogva mellénk leülsz.
Ole,
mondod, ne félj, gyerünk! -
Cante
jondo-t játszol nekünk.
1.
Felnézett a Nap korongja,
őszi reggel a dombokra.
Kíváncsian azt hallgatta,
miről dalol Casanova.
2.
Micsoda forma, micsoda szemek,
ha nem foghatlak, biztos elveszek!
Látlak kis buja, bőröd szép feszes,
nincs rajtad ruha, mily’ tökéletes!
Micsoda forma, micsoda szemek,
ha nem foghatlak, biztos elveszek!
Most hozzád lépek, tested emelem,
ahol érintlek, nedves lesz kezem.
Micsoda forma, micsoda szemek,
most leszakítlak, és továbbmegyek.
Már jó helyen vagy, pihenj csak édes,
kínzó vágy nem hagy, maradni véled!
Rám vár egy másik, felettébb kecses,
ő is engem hív, csak értem eped.
Fent karcsú táncol, lent kicsit teltebb,
a sorban távol, látszólag szentebb.
Ösztönöm szalaszt ölelnem mindet,
örömöm fakaszt önzetlen kincset.
Hevülten munkál, izzik a testem,
hullámzó öled árnyába rejtem.
3.
Meddig tart még ma a munka?
Ezt kérdezte halkan súgva.
A tőkéknél Bacchus figyelt,
erőt adva ekképp felelt.
4.
Szedd le gyorsan, szépen sorra,
gyógyír lesz majd, fájó gondra!
Áldozz érte, fáraszd magad,
őslevével Ámort itasd!
Bevégezve legyen szünet,
egy év múlva újra szüret!
erő kell hozzám hidegfront
az égi-hullámsor vágta rend
szilaj mén-sörényedbe font
virágom veled vágtatna odafent
túl sok mi belém temettetett
kő emlék nyughely torz vár
szétzúzná szakrális csendemet
ha ismét megtérnél hozzám
az álmom persze kétkedő
leküzdhetetlen ősi-kételyem
mindenkor mégis létező
kövek közt megbúvó félelem
így bővizűn, ha szerethet egy nő
szomjazlak minden éjjelen
lágy latyak
a meztelenre vetkőzött meder
pár óra még
a tenger mindent visszanyel
a nap követ; szemedbe
tükröz millió érces fémdarab
hullámok hátán
ahogy a fényeben elhalad
meztéláb lépdelsz
rugalmas lenn a friss homok
még ott a jel a pillanat
elmossa majd a lábnyomod
sok éven át sütött a nap
és nem volt még mérhető idő
és ő sem volt ki mérte volna azt
sőt füvek sem voltak
nem élt még egyszikű
a puszta szándékok lebegtek
csecsemő pózban hevert a kezdet
és a vég
kuszán a téridőben
a lehetséges messzeség
testetlen gombák az alga hálón
és névtelen fonálon
az éj egén lecsüngő csillagok
a csend vakító holt-fehér só
mindent beragyog
a vajúdás utáni percben
megpihent a téridő
a rendezett szimfonikus eredetben
szerényen kélt a szépség
majd szárnya is kinő
ne ragadj magadhoz pók-szálú rugalmas kötelekkel,
felforró valóddal, örökre lüktető vérereddel,
vibrál bennem, reszket a hús-vér vágy, mint a gyertya lángja,
ahogy a lámpa fényét az esetlen szél szétszitálja,
hiányod megárad, sodor a vágy csigás örvényekkel,
taszíts, taszíts el engem örökre, lökj el a kezeddel,
fojts, ölj bele sejtjeim ősvágyú mélységes tavába,
hadd szabaduljak, hadd meneküljek tiszta-kék magányba!
hiába vársz a híd alatt
hajóm kikötni csendben
immár a vágyam az maradt:
most hagyj el kérlek engem
testemet hullámod veri
ellen az árral úszva
azt mi még bennem emberi
apró darabra zúzza
mindez csupán már átkelés
az e-világi kompon
vágyam kezedben görbe kés
hiába csendben mondom
Ha huzatba kell ma állnom,
összegombolod kabátom.
A posztó szárnyán friss tünet,
cérnából némi kis szünet.
Elfoszló, mint az a nemrég
még erős kötésű kellék,
megtartó, kettős kapcsolat,
mely hozzád fűzi sorsomat.
A cérna nem mindig erős,
talán nem a gomb a felelős.
Magamban sokszor gondolom,
kabátom újra gombolom.
alszik a nád és alszik a nádban a hajnali álom,
alszik a zizegés és alszik a pára a faágon;
érik a sötét a füzesben, a vízen köd gomolyog,
alszik a parton az erdő, és benne a hangyabolyok,
odvában a mókus, és lúd csapat kinn a vízen,
ahogy fiatal lány alszik, alszik a május szelíden,
alszik a fűben az Isten, zaklatott álma nehéz,
arról álmodik éppen: nincs többé gondviselés.
harangok zúgnak,
levelek futnak
sodor a szél -
téli magány
gitár húr rezzen
ezeregy jelben
kutat a szél -
csuda vagány
nő a sötétség,
számtalan kétség
fütyül a szél -
dala kaján
jeges időben
télies ködben
üzen a szél -
szava talány
összetört álmok
nevenincs párok
kacag a szél -
s visszatalál
dúdol a semmi
mit lehet tenni
nevet a szél -
saját baján
Egy-egy pillanatra látlak meg csupán,
A képet magadról színenként adod,
És bűntudat ébred bennem a zajtól,
Amit pulzusommal szívedben csapok.
Nem akarom tudni, sem érteni magam,
Csak meredni némán, vakságig a Napba,
S érezni vakon is vágyaid erejét,
Szemeiddel nézni mélyen önmagamba.
Egy-egy pillanatra láttalak csupán,
Magányom ismét vackot túr magának,
És nyugtatom hazug, monoton dallal,
Mert tudom, milyen vakmerő a bánat.
Ráncokkal varrok most arcomra zord maszkot
Ne lássad alatta a fájó kontrasztot
A képeket, miket vágyam fest most rólad
Ne láthassad rajtam - se szépnek, se jónak
Tekintetem szellő, testeden útra kél
S pihékkel játszik, mint búzán a nyári szél
Majd öledben fürdik szemtelen-boldogan
Buja bíbor álmom ott hal el, hol fogan...
Maradjon eldugva, mint holt mag a földben
Ne lássam torz képét másnapos tükörben
Sóhajjal kel útra, széllé lett képzelet
Markolom a semmit - az pedig szívemet
Nézz rám még egyszer
hogy újra lássam
a végtelen kozmoszt
és csillaghullásban
lebegjek lassan
súlytalan testtel
emelj az egekbe
tekinteteddel
Csak még egy percig
nézhessem szemed
érezzem, az örvény
hogy vonzza lelkemet
egyre mélyebbre húz
de nyugtatón ölel
és buborékok hátán
visz hozzád közel
Csak még egy percre
kérlek, hogy nézz rám
még egyszer, mielőtt
felsírok némán
mint újszülött gyerek, ki
bújna a világtól
s nem érti, miért kell
válni az anyától
Egyszer majd találkozunk tudom
Szemembe égett fájdalom
Hajad ezüstjében kutat
Egy nem járt elhagyott utat
Mosollyal várlak arcomon
Felhőket terelget kezem
Kenyérre lekvárt vastagon
Arcodra könnyeim kenem
Egyszer még találkozunk tudom
S kín ébred gyerekkacajban
Érzések törnek majd elő
Mint friss rügyek a holt avarban
Mosollyal vársz majd arcodon
Felhőket terelget kezed
Kenyérre lekvárt vastagon
Arcomra könnyeid kened
Egyszer majd találkozom Veled
Gyengéden megérintelek
Elzárva őrzött vágyaim
titkait csak Te ismered
Hazafelé tapos, pedáloz a lét
Tompa szív pumpálja fáradt ütemét
Lánca némán feszül, de foga csikorog
Lámpája fényt ad, míg a kerék forog
Magányos csöndjébe kínt hoz az éjjel
S faggatják tűzlelkű árnyai kéjjel:
Leszállnál-e már? Dobnád-e a terhet?
Szaladsz-e játszani fájó szerelmet?
Otthon, a szobában, szuszog a remény
Fölötte altatót dúdol tünde-lény
S ringató hullámán tej ízű álom
varázsa terül szét garzon-világon
Köldökzsinórral köt gúzsba a jelen
Nem enged, nem ereszt - édes kötelem
Felizzik lámpája, lánca muzsikál
Gyorsulva járja már táncát a pedál
Hét mérföld az út
odáig és vissza
hét mérföldnyi csend
hét mérföldnyi tiszta
jeltelen fájdalom –
elfoszlott az út
nem lehet elszökni
kötél kút mély magasság
megtenné akármi
só ízű szánalom –
megtenné akármi
csak vissza ne kellene
hét mérföld az út
zsoltárok zengzete
ájtatos ajkakon –
sosem volt zsoltárok
elnémult ajkak
elfoszlott utakon
akik elmaradtak
ama harmadnapon –
és megyünk tántorgunk
hét mérföldnyi csendben
a feltámadásnál
is éberebben
mert nincs irgalom –
hét mérföld az út
odáig és vissza
hét mérföldnyi csend
hét mérföldnyi tiszta
jeltelen fájdalom –
Ritka a függöny, a lépteidet figyelem csak –
néha remélem a szót, tested láz-melegét,
és csak néha szeretnék lelked hold-tüze lenni –
máskor fénytelen éj, test-takaró, laza föld.
az úton előttem halvány reflektorfény
vizes beton szaga és körben sötétség
a fák lombtalanul feszülnek keretbe
az ágak végein aszott kis levélkék
két homályos pont közt hívó végtelenség
sors az út az idő és a dermedt sötét
kezem a zsebemben mint aki épp indul
de előtte kikéri utolsó sörét
Lázamban a Menny közel,
mint orvosság, érkezel,
mint szentségtér, homlokod,
s fény – a függönyt eltolod.
A padlón szemérmesen
a gyolcsot átvérezem,
és nézd: minden alászáll,
vaskosabb a halálnál.
A hó befed vastagon –
takar, mint az irgalom.
(hogy nincs igazság)
Sz. L.
lepkéket hord a vers
türelem
szárnyukat szavakba
emelem
szárnyukban rím-sötét
irgalom
ritmusuk meglelem
elhagyom
szárnytalan szerelem
eleség
mint aki volna csak
nem elég
lepke-kő lélek-éj
Dsuang Dszi
Buddha-szárny elmémet
lemetszi
Reszket a lomb, ha a szél belekap,
gesztenye búbján tüskekalap.
Pottyan a bordó-barna avarba,
koppan a földön gesztenye búbja.
Fürdik a ködben a gesztenye-fej,
perdül a földön a tüskekehely.
Szél muzsikál a fa ágain át,
fürdeti őszben a gesztenyefát.
Füstöt ereszt a kémény,
mert begyújtott a néném:
tejbegrízt főz sparhelton,
kavargatja, ne fusson.
Mert a tej, ha elszalad
ott hagyva a fazekat,
fakanál se fogja meg
a világgá ment tejet.
Öreg óra, tik-tak, tik-tak,
mondd, a számok mit mutatnak?
Mit jelent a fél, a negyed,
a mutatót hova viszed?
Mit jelent a három, négy, öt,
mi kattog a számok mögött?
Nagy mutatód – tudni vélem –
időapó másodpercben,
a középső, és a kicsi
a percet s az órát viszi
a reggelből az estébe –
hét órakor naplemente!
Reggel a kávé és a tekintet
párhuzamában elindul a nap.
Ébren a hold még, néha legyintek,
szája a napnak a holdba harap.
Dermed a szél, cukros hab a kávén,
kortyolok édes hajnali hangot.
Ablakomon még játszik a holdfény,
napsugarakkal fényteret alkot.
Gőzöl a kávé, terjed a távol,
menni szeretnék, lopni a csendet.
Elmenekülni a bajtól, a zajtól,
illatot írni a versbe, ha enged.
szerelmem szakajtó
megkeleszt majd téged
finom gyöngykalácsom
add nékem a szíved
„szerelmed rabiga
sanyarú életem
durva vasrácsok közt
veled nem élhetem”
szerelmem gyönyörű
szárba szökkent élet
legyél a nyoszolyám
add nékem a szíved
„szerelmed keserű
veszedelmes méreg
elkábítja elmém
nem mehetek férjhez”
szerelmem fájdalom
üvölt kínok kínja
utolsó levelét
rőt véreddel írja
párhuzamos világok
halmazán pihent az Isten
izma sajgott, feje fájt,
elfáradt a teremtésben
teremtett:
lovat, hogy nyerítsen
pincérnőt, hogy megterítsen
kutyát, hogy ugasson
tornacipőt, hogy futhasson
az ember a kutya elől
teremtett:
esőt, hogy elázzon
furulyást, hogy furulyázzon
szelet, hogy elvigye
a furulyaszót messzire,
mert amúgy nagyon utálta
tőrszerű éles késsel
irdalta halát az Isten
és ezt a dalt dúdolta,
fakó lángok melegében:
„teremtettem
lovat, hogy nyerítsen
pincérnőt, hogy megterítsen
kutyát, hogy ugasson
tornacipőt, hogy futhasson
az ember a kutya elől
teremtettem
esőt, hogy elázzak
furulyát, hogy furulyázzak
szelet, hogy elvigye
a furulyaszót messzire,
mert a hangját utálom
melletted fekszem
enyém ágyad fele
melletted lettem
fűzfának gyökere
melletted fekszem
enyém a bal oldal
hajszol két kék szem
keringek a Holddal
melletted fekszem
álmomban ölellek
ma nem veszekszem
ma tán meg sem öllek
melletted fekszem
közös sírba tettek
miattad lettem
hitbuzgó eretnek
ág reccsen, gally roppan
a félelem betoppan
fű sikolt, fa remeg
húszezer Volt sistereg
egy bagoly elájul
röhög az est kajánul
nyúl huppan, gyík csusszan
egy lufi is elpukkan
víz cseppen, ölyv rikolt
menekül, ki meg nem holt
a fény csak pislákol
az izgalom fellángol
szól a pocok: „dráma”
apja legyint: „vaklárma”
nincsen már cumija
felriad az őzgida
a Hold ma nem bámul
röhög az éj kajánul
fanyar és savanyú
alig piros, nagyon zöld
magyaros mélabú,
mostoha az anyaföld
rövid törzse görbe
kissé tüskés, lombja zöld
ne nézzél tükörbe
ki visszanéz, meg ne öld
kérge repedezett,
szürkésbarna, pikkelyes
ha jövőd rendezett,
nem borítják sebhelyek
vad ma a vadalma
hazánkban is őshonos
sírom apró halmán
megszelídült a fokos
darált húsban dinsztelt hagyma
nem vörös az, sárgásbarna
lottyadt tojás, facsart zsemle
vert had ez már, nem díszszemle
fáj a fejem, kérlek, hagyj ma
ne harapdálj, ez nem alma
ez a fülem, te szemtelen
aludj, kérlek, nyugtod legyen
kell még fűszer – jut eszembe –
sütőbe így, nem teszem be
fokhagyma és zsemlemorzsa
szebb lesz, mint egy díszes torta
fáradt vagyok, kérlek, hagyj ma
– néha rosszabb, mint az anyja –
jaj, a keze most meg hol jár
légy átkozott, kis kéjsóvár
beleteszem a fasírtba
mert minden éjjel kisírja,
hogy ő legyen a kifacsart,
hős, aki csak engem akart
elaltatni…
nem volt soha pénzem
a farmerom kopott
nem volt soha pénzünk
már apám is lopott
egyszer volt egy jó nőm
szeme tűzben égett
egyszer volt egy jó nőm
de gyorsan lelépett
az életem hangos
sikolyba fúló dal
az életem karcos
örökös viadal
nem volt soha pénzünk
a lelkem elkopott
anyám szerint apám
még sohasem lopott
Nagy László emlékére
Világvégén üldögélek
változást hordok
bánatfogó emlékeket tisztogatok:
szakadjon a rossz-szárnyú
farkas-szemű madár árnya
széjjel
pattogjon a nap-színű
csorba-fülű edény zománca
széjjel
hasadjon a selyeminges
zápor-szagú lárma zsinórja
széjjel
Közel a szívemhez,
magas csalán erdők közt
bólogató virágfejek, mint harangok.
Ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák,
és a Halleron meleg teát osztogat az est.
A félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát,
halkan bekopog, boldog karácsonyt Budapest.
Ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták,
mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik.
Lenn, az aluljáró lépcső vánkosán
heverő vén csavargó kannás borról álmodik.
Az István kórház portáján gyűrött papírszalag,
valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet.
Ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab,
ahol fecniplakáton szívedé a főszerep.
Ma még a bérházak falain bűbájos mosoly,
pedig voltak kik a fenyő illatáért öltek.
A Nagyvárad-tér üres, kifosztott szaloncukor,
csak egy villamos hideg fényei csörömpölnek.
Ma éjjel enyémek az Üllői úti fák,
ujjaikra aggathatom kincseim,
angyalok mossák
háztetők kormos abroszát,
hót szitálnak ég azúr repedésein.
Elgurult fények, üres sorok
a színpadon poros homály.
Vérbársony csend a karzaton,
egy kopott taps tenyérre vár.
Majd lágy zajok, hegedű matat,
és elsírja a-moll álmait.
Cyranó-vágy, csókol falat
néhány megsárgult jegy vivátozik.
A pénztárnál lehúzott függöny,
előtte álldogál az est.
Tanácstalan, majd bekopog,
mély zsebében aprót keres.
Kinn aludni készül a város,
fekete kabátot gombolt rá az éj,
szikrákat cikkant a' villamos
ahogy fáradtan a remizbe ér.
Szél oson, s tolvaj eső
már játszik az egész világ.
Az égi zsöllyére rácsúszik pár felhő,
Budapest, hát jóéjszakát.
hiányzol kedves, hiányzol nagyon,
ülök a Blahán egy padon,
hallgatva, hogy a hatos villamos csilingel
mint valami vén kocsmai kassza,
mikor blokkra köpi a mámor árát.
hátrébb, kígyózik az éhség,
pár napig degeszre tömheti gyomrát,
olcsó kölnit, s alig borostát
hord magán a magány, itt a Blahán
hol lassan sátrat bont az áhítat.
ma még etet, itat, hideg szíveknek
gőzölgő teát, fogatlan szájnak levest,
és ahogy fényektől hígul az est,
tranzit boldogság zötyög
apró szikrákat csiholva a fenyőkre.
ezt láttam míg vártalak,
ezernyi kabát, kalap a Blahán,
vágyam végigszaladt egy lány haján,
hátha te vagy, de csak a rohadt fagy
ölelgetett a betonpadon.
Pasztellszínűvé kenődtek a fák,
fáradtabbak a kirakati fények.
A gőgös tekintetű próbababák
fiatalok, jól öltözöttek, szépek.
Semmitmondó plakátok alatt,
a Corvin-köznél cigarettázok.
Dunai párát tol a 4-es villamos.
Mehetnék. Maradok és várok, várok.
Esteledik. Szállingóznak már
a ringyók és a maradék levelek.
Szemközt hegedülni kezd egy koldus,
s a karcos dallam fölébreszti a szelet.
Fázom. Sétálok körbe-körbe, akár rab
a börtönudvaron, hátha felmelegszem.
Adyra gondolok, mert jól jönne egy-két
rőzsedal, ebben a kurva hidegben.
Forró tea, lángos a Dohány utca sarkán.
Még ásítoznak ódon kapualjak,
fölöttük borzas tollgolyók, galambok.
Pihéket kerget a szél, vagy hó szitál?
Álmos íze van az utcazajnak.
A Liszt Ferenc téren bokor-menedék.
Ágai közé szél fagyos kígyója búvik,
s fölrebben száz megriadt veréb.
Buja pára dől a Moulin Rouge elől
és kihömpölyög az Andrássy útra,
mely üres, mint hajnali pezsgősvödör.
Ciccen, s kialszik minden lámpabura.
Az Operában vérbársony-homály,
a széksor-sereg vigyázzban áll a csendben,
hegedűk álmában Vivaldi komponál,
s kinn, tócsák-jégén bukdácsol a reggel.
Itt nincs golyó tetoválta vakolat,
csupán lepergő penészes enyészet,
a házmesterek száján sablon-mondatok:
szemét a világ, rohadt az élet,
majd rágyújtanak, füstöt böfögnek,
és odébb löknek pár hasas kukát.
A földszint kettőbe rendőrök jöttek,
drogot nem találtak, csupán piát.
Itt, ha elered, akkor örökké esik a hó,
és rászikkad a fekete cserepekre.
Lopott szeneszsákok a házak. Hízik az éj,
s jégvirág-álom hűvösül az ablakszemekre.
Uram, úgy elhevernék réteden,
mert sikolyra fent kés az életem,
elég a stigma, nincs hely a bal karon,
ujjam végigszalad a sok varraton,
- száz halálom fakó fogsorán -
s borzol buta dallamot, e vére-buggyant zongorán.
Én másképp látok, másképp ítélek,
más az utam, amin megyek,
szememben sosem kért megváltó fények,
pedig sötétben élek akár a gyűlölet,
jó vagy rossz?
hasadok mint az óceán kérge
mikor a Nap belegurul kékes köldökébe.
Mit tettem eddig, mit nem, kit érdekel,
öreg szívem, acélsarkantyús csillagom,
mely fáradt szikrákat pattintva ég el,
ha dühömbe meghalni hullatom,
jó vagy rossz?
mint esőgöröngy a szárítókötélen,
billegek erre-arra, borotva szélben.
Fáradnak az esti fények,
hideg csövekben neonmagány,
kirakatok fölött zöldes-kékek,
sárga csordogál a bérházak falán.
Puhul a zaj, alig cikkan a villamos,
halkan billeg a körút ráncos hasán,
a szél gyűrött újságot pofoz,
bakancsát kifűzi néhány platán.
A Lánchíd fázik és összehúzza magát,
reméli, így talán befér az alagútba,
s az majd betakarja, akár egy nagykabát,
fénylik rajta a lámpaburák gombja.
A Margit-hídon Pest átmegy Budára,
ölelkezik a Deák és a Széna tér,
a holnap lassan rácsúszik a mára,
s Hold-piercinget csináltat az éj.
Jelsor, amit skandál a szám,
Rám utaló bankszámlaszám.
Rengeteg pénz, ide juss át,
Artis, küldd a szerződ jussát!
refr.:
Élet arra tani-tani-tanít,
Keressek sok money-money-moneyt!
Gazdag lennék, mint egy báró,
Világsláger után járó
Jogdíjak, ha érkeznének,
Ám szöveghez kéne ének.
refr.:
Élet arra tani-tani-tanít,
Keressek sok money-money-moneyt!
Sajnos nincsen nagy slágerem,
Nekem babér itt nem terem.
Hé, ti beste, lusta, átok
Zeneszerzők, micsinátok?!
Hé, ti beste, lusta, átok
Zeneszerzők, micsinátok?!
Léket vág az öreg Józsi,
Mai célja kilenc keszeg.
Táskájában elemózsi,
Amíg pecáz, abból eszeg.
Hamarost a bele tele,
Ébren hogyan bírja ki ezt?
Megcsörren a mobiltele,
Zavarván e békés szieszt.
Lékbe ijed, remek e vicc,
Parton röhög havas akác,
S mire Józsink stégre evic,
Beköszönt a nyári vakác.
Nézd a hentes, milyen kedves!
Minden reggel arra megy,
amerre az utca lejt, és
ahol lóg a marhaszegy.
Ha nincs munka, és csak unja,
semmi dolga hússal,
jön a félhét, hát a kését,
bekeni egy rúzzsal.
Végül enged, a nagy csendet
megtöri egy Szokol,
csendül pár dal, és a bárddal
le-lecsap az ököl.
A náthától, aki kába,
Menjen el a patikába,
Ott pultozik Amália,
Süt róla az apátia,
Pár gyógyszerért legombol,
De a hatás nem jön, várat,
Ennyit ér, ha napi hármat
Bevennél a legómból.
Aki hiszi; sorsa most rossz,
Menjen le a fogorvoshoz!
Ott az ideggóc-bokrain
Lyukat üt a lidocain,
Nem kiálthat; "Segítség!"
Keze alatt a szék mállik,
Elfúrnak az állkapcsáig,
És csorog a veríték.
Ősz van, ősz van, őszidő,
lányokat megőszitő,
hűvösében átható,
színaranyt megágyazó.
Szél-leány fején a haj
felkapott marék avar,
csámpa lába förgeteg,
dérbe hűl a völgy, a hegy.
Nyárnak nyála gyűlt - szüret.
Varjú présel egy szivet.
Újbor az, ha haszna van,
minden más tavasztalan.
Száll az üdv, vidám "Hahó!",
nátha, fogvacogtató,
ablakokba tökfej ül,
ott kacsint a Nap, belül.
Ez de rossz, ez de rossz!
Hol vagy édes Westeros?
Oly csodás a tél, a hó!
Eljövendesz, annyi szent,
olvaslak majd azt hiszem.
Írjál, kedves Télapó!
Azt mondják, hogy jő a könyv,
mégis szök szemembe könny,
messze még a folytatás!
Sorsom mindegy, merre visz,
lesz majd rá pár ezrem is,
mert kölcsön nem adja más.
Dühtől sebzett Vérebek
közé, juj, betévedek,
sok lesz majd a Libriben.
Pénztárakon pittyegik:
"Egyből kettőt vitt el itt!"
- már szalad, majd kint pihen.
Megvillan egy csonka vas,
vívjál, harcolj, John Havas!
Vér szitál a szádon át!
Bánat, bosszú könnye ver,
fogynak ám a könyvek el,
elszúrták a számolást.
Oly sok vevő! Már sok is,
és jönnének Mások is.
Hiába volt szép a cél,
nincsen már több, elfogyott,
így a szívünk elfagyott.
Új szemszínünk kék-acél!
Nem létezem
Csak nicknevem
Csak virtuális
Lényegem
Nem hús vagyok
Nem vér vagyok
Testetlen mint az
Angyalok
Amíg esténként
Szörfözök
Összes agysejtem
Felpörög
A neten úgy jár
Szellemem
Mint pók a padlás-
Szegleten
Amíg a zsákmányt
Üldözöm
A világhálót
Én szövöm
Egy kattintás és
Ott vagyok
Mint légyre légy-
Csapó csapok
A kor lelke
E kerge kór
Ami a neten
Kóborol
Jár hústalan
Lép vértelen
Egy másik szellem
Ráfelel
Hozd el a bénát
Hozd el a sántát
Hozd az örömhírt
Vaknak a látást
Hulljon a hályog
Tűnjön az átok
Dobd el a mankót
Lejtsed a táncot
Fordul a béna
Gyógyul a sánta
Szűnik az asszony
Vére folyása
Múlik a lázad
Vedd föl az ágyad
Hagyd Belzebubnak
Rút nyavalyádat
Szelek hátán jön el Mary
Idejét sosem fecsérli
Cipője kopogós
Köténye ropogós
Szavait foghegyről méri
Titok lengi körül Maryt
Marad-e, aggódva kérdik
Igaz, hogy szigorú
De elneszel a bú
Hallgatva fura meséit
Lila köd, lila tök, lila hagyma
Butaság, lilaság, lila vagy ma
Lila haj, lila jaj, lila festék
Lila akácok és lila esték
Alkonyat, lila nap, lila felhők
Homály és lila fény, lila erdők
Lila éj, rebbenő, lila szárnyak
Sötétben osonó lila bánat
Lila vágy, lila kéj, lila titkok
Lila folt suttogó sikolyokhoz
Lila láb, lila fej, lila hulla
Minden lilaságunk mélybe hull ma
Miért köpköd a láma?
Vajon ezt kitől látta?
Az elefánt mért olyan behemót?
Az anyukája is ilyen volt?
A sötét tengerben lát a cápa?
Nem kell neki elemlámpa?
Miért csíp a csóka?
Nincs neki jobb dolga?
Apu, te tudod?
Miért pici a denevér?
Szerinted a zsebembe belefér?
Jé, ott egy hangyász!
Vajon mit szaglász?
Sós vízben úszik a fóka?
Hátára ülni lenne csak jó móka!
Miért búsul a medve?
Miért nincs neki jókedve?
Ott ül egy tukán!
Mért bámul oly furán?
Miért jöttünk az állatkertbe?
Miért maradjak kicsit csendbe'?
Gyarló vagyok.
Nem ájtatos,
kék zsoltárok szféráiba suhannék
Szalmaszárnyamon.
Véres kezemben, Uram,
még ott az ördögcimbalom.
A nagyböjt, mint egy cifra kéjúr,
ült meg mellemen
feltámadnék,
én, a dalra vágyó, a szentségtelen
Etna-torkom
Keresztvízben fuldokolva kiszáradt.
Vétkeznék már.
Megülném a melódiák mértéktelen,
délibáb-tekintetű,
Staccatókban felnyerítő csődörét.
Megfeszített tagjaimra arimáni élvezettel,
mint bosszúálló Éjkirálynő,
Áriáznám vissza
A dalkalóriákat.
Nagy az Isten színházterme-
sok hazugság lappang benne
a hálószobából semmi nesz-
hamisan szól a régi dzsessz
nagyapám halálos ágya ég,
lehunyja kék szemét az ég
de őseim szívében gyűlölet
Kőleves.
nem eszünk tűz-követ.
Gyermekem mosolya rózsakvarc,
felderül lágyan az ősi arc
és anyám, az őszarcú fájdalom
egy ezüstkanalat számba nyom
eltitkolt végzetre csók az ír
de Júdásból nem szökken rózsapír
A vajúdás sikolya nem tűnik
elröppen tipródó lelkükig.
Nagyanyám kötényén semmi folt
az ő könnye mindig is tiszta volt
az ő vére, jól tudtam, szótlanul,
másoknak nem szólva égbe hull
angyalkák szentelték rubinná
gyöngyvérét kristállyá, avíttá.
Nagymamám barnán és buzgón áll,
gesztenyét gyűjtünk a templomnál
és nagyapám szemében kék az ég
Piroska nyakában gyöngy-nyakék.
Számomra kódex és ereklye
asszonyvér.
Szemünkből pereg le
Gyöngy-nyakék.Nem fojt meg.
Összeköt.
Rózsafrigy.
Bimbódzó délelőtt.
este van
leszállt az alkonyat
Piroska csomagot bontogat
mi lesz majd benne
még nem tudom
de reszkető kezeit megfogom.
Félve lapulnak a lombok.
Harcol a fénnyel az éj.
Lump tetejét a kazalnak
összekuszálja a szél,
s táncol a réten a lába,
ropja, de még nem elég!
Láng szalad át magasan, majd
földre morajlik az ég!
Lent buborék ül a földön,
fent szilajon szaporáz;
szétszakadó, puha felhőt
friss zivatar keze ráz.
Kopp! Kipi-kopp. Pici csöppek
futnak az ablak alatt
és feleselve gyötörnek,
verve a rossz falakat.
Majd pityeregve kicsordul,
rokkan az ócska eresz,
tócsa locsog tele vízzel,
s nagy szemet égre mereszt.
Fürge vihar! Eliramlik,
folt csak a föld peremén,
s mintha lovas lobogóval
bukna, ha szökken a mén,
úgy zuhan át a határon.
Pillanat – ennyi csupán.
Játszik a fény a levéllel,
s illan az illat után.
Oly csodaszép ez a kép,
mint mikor nyitva az ég:
pillanat – ennyi csupán.
Isten a földre tekint,
és széttárva szent kezeit
megáldja seregeit.
A szerelem szilaj kalóza
szívem vízét már nem hajózza.
Elcsábította őt a távol,
egy ködös cél… vagy csalfa álom?
Szelek járását megfigyelve,
égő könnyeim visszanyelve,
éjjel-nappal a partot járom,
hűtlen kalózom visszavárom.
Nevét viharfelhőkre írom.
Sirályokkal sikoltva hívom!
Szívem mennydörög fent az égen
… réges-régen nincs reményem.
Már nincs vihar, szél, se sirályok,
csak nyugtalan csend. A parton állok
s nagyon vágyom: bár vihar volna,
hogy ég a földre lehajolna,
hogy vad kalózom visszatérne,
és minden kincset visszakérne,
és elragadna, vinne messzi…
és véle vesznék – ha kéne veszni.
Arcok melege, rabruha,
Karácsonyi toronyóra,
Fénykörökbe fúlt ausztrál vízikutya.
Vagy malac.
Halálba csavart nagymamák
Táviratot adnak fel a viharban,
De úgy, hogy két pontot az égen összekötnek.
De úgy, hogy két pontot az égen összekötnek.
Mindent bezáró kulcs, jöjj,
S nyiss ki mindent.
Modern kor.
Hajnalban találkozhatsz velük.
Mindig hajnalban.
Valahogy a fények mögé állanak.
Színek alá. Vér alá.
Végül semmi más nem marad meg,
Csak álmod bennem.
Nyarunk lassan félrevonul.
Lombkirályok bús feje hull,
hull a levél rőtavarra,
bús őszi szél felkavarja,
hordja, viszi szerteszéjjel,
aranyszívét szedi széjjel,
szedi széjjel szelíd nyárnak –
könnyes a föld, dúl a bánat,
zúgó ágat ríkat a szél,
rajta maradt egy szép levél,
viaskodik az idővel –
nem repül el, nem repül el –
téli fagy majd ott találja,
fehér zúzmarába zárja,
bezárja, mint egy szép leányt –,
kit csodáltunk egy nyáron át…
Támolyognak remegve
a falak,
tépett-rücskös bordájuk
tövében
feltűnik egy-egy vézna ember-
alak
nagyot ásít az éj
s a lebegő bordák
végén
glóriát fon a
hold.
Figyel a lég
zizzen az éj a csöndben
csuklik a hallgatás
szívemen pihen két kezed
titkunk zsámolyán
Séta a ködben, őszi esőben,
zizzen a nyárfa, sírja dalát,
nyár fala zárva, ősz-hideg várja,
lábam alatt már reccsen az ág.
Gesztenye koppan, jöjj ide gyorsan,
gomba kalapját nyújtja feléd,
füstszagú este, szárad a teste
nyár aranyának, szürke az ég.
Integet akkor csontkezű vackor,
földre teríti ért aranyát,
séta az őszben, sárga mezőben,
vérzik a csipke, reszket az ág.
lábam lépett, levél roppant
halott lomb a földre költözött
opálos, csípős az „emberi” hajnal
homály hasad ég és föld között
percekben mért változó világ
itt soha semmi sem örök
periódusokban ismétli önmagát
hol békés, hol mennydörög.
haldoklik, azt hiszed, vége - nincs tovább
majd megszüli újból önmagát
sötétség és fény, háború és béke
hol ellenség, máskor jó barát
nincs örök, és nincs soha vége
az idő kergeti a holnapokat
nem történt más, csak meghalt egy élet
s egy új születik a fagyott föld alatt
És arra az estre
emlékszel Tamás,
úgy hetvennégynek nyarán,
a Műszaki kolesz díszterme telve,
hogy miért, az nem volt talány.
Színpadra mentél, bal kezedben a gitár,
dalolni kezdtél, s csak rád figyeltünk mi már.
Néztem az arcod,
s zavarban voltam,
mint aki titkot kutat,
arcizmaidnak játékos tánca
mutatott hozzá utat.
Sok titkos ajtó, mögöttük rejtett szobák,
Kitártad nekünk, s kincset lelt bennük ki lát.
Ott álltál pőrén
immár előttünk,
“önzsebből előhúzott”.
Megállt a lég is, senki sem pisszent,
Bizisten hogy nem túlzok.
Hallgattunk Téged, s cinkossá váltunk Veled
Alig hittük el, velünk ez megeshetett.
Csillogó szemű
rajongó lányok
vártak a műsor után,
s persze barátok, újak és régik,
egy ifjú mi mást kíván.
Közéjük ültél, ismerős a kép ma már,
Füst a szemedben, kezedben pedig pohár.
Kincsed szétszórtad
s most mind vendéged
sok ifjú lelkes barát.
Nagystílű gesztus, rád oly jellemző,
nem ragozom ezt itt tovább.
Mély eszmecserék, közben sok csábos hatás,
Csak rajtad múlt, hogy mit kezdtél velük Tamás.
Azon a nyári éjen ott
sok minden foglalkoztatott,
de Te sem gondoltad azt tán,
hogy alig negyven év után
egy szobor Rád hasonlít Budán.
Ott áll a szobor
a Gellért téren
szerényen, ahogy dukál.
Gitár a kézben, füst a szemében
főleg úgy fél négy után.
Az élet Neked csak ennyi időt adott,
bronzkristályok közt el nem dalolt dalok.
Lobban a hajnali tűz a világra,
csendül az élet a létbe puhán,
Mennyek ölében az éteri fáklya
olvad a tájba így nap-nap után.
Pislog az égre a fény tiszta képe,
sorra kinyílnak a tágas terek,
halkan regélnek a vágy istenének,
siratva mindazt, mi rég elveszett.
Lebbenti lágyan a szél lobogóit,
boldogság kísér, együtt lép velem.
Az Isteni áldás mindent meghódít,
tűzlángú nyár az egész Végtelen.
Kocsmakövek felett remeg
Két méter hat centi beteges
Révület üvegszemed tükör
Elméd csak felborult szemetes
Ömlik kifelé a sűrű lé
Mélyedbe ásott szűk pokol
Szavad most szellemek hangja csak
Fényt lopsz és ürességet hozol
Szaladsz és hívogatsz engem is
Földre zuhanva ér a szó
Tagadást mantrázva lázadok
Megbélyegzett a változó
Igazságérzetem és magam
Maradj mert válaszom még lebeg
Fejem felett a hangtalan
Semmibe meredő képzelet
Utána kapkodok egyre fel
Nincs válasz senki nem felel
nem néz rám kétszer
nem fordul vissza
nem én a kényszeres
nem ő a tiszta
nem talál hibát
az agymenésben
nem ő a legkedve-
sebb tévedésem
nem ő a bátor
én meg a gyáva
nem fog rám várni
majd térden állva
én nem könyörgöm
őt nem érdekli
ha én nem mondom ki
nem mondja senki
ha elengedném
észre se venné
ha kapaszkodnék
ő elengedné
ha nem beszélek
dühében tombol
de ha megszólalok
rég másra gondol
nem találom meg
amikor kéne
hiába mondom hogy
nincs több esélye
nem én a makacs és
nem ő a büszke
nem én vagyok a
lelkének tükre
nincs kompromisszum
nem ő a gyengébb
nem lenne baj hogyha
kétfelé mennénk
nem ordibálok
pedig már kéne
nem tündérmese és
nem jó a vége
falat kapargatva próbálok közelebb
jutni a kinthez, de maradok fénytelen.
lépnék előre, de lábam megszokta, hogy
egy helyben áll, és most mozdulni képtelen.
én tudom már milyen szeretve szeretni,
most elég lesz ennyi, mert
keserű az utóíz.
most elég lepihenni, lassan
párologni el, semmi jel, csak mint
nyári levegőn a víz.
így felhő lesz testem, egy fekete sátor,
egy mennydörgő isten, egy égi legenda.
és látlak majd minden nap, ablakon keresztül
vigyázok arra, hogy vigyázz magadra.
én tudom már milyen szeretve szeretni,
most elég lesz ennyi, mert
keserű az utóíz.
most elég lepihenni, lassan
párologni el, semmi jel, csak mint
nyári levegőn a víz.
jéghideg szűrt levet ontanak éjjel a
semmibe bámuló arctalan csillagok.
nézz fel a holdnak aprócska fényére és
jusson eszedbe, hogy én is ott fent vagyok.
nem foglak követni, nem foglak szeretni,
hagylak magadnak, csak
csendben lecsöppenek
ablakra, ereszre, arcodra, szemedbe,
törölj le nyugodtan,
hűvös eső leszek.
voltam már fent, tudod,
jóval a föld felett,
hangyáknak tűntek a
lent maradt emberek,
össze is tapostam
mind képzeletben,
aki nem kedvelt,
és én sem szerettem.
zuhanni kezdtem,
de élveztem nagyon.
velem zuhant minden
csúf gondolatom.
tudtam, az embernek
nincs, csak egy élete,
s nem érdekelt, csak azt
néztem, hogy nézel-e.
szívet szeretnék
szerezni tisztán,
és ha azt kapnék,
szerintem itt már
nem lesz semmi baj.
bár tudom, hogy nem
haragszik rám Isten,
az is fáj most, amim
nem volt és nincsen.
félek, hiába min-
den bűnbocsánat,
ha nem bocsájt meg
az ember magának.
veszteni tudni kell,
- mondják a nagyok -
de hogyha marad, majd
neked is hagyok
magamból valamit,
hátha hasznát veszed.
inkább veled legyek,
mintsem, hogy ellened.
szívet szeretnék
szerezni tisztán,
és ha azt kapnék,
szerintem itt már
nem lesz semmi baj.
mert itt hangos zenére táncol a hold
meztelen fenékkel ugrál a kobold
tücskök és rókák hordják a fát
lángol a láng ég a zsarát
vesszőkön futnak gondolatok
szabadnapokon szabad vagyok
árnyak árnyalata vezeti lelkemet
várandós fohászok fent a fellegek
almán az álom és bodzavirág
jövőben élő harsonák
zengik érces szóval lelkek hadának
bátorj bátorsággal
vagy ragadj kaszát
…
Homlokomat az ablakhoz szorítom –
Túl sok rontás van már szemem mögött,
Arcom tán – mint egy túl feszes ruhába –
Örök mosolyba ezért öltözött.
Mint ki vonatban mindig háttal ül,
Minden szépet csak elmenőben láthat,-
Megfoszt a sors a mindig várhatótól:
Nem tár elém, csak elfutó csodákat.
Én átszűröm magányom sűrű vásznán,
S mi fennmarad: fénylő aranyhomokra
Építgetem váramnak tornyos álmát,
Hol otthont lelnék,
De nem csak tört napokra
Hol elakadt a képzelet:
- holdbéli hóösvényeken,
- s a holt üregre táruló
templomárkád mélységein,
- a bárányszőrös reggelek
egyperces hűvös fészkein,
- a kipufogó gáz-lelet
tüdőmbe írt színképein,
hol elakadt a képzelet,
még együtt élhetek veled.
Vadalmafánkon ág újul,
s Dunában fürdik száz torony,
tavaszi csipke csobbanón.
Rozsdás lakat csupán a szón
csikorog kínos-élesen,
kordon mögé zárt létemen.
- Ám almafánkon ág újul.
- Még várlak, változatlanul.
Néhány mondatot gombóccá gyúrja gyomrom,
míg másik öt, pillangókat ereszt benne.
Van hogy érintésed nyoma órákat izzik,
hogy még este is érzem illatod, pedig már nem vagy ott
Ágyamban egyedül fekszem, karom nyújtom feléd
kezem elválásunk után már hiányolja tied melegét.
A kádban lábam mellemhez húzom, s csak bámulom a sarkot
gondolkozok mindenen, merengek a semmin
Lehet hogy te azt hiszed, az egész rendben van így,
de bennem egyre csak gyűlik, gyűlik a kín.
Szívem gyorsabban dobban ha mellettem vagy,
de lelkem mégis a magány ajtaján kopogtat.
Vigyázz a szívemre ne csak a testem birtokold.
Érezd a lelkem melegét mikor karom tiédhez ér.
Ne csak akkor szeress mikor melletted állok,
Szívem kezedben ha távoli utcákon is járok.
Ne csak szavakkal hitegesd hiszékeny énem,
Tettekkel bizonyítsd azt mit irántam érzel,
Lehet száz szónak is súlya számodra,
De holnap mást gondolsz és az egész lehull a mocsokba.
Száz csókod nyoma örökké ajkamon ragad,
Ölelésed, tested megnyugtató illata derekamra tapad.
Ne csak ma mutasd hogy tiéd vagyok,
Hiszen szívem nem egy egyszer használatos dolog.
A levegő oly hideg, hogy ég az arcom.
Január van, csontjaim a tél kikezdte.
Lépcsőkön vonszolom fel a testem,
lépni sem bírok, de visz az este.
Agyamban az éjszaka réme lüktet,
s mikor aludni térnek az emberek,
én hajtom a pedált a jeges utcán,
tizenkét óra csak és lefekhetek.
Mindennap ilyen. Vagy korán kelek,
vagy le sem fekszem, mert vár a munka.
Társam a drótszamár télben és nyárban,
röpül velem, bár rögös az útja.
Fütyül a szél s én fütyülök rá,
hogy tél van és fagyban is ilyen az élet.
A középosztály irigyen lenéz rám,
hogy lehet, a jég hátán még élek?
Most a boldogság egy piros parázsban
nyújtózik el a kisszobában
a kandalló tiszta üregében,
mint gyermek alszik anyja ölében
ha leszáll az éj.
A boldogság fura jószág,
onnan menekül ahova hívják, és hívatlanul
is betér a házba. Ott ver tanyát
hol senki sem látja
mert ilyen szerény.
A boldogság mosolygós arcon ül,
mikor a cigány hegedül, és
madár dalol a körtefán,
hol virágot szed egy kisleány
aranyló szívvel.
A boldogság meg nem fogható,
gyöngybetűkkel le nem írható,
de látod és érzed. Ha szál a dal
magával ragad és felkavar,
mint szél az avart.
Kéklő fénytükrödben ismertem magamra,
látva milyen a kék öröme, haragja.
Milyen, mikor fényes könny borít rá fátylat,
hogy adja át helyét gyémánt az opálnak.
Magam festettem rá huncut kobaltkéket,
ártatlan szerelmet, búzavirágszépet.
Megható ibolyát, nefelejcskék eget,
vízkéktől, mélykékig érő tengereket.
Féltékeny, acélkék, tűhegyes villanást,
ultramarin csókot, türkizkékcsillanást.
Nyugtató, tintakék, éjszakai álmot,
bársonykéken fénylő álompille táncot.
Égszínkék ünnepet csillagragyogással,
kökénykék vallomást, igéző varázzsal.
Láttam világító és sejtelmes kéked,
láttam milyen a kék, ha kéktől is kékebb.
Játszhatok szemedben minden árnyalatban,
csodaszép kékedet itt őrzöm magamban.
„Itt én őrködök hidegen”¹,
távol kutyáim játszanak,
rezzenésüket figyelem:
vadászok ők, aztán vadak.
Gyertyánok csendjét szétszedik,
ijednek bárányfellegek,
csaholásukkal kérkedik
megannyi apró szélgyerek.
Ijedek én is, szédülök,
lobog az ég, a föld forog:
„Ide hozzám, két rossz kölök!
A végén még szikrát fogok!
Csiholtok gyertyános tüzet!”
Ámul a Nap, és szétterül,
nyolc kerge láb felém üget,
futunk kutyául-emberül.
¹Nagy László Május hava című verséből
Fátylas az almafa ága,
csipkeruhája bevág,
gyolcsa avar, puha párna,
dér csinosítja haját.
Már minek így pirosítni?
Karcol a rózsatövis,
felkel a tél szele, sír-rí,
elfeketül a mag is.
Éj leragyog sugarára?
Biccen a holdkarima?
Mondd, hova száll fel a pára?
Merre a rózsa-ima?
E szénán copfod hajszínét
újra vegyíti, ím, a nap:
őszült fejedre répalét
Anya, míg töltesz: lásd magad!
Ősz szőkeséged is, te nem
hiszed bár, újult anyaöl:
mint mészkő-varázs a hegyen,
mint faragott kő: tündököl!
1
Júniusban kesäkuussa
napok jönnek-mennek,
de akik e földön elég
vadelmát megettek
tudják jól, hogy nem fán terem:
ott piroslik az is tänään,
mint malina kertek.
Júliusban heinäkuussa
helyre-kuszálódunk:
szaunában löyly-pára,
künn a kaszáló dong;
kártyázna már a sok lapset,
omena fa hedelmät fed,
Aurinko boldog.
2
Nyáron a finneket éri a nap,
látástól vakulásig marad,
csillan a tejhabos éjjeli fény,
szőke mezők viruló televény.
Télen az éji sötét bekerít.
Csak a finn kártyán van jokerit.
Hunyd le szemed: él-e benned a láng?
"Life can be long..." - finnishel a világ.
Világgá megy a reggel,
felkérnek indulóra,
érces-bús seregekkel
daloltatott valóra.
Hencegned már hiába,
hamar elönt az új fény
kitörő láva-máza,
éljél bár kényes úrként,
Közel az éj határa,
felviláglik eszednek
mundérod szolgasága,
öregek ráncba szednek:
Gyújts világot magadnak!
Csak a csonkok maradnak...
Kun Árpádnak
A halottak a mosógépbe mennek,
Ott benn buliznak, vidám társaság.
Rikkantva lábukat magasba rúgják,
Átkarolják egymás üres nyakát.
És kánkánoznak még kart-karba öltve,
Vagy a lábuk összekeveredik,
Felcsévélődik törzsük egy végtagra,
Hogy többet aztán le nem fejthetik.
Egyre vadabb a tengermélyi torna,
Körülöttük tajtékos levegő,
Busa szigetnyi bálnaként lebegve
Átúszik köztük egy-egy lepedő.
Órákig tart a testek utazása,
Azt se tudják, élők vagy holtak-e,
E vitustáncban jobbra-balra rángnak
Szabálytalanul, mint láncos teke.
Aztán nyílik a börtön-üvegajtó,
Szétszéled a kapatos társaság.
Felöltjük a holtak mosott ruháját,
És így lépünk egy új életbe át.
Állok meztelenül
valahol a verandán.
A napfény selymet ad rám.
Villogva irizál,
antenna minden szőrszál,
körül sziporka, por száll.
A kert zöld dinnyehéj,
édes húsa kirágva,
öble rámrogyva bárka.
Simára mart arany,
feszül ma minden izmom,
aranyszoborrá hízom.
Elég vagyok magamnak
beérem, míg a fény ver,
e sokkal, e kevéssel.
Hogyha leültem, állni vágyom,
Hemperegni vetetlen ágyon,
Ha elindultam, megpihenni,
Ha megpihentem, menni, menni.
Böjtre vágyom, ha van mit ennem.
Koplalok? Enni lenne kedvem.
Rágyújtani, ha nincs dohányom,
Ha éppen van, leszokni vágyom.
Ha van lakásom, más lakásra
Mindig csak egyre: másra, másra.
Lesnék idegen asszonyokra,
S hogy futnék tőlük iszonyodva!
Van életem, de vonz a másé,
Lennék N. Pál vagy X. Tamásné.
Lennék sündisznó, kurta lábon,
Üres palack vagy csonka várrom.
Kifelé vágyom én e létből,
Nézni, amint temploma szétdől,
Befelé vágyom én e létbe,
S onnan látni, hogy forr a Léthe…
Negyvennégy ág az életfán,
tadam, tadam, tadam,
negyvennégy birka béget rám,
bár nincs nyájam, lovam.
Nyájasan élek, pörgősen,
tadam, tadam, tadam,
van még szufla a hörgőkben,
némi hajam, fogam.
Házam, jókora kertem van,
tadam, tadam, tadam,
lekvárt télire elraktam,
élek úriasan.
Negyvennegyedik évemben,
tadam, tadam, tadam,
hajjaj, nagypapivá lettem,
apa lett a fiam.
Negyvennegyedik évemben,
tadam, tadam, tadam,
újból apává is lettem,
kihúzhatom magam.
Öt gyerekemhez még egy jött,
tadam, tadam, tadam,
így unokázunk mind együtt,
amíg az út rohan.
Szép unokám lett, ő Vilmos,
tadam, tadam, tadam,
engem öröklét-tenger mos,
kezem, fejem, nyakam.
Szép kicsi lányom, ő Julcsi,
tadam, tadam, tadam,
pont jó rám ez a lét-pulcsi,
bugyolál bongyoran.
Ülnek ketten a mérlegben,
tadam, tadam, tadam,
billegtesse a véletlen,
ha van, ha van, ha van.
Izzik bennem még pár zsarátnok,
de nem vagyok jó már barátnak.
Magamhoz sincsen már türelmem,
nemhogy a más baját füleljem.
Ringtunk rég nagy szómámorokban,
most a poharak alja koppan.
Csak elütöm, mint pingponglabdát
a szavakat, ha adogatják.
Ez botot dob, az szalad érte,
szétrágja, mire visszaérne.
Szók közt a szóköz egyre több lett,
néha ráncos csend-kása töpped.
Csak a nevetés változatlan,
vagy majdnem az, kivár, s kicsattan.
Felröhögjük, mint régi slájmot,
mindazt, mi bánt, mindazt, mi bántott.
De már a szemek alja mélyül,
foltnyi sötétnek menedékül.
De már ráncok huzagolódnak,
kellenek összefogni, drótnak.
Már elégettük a világot
benső kohónkban elviláglott.
Most hamujában kotorászva
mindegyre több az érc, az ábra.
És csak a vésők cincogása,
pöndörödik forgács forgácsra…
És csak a huzalok az égen,
bennük az élet észrevétlen.
Egyre kevesebbet adok,
Egyre többet védekezek,
Sokak közt magam maradok,
S magamtól ki védene meg?
Kavicsok a nyelvem alatt,
Nyelvem egyre jobban pereg:
Kővé szilárdult szópatak,
Szavakból nagy kőgörgeteg.
Tanulgatok hallgatni is,
Miként templomi perselyek,
Akár igaz, akár hamis
Hang hull belém, megcsörrenek.
Újabban, ha mérges vagyok,
Egypár tányért földhöz verek,
Ezernyi arcom csillan ott:
Szerte köröttem repeszek.
Újabban, ha mérges vagyok,
Ezer darabra szétesek,
Ezer arcot toldozgatok,
Mint filmkockákat filmesek.
Alszik a szív és alszik a szívben a szívszerelem,
alszik az Ancsa is, ej, pedig én őt úgy szeretem!
Lába nyomát is csókolom ott kinn, köztereken,
lábnyom a járdán, fognyom is alszik a szendvicseken.
Alszik a táskájában a nagyszerü leckefüzet,
végigcsókolnám biz a nagy- meg a kisbetüket!
Alszik a fogkefe, tőle e szájat irigylem el én,
alszik a rágó furcsa gumója a polc peremén,
alszik a légy meg a pók meg a lepke, a mittudomén,
mind elaludhat örökre is, ó, mikor Ő nem enyém!
Vagy legalább Cili, Eszti, Alizka leállna velem,
tágas a szívem, mind belefér, csupa szívszerelem!
Bűvésznek lenni szórakoztató
ha hazamegy s rögtön ledobja
aktatáskáját, tarka kendő
lesz belőle, mely könnyű füstként
elenyészik, nem dobban földre
kézelőjéből jó tucatnyi
tojást szed elő, megebédel
és kezéből a szürke újság
postagalambként tovaröppen
ha akar, még a mennyezetre
is lefekhet, hogy ott aludjék
és kipihenten ébred reggel
szájából égő villanykörték
potyognak, hogyha nagyot ásít
De bűvésznek lenni néha terhes,
hogyha felteszi a kalapját,
biztos, hogy a fejére hullik
belőle egy nyúl vagy egy macska,
a szőlő fürtje szerteporlik
porcukorként, ha odamarkol,
ha orrot fújna, óra kattog
kezében zsebkendő helyett
Megtehetne száz bolondságot,
s nem tesz egyet sem: hivatása
áldozata, Midász királyként,
fásultan termeli a csodát
A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.
A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.
A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.
A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.
A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.
A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.
A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.
Adjon az Isten
fogkefét,
flexibilis nyél,
lágy pihék,
árva kezemre
krémeket,
tőlük a bőröm
selymesebb,
a hónom alá
illatot,
ne érezzék, ha
izzadok,
halogén izzót,
vakuljak,
egy Ferrarit, hogy
vaduljak,
adj horoszkópot,
mit tegyek,
ne csak mászkáljak,
mint legyek,
minden kérdésre
van válasz,
előre gyártva,
most válassz!
Adjon egy wellness
hétvégét,
a világ vége
ráér még,
ha meg nem adja,
nem Isten,
adjon, nem baj, ha
nem is kell.
Kedvesem vékony, mint a
szellő. Felhő oson át ajka
fölött, ha alszik, és aprókat
csillan álmán, mint éjszakai
vetés a hold körül. És úgy
örül, mint gyermek, ha a
lélek szépet mond neki, mit
úgy tartottam egész nap,
amit csak a rejtett érzelmek
tudnak kitapintani. Olyan
csöndesen, olyan különös
magányban, mint csillag
fénye egy megkövült
csigaházban.
Ha a messzeségből a földre
lép, mint kölykét az ég, úgy
hozza felém zaját az út.
Hallom, aprókat koppan a
kapu sarkán, és csosszan a
lépcsőn, míg talpán hegedül
az őszi eső, mert esik kint
ragyogva, és álmodom ázott
ajkát, ahogy pirosan csókra
vár. Jön felém, szárnya már
sötét felleg, átúszik, s
feleselget rá csöndes
rozsdája a tájnak. Itt járhat,
nagyon közel, mert egyre
nagyobb a tériszonya a
hallgatásnak, s szinte
kidobban belőlem az ölelés,
mikor illatától részegen
beköszön a szél.
Csak szépen szeretnék írni
rólad, talán nem is a
lényeget. Néhány varázsszót,
ecset nélküli képeket. Kontár
mesterként, kinek szívét űzi a
gondolat, hogy minden
egyéb tűri a fontosat, de
szólhatok-e szépről,
írhatom-e arcát azonnal,
mikor a fényből kilépve nincs
más, csak körvonal és
mozdulatnak tetsző álomi
kép, írhatom-e akkor:
Gyönyörű szép! Írhatom-e
tovább, ha várok néhány
percet, vagy órát, ha túl
gyorsan telnek, ha dermedve
állok, s már a sötét úton vagy
távol, írhatom-e akkor: itt
volt egy csillag az éjszakai
nyárból. S ha visszahívlak, ki
tudja, milyen cipők kopogása
után – amit eső utánoz az
ablakon – akkor, ugye tudni
fogod, mit nem sikerült
elmondanom.
Mint kibomló virág a
kikeletre, az éjszaka a
csöndes utcán, puha
macskatalp útján, hogy de
szép lesz, de szép!
Varázsol majd és rám ejti
kezét, szeme bogár, haja
csillagok bozontja, s
egyszeriben mindent
kitalál és selymesen függő
hangjába oltja. És felidéz
engem, elolvas, behajtva
megjegyez, szívével
megígér, görcsösen zsebre
tesz, majd párnájára dob,
mint egy álmot, s
egyszeriben én is boldoggá
válok.
Belőled áradó szavakból, minden mennyországból,
Azon szándék, mi az életünket úgy övezi,
Haladni teérted, s a megkövezett út porából
Váró szíved összes dobbanását kisejteni.
Ez a dolgom, míg halad feléd a perc,
Mi oly gyöngéden, lágyan hull, mint hajszálad karomra.
Ha megérkezem, vajon bennem mit lelsz?
Hisz annyi mindent gyűjtöttem erre az alkalomra.
Tavak arcát, felhők leplét, szeleknek susogását,
Kenyerek kovászát, nyugalmát az emberi létnek.
Mindezt úgy néztem, ahogy te is bizonyosan látnád,
Lehunyt szemmel, odaadva azt ujjaim hegyének.
S ha megfogom ajtód, egy világ nyit be hozzád,
Te sapkát kötsz az elhaladó időből.
Arcodon fények, egy tűzcsiholó láng-ország,
És én nézlek, nézlek egyre közelebbről…
Egy kimondatlan ítélet,
melyben megszületik az élet,
a holt anyag bűvös maghasadása,
a változó változatlansága,
százezer fényév hosszú ölelés,
millió fokos lázú csillagszületés,
milliárd darabban lüktető ős-egész.
Így képzellek, mert létezel, Isten,
fortyogó csönd a végtelenben,
kozmikus hidegben gammakitörés,
nem helyett igen, vagy helyett egy és…
Szupernova-robbanása a szónak,
Így képzellek, te örök holnap!
Szemed ívében a vágyam őrzöm,
Míg gesztusoddal testté nem teremtesz,
Illatodba beáztatom bőröm,
Hangodhoz képest hangom csak verem-nesz.
Oly jó hinni, hogy hiszel hitemben,
Egyszerre vagyok megvadult és kába,
Rejtsd el gerillamagányom, ebben
A rémisztő, dzsungelszín-éjszakában.
A fürdőszoba csempe-ketrecébe zárva,
Méregetjük egymást, árva és árva.
Nézed alkaromon a zöld véraláfutást,
Mulandóságomon szükséges tudást.
Nézem alma-melleden az anyajegyeket,
Hozzád tartoznak, kívülállók veled.
Legurulsz- leméretlen embrió- a kádban,
Utánad süllyedek, kendő a hátam.
Most előtűnsz az összekuszált gőzben állva,
Beleveszem az elragadtatásba.
Két arc a múlt széjjelhordott emlékeiben.
Így zuhanunk. Igen és újra igen.
Sosem volt egy, ami összetartozott,
Szemünkbe ragadt az idő, mint a homok.
A szemcsés múlt eltömíti a jelent,
van még a nincs és a volt is eleven.
Tekintetünkben elfojtott napkitörés,
a csend elhasznált szavaink közti rés,
melyben elbújva te te s én én lehetek:
szeretet nélkül eljátszott szerepek.
Együtt tékozoltuk egymást egymásnak,
tékozló fia tékozló apának.
Magad maradtál, s nem tudom hogyan,
de úgy érzem mégsem vagy boldogtalan.
Mert férfi vagyok. Mert nő vagyok.
Apa és anya egyszemélyben.
Ebben a keménypuha héjban
Holnap éltem, tegnap meghalok.
Milyen DNS lehet az ok,
Hogy virágzom a barna éjben
Miközben mégis végveszélyben,
Emlékeim hideg teraszok.
Megyek az utcán, aki lettem.
A járda koszos idegpálya.
Megyek az utcán, megyek ketten.
Nincs ismerős, Istennek hála,
Elbújhatok hát velem bennem,
Elég magunkból ennyi mára.
kilenc éve még utált
mikor egy rosszul
sikerült randi után
megpróbáltam megcsókolni
a Kálvin téri metróállomás
egy sápadt beugrójában
majd sokáig nem is tudtam
mit csinál és merre
most meg fejét mellemre
hajtva nézzük a tévét
és közös jövőt tervezgetünk
mi változott meg?
talán minden talán semmi sem
mint kiáradt búvópatak
sodor bennünket a jelen
megvillan mint egy zöld tó
a cseresznyefa lombja
ahogy a százujjú szél
játszva csiklandozza
mint templom belsejében
hűvöse csöndes áhítat
a gyümölcsbe rejtett ős-titok
öntudatlanul átitat
forog fenn a napban
egy gyermekkori nyár
álommá omlik a jelen
ahogy kisfiunk lábra áll
puha lépésétől a föld
hangtalan-boldog megremeg
s kiárad a végtelen kertben
tengerkék tekinteted
a lassan felkelő hold íve
izzó lábszárad fehére
apályt s dagályt formáz bennem
pórusaid lüktető fénye
föld és víz múlt és jelen
keverednek a sűrű légben
értelmet nyer egy percre
miért azt hittem hogy éltem
mint puha nyári éjjel
a túlérett gyümölcs
ahogy váratlanul huppan
a fűkoronás földre
úgy érkezik meg bennem
régen várt önmagam
holdvilág-eszmélet ez
hűs visszatükröződés
az álom és ébrenlét
közötti pengeíven
ahonnan hirtelen
sebezhetővé nyílik
a széttáruló jelen
Megyek az úton – sorompó,
fülemben bömböl a zokszó.
Toporgok, ideges idegen,
játszanak emberi idegen.
Állok az úton – sorompó,
mögötte uniós koporsó.
Állok, de mennék, odaát
végkielégítik a Hazát.
Fekszem az úton – sorompó,
én vagyok mindig az utolsó.
Ideát ébred az öntudat,
odaát árad az indulat.
Nem vagyok sehol – sorompó,
szívemen harang a kolompszó.
Otthont keresek ideát,
odaát idegen ideát.
Álmaid vagyok,
Verejték, lidérces sötét.
Könnyfátyol vagyok,
Elrejtem arcod szégyenét.
A fáklya vagyok,
Fényeket gyújtok agyadba.
Vízöntő vagyok,
Érzést öntök a szavakba.
Kőszikla vagyok,
Tajtékrohammal dacoló.
Sasmadár vagyok,
Ég vízében tollas hajó.
Vasláda vagyok,
Megőrzőm lelked szennyesét.
Képíró vagyok,
Az életből szövök mesét.
Szerelem vagyok,
Eltiprom égő szívedet.
Árnyfestő vagyok,
Fakó szivárványt színezek.
Rézkilincs vagyok,
Ódon ajtaját elvesztett.
Árnyékod vagyok,
Egy hűséges társ melletted.
Mézvirág vagyok,
Mohó méheket bódító.
Hadvezér vagyok,
Parányi világhódító.
Levél vagyok,
Soraim elmédbe égnek.
Élményed vagyok,
Arany táltosa a szépnek.
Betegség vagyok,
Az egészségtől szenvedő.
Kutató vagyok,
Igazát soha nem lelő.
Életem vagyok,
Egy örömteli képzelés.
Az ember vagyok,
Egy pillanatnyi létezés.
Füzesi Magdának
Ajkamon jajjal, tehetetlen
Hagyom, intézzék sorsomat.
Kis vágás, feltárul erem
Égő sebem majd lelohad.
Kezem viszketést vakarna
Hó hullna, hűtené sebem.
A világ vérrel áztatott,
Boldog vagyok, én nem teszem.
A falakon túl este van,
Permete hull panaszoknak,
Szomjas ajkam szépeleg
Csikóbőrös kulacsomnak.
A homályon túl este van,
Mint a bor, elfogy a fényem.
Őrizd meg nekem álmomat,
Te megváltó részegségem!
Magas fákon madárfészek,
Trilláznak a kis zenészek.
Trallala-la, szól a nóta,
Táncra perdül a diófa.
Szorgos harkály közbe koppant,
Csőre éles, dühe roppant.
Édes álmát megzavarta
Dalolászó rigófalka.
Bölcs bagoly a fejét rázza,
Búját- baját magyarázza.
Egérfogó öreg madár
Prédára már alig talál.
Nyúlüregben szürke bunda
Rigók dalát egyre unja.
Répát rágni vágy a foga,
Messze van még a vacsora.
Libasorban vadkan konda,
Csúf ez a dal egy sem mondja.
Körbe látja a világot,
Szeret minden disznóságot.
Megzizzen a száraz avar
Csupasz zaja rosszat takar.
Csend legyen most azon nyomban,
Vadász járkál a vadonban!
Mikor ránk hajolt a nyár végi égbolt
szívünk fénnyel tűzdelték a csillagok,
és minden kimondott szó olyan szép volt,
s köröttünk zsongtak mámoros illatok.
A Hold gyújtotta sápadt fáklyalángban,
kerestük egymás gyémánttekintetét,
eggyé olvadtunk csókos hallgatásban,
s magunkba szívtuk a vágy leheletét.
Amíg fürdőztünk boldogság tavában,
ragyogásában rózsánk kivirágzott,
s szerettük egymást, ahogy csak lehetett.
Mámorban úsztunk a szédült éjszakában,
selyem-sötétben semmi sem hiányzott,
s őrült szerelem holdhintón érkezett.
Egy igen,
egy nem ,
egy még,
egy hát -
zakatoló
szívem
ritmusát,
vedd át,
ha tudod,
s ha mered,
nyerj velem
egy egész
életet.
Koccan a pohár,
folyik a must,
kergesd el
gyorsan a mumust,
szerelem íze
ínyeden,
keringj az éjben
én velem.
Milyen volt
az őszi szél dala?
Hold formálta
ködök csillaga?
Láttuk az est
szivárványait -
cseppenként
lehulló színeit
Most a jég új-
ra bilincsbe ver;
pusztítón sír
és követel,
álmokat zúz,
tör az éjjel szét,
hallom hangod,
mint egy lágy mesét.
Milyen volt
az őszi szél dala?
Tengerbe hullt:
nincsen már szava.
téli ágakon a fagy borong
csipkebogyó és kökény
bokrok ringatják
hótömeg rezzen
távol a lágy ágakon
most a csendet
ne törd meg, kérlek
nyomod nyomomban
halk szavak
egy cinege koldul
vállamra száll
öreg vagyok
s a dér belep
Fújj csak szél, fújj erősen!
Lengesd, kócold a lányok haját,
zörgesd a száraz faleveleket,
és seperd fel velük az utcát!
Fújj csak szél, sírjanak a fák,
szálljon millió hulló falevél,
legyen mind a felravatalozott nyár
aranykoporsóján díszes szemfedél!
Fújj csak szél, fújj erősen,
tereld el az áztató felhőket,
mutasd szabad arcát az égnek,
hogy elkápráztassa a szüretelőket!
Fújj csak szél, fújj erősen,
dúdold bús, őszi dalom!
Az áztató eső az én könnyeim,
mert a nyár halálát veled siratom.
Nézem a vizet. A tó arcára simul a köd.
A nádas zizeg, kibontja deres haját a hajnal.
A néptelen mólón botorkál, lassan lépdel a fény,
a semmiből tör elő a csend őrjítő robajjal.
Sikoly siklik, szökik a ködben. A fájdalom kacag.
Hullámok hátán lebeg az őrület. Vitorlát bont
a visszhang, és sóhajtozva átsuhan a tó felett,
végül a lemeztelenített lelkem odvába ront.
Meghasad a képzelet. Kettészeli a múlt kardja.
Elhadarja az erősödő szél szomorú versem.
Az oszló köd bomló szagára dögevőim gyűlnek,
engem marnak, darabokra tépik elárvult szívem.
Állok a parton. Az ég tisztul, megérint a reggel.
A mólón térdel a villanó fény. Aranyhajú lány
fut felém, szoknyája lebben, megcsillan a két kék szem;
káprázat tán, vagy tovaillanó negédes talány.
Várok a parton. Nagyot lépett előre az idő.
Csak a tó maradt állandó, s a csupasz arcú kék ég.
A szőke lány negyven éve kísért, folyton visszatér,
szalad felém a mólón, de elnyeli az üresség.
Csodálattal néztem az alvó lányt!
Csukott szemhéja néha meg-megrezzent,
arcára tapadó hajtincsei közé
a nyári meleg verejtékgyöngyöket kent.
A paplan már rég nem fedte testét.
A szerelemszagú szobában csupaszon
feküdt, mint eldőlt vázában a virág
a leszedetlenül maradt asztalon.
Gyönyörű volt. Két gömbölyű melle,
mint két ropogós zsemle, fuldoklott
a párna erőtlen szorításában.
Apró mosoly álmáról árulkodott.
Szemem pásztázta elernyedt testét,
a formás dombokat, a völgyek mélyét,
a pazar combokat, a törékeny lábat,
a hát ívét, az arc tökéletességét.
Beszökött a szobába a szemérmes alkony,
és áttetsző terítőt terített a lányra,
fény-szalagokból színes láncokat font,
hogy nyughatatlan vágyaimat megzabolázza.
Míg aludt, visszanéztem pár ezer évet,
kerestem a letűnt korok asszonyát.
Eltűnődtem, a kiválasztódás zűrzavarában,
hogy alkothatott az evolúció ilyen csodát.
még ebben a pillanatban is
mennyire bonyolultak vagyunk
talán a több látványa volt rossz
vagy az élet egyszer csak megunt
vajon én vagyok-e a halál
állandóan ezt találgatom
mert amim maradt másokból csak
néhány hajszál a kabátomon
nem követelek már szerelmet
legyen bármiféle alakban
még az ölelő karoknál is
mára jobban szorít a paplan
s melegebb az ágy mint bármely kéz
amely az arcom simogatta
esővé vált minden lágy tenyér
és én esernyővé alatta
megmaradva örök haragban
egyedül
az tesz boldoggá ha szeretnek
gyönyörűen és kegyetlenül
mint bogarat kit a természet
egy ágon épp gyantába ragaszt
csak akkor hagyom hogy hozzám érj
ha magadhoz ölelni akarsz
Annyi minden van még hátra.
Egyszerűnek és összetettnek is lenni.
Keresztülköpni egy mozgó bicajküllőn.
Érdeklődni, éghető-e a szeretet,
és felgyújtani mindent, hogy kiderüljön.
Megmérni, hogy milyen nagy lehet a lelkem.
Hogy mekkorák az életemben tett károk.
Rájönni, hogy az élet egy mozgólépcső,
amin évek óta fordítva sétálok.
Berúgni, és megnevettetni valakit.
Nézni, hogy a nevetéstől hátrahőköl,
majd majdnem nagyokat hányni, visszanyelni,
így óvni meg a szőnyeget az időtől.
Figyelni, miként telnek a kúszó napok;
hogy bőrömről lekopik még egy karcolat.
Túlélni stresszt, gondolatot, hascsikarást.
Jéghideg vízzel megmosni az arcomat,
és suttogva beszélni a tükör előtt,
hogy végre megszeressem hallani magam.
Megragadni a pillanatot, megrázni,
és elvenni, amije van
ébredsz,
a város szmogfénye világít be
az ablakodon minden reggel.
hiába redőnyözöd be magad,
sajnos felkelni azért fel kell.
felkelsz,
a csapból csinálsz magadnak arcot.
majd kimész s rájössz, hogy nem tudod:
cipőd az utca macskakövén, vagy
a gyerekek szemében kopog.
indulsz,
kikerülöd a boldog kutyákat,
akik farkcsóválva köszönnek.
aki eléd jön, annak beugatsz;
csak hódolsz a féknyom-köröknek.
megállsz,
és három percet vársz a lámpánál.
bosszankodsz: ilyenekkel megy el.
s ez minden, ami felmutatható,
ez minden, ami még érdekel.
csak élsz,
s csillogó aranynyakláncként hordod
a nyakadba kötött nagy követ.
mert az életben csak pillanat vagy,
egy szép pillanatnyi gyűlölet.
földrengés. szívdobogás.
leállt a hideg város.
e friss, újszülött képben
minden oly valóságos.
a fejemben bujkálok,
és a szemembe villog
az utca macskakövén
a sok füstölgő billog.
annyi minden van bennem,
mit el kéne mondanom.
tonnányi őszinteség -
a szó nekem oltalom.
a szereteted áldás,
a félelmem az átok.
szavakat sírok belül
és verseket kiáltok.
látok - magamba nézve
fordulok ki az éjben,
s csak hagyom, hogy kavargó
lelkem rólad beszéljen.
Gyűrött takaróként hullámzó hó paplan
borítja be tavalyi lépteid nyomát.
Bejártuk már sokszor a völgykatlant,
vele lelkünk minden sötét zugát.
Korhadt farönk szolgáltatta híd
nyújtózik a fagyott patak felett,
az erdő ködpamacsot ásít,
a szerelmünk, mondd hova lett?
Talán nem is volt, nem is létezett,
csak pisla fényként motoszkált,
a játékos gyermeki képzelet.
Álmodtam és ébren álmodoztál.
Látom magam előtt a lányt, fiút:
lázas mozdulatok, riadt suta szavak
tudtuk, elvesztünk, hogy nincsen kiút,
de ha belehalsz is, én mindig feltámasztalak.
ahogy rád gondolok
az emlékek koppanva hullnak le
s gurulnak szerte-szét a padlón
eltűnnek az ágy alatt
a porcicák nem fogják el a kékmadarat
a sok kis „mi lett volna ha” ijedten rezzen
magamhoz ölelem őket s lefekszem
beborítom a sötétséggel remegő testem
s az ágy rugója ciripel altatódalt
árnyék mintáz rám tollpárna angyalt
Van úgy, hogy elgurulnak a szavak
s tapogatva nyúlok utánuk, mint a vak
koldus az aprópénz után.
Míg fél kezével harmonikázik sután,
felsivítanak a hamis dallamok-
van, hogy ez is én vagyok:
hályogos szemű, némán is hazug,
értetlen, s meg nem értett általuk,
kik kérni már rég elfeledtek.
A megjátszott elesettek
részvétet követelnek,csikarnak.
Érezhetném magam szent vigasznak,
ahogy megmártózom a szennyben,
de még sincs az rendben,
hogy egyedül én cipeljem mások terhét!
Rég nem látom már értelmét.
Csak hallgatok, elgurulnak a szavak,
s a pókháló remények szertefoszlanak.
Nézd, én csak játszom a szavakkal, a mondatokkal
van aki félreérti, van, aki nem
nem leszek sem kevesebb, sem több, mint egy dal
amely előtted hangzik majd el, Istenem
Nézd, a lényegem itt hever most is a porban
hazudtam, de nem neked, miért kellene még ezután
Legyek-e hitszegő, aki kóbor élőhalottan
lélek nélkül vánszorog csupán
Legyek-e hű szolga, aki betartja minden szavad
mikor egyik nap mást olvasok, mint amit ma mondasz
vagy tegyem azt, amit elvártál, hogy legyek szabad
de holnapután neked lesz nagyobb gond az
Mert gondolataim dacolni fognak igéid igazával
semmi nem fog egyezni teremtett eged alatt
és legkisebb teremtményed naponta veled szájal
mondd, akkor miféle jótettem, s hitem marad
Nem akartam megszületni, nem akartam soha semmit
tőled származom, te hoztál kényedre létre
hát vedd el, amit adtál, nem kell istenhit
túl sokáig bámultam az ellenfénybe
Te tudtad, hogy a szavakkal játszottam csupán
mégis hagytad, hogy körbe-körbe fussak
azt hitted, egyszer megunom talán
hogy másik kiutat keressek az újnak
Lehet, hogy hitted, de most biztosan tudhatod
hogy teremtményed téged is elér végre
menekülj, mert soha nem bocsátok meg
pusztulj, vagy szállj vissza az égbe
Kálváriádat önmagadnak játszottad el egykor
és a kereszten érezted, hogy eljön ez a nap
hogy nem kell több atya, mester és mentor
csak szabadság lesz, és dac, és harag
Egy fénykép az arcod
Hajad simogatását még mindig érzem
Mennyi-mennyi emlék maradt ott
Hol földre hullott a szemérem
Zsigereimben él minden érintésed
Becéző szavaid édes illata
Közös perceink éveket értek
Mikor elszállt egy mámoros éjszaka
Összekuporodva feküdtél az ágyon
Bíborszínben játszott a hófehér lepedő
Úgy tűnt, véget ér hosszú magányom
És valamit jelent majd a távoli jövő
Hosszan álltam a nyitott ablaknál
Néztem, ahogy lassan kinyitod szemed
Tudtad, hogy még egy csók vár
Fogva tartott a hiú képzelet
Huzat oltotta el lobogó gyertyánkat
Amikor megérintettelek újra
Te voltál a fény, ami kiárad
A napom, s édesvizem kútja
Megmutatta közelről a hajnal
A tollpihét egy párás homlokon
De az élet senkit nem marasztal
Hol vagy vajon, nem tudom
Fényképpé vált kedves arcod
Egy látomás, könnyű, szálló pihe
Nézd, hoztam egy szál virágot
Cserbenhagyott minden varázsige
Egy udmurt vagyok, egy cseremisz, egy chanti.
Bennem testesül meg az öntudat.
Leginkább magyar vagyok, vagy európai?
Döntsd el magad, ismerd meg hangomat.
Fent élek a hegyekben, és ott, ahol a folyók összeérnek,
ahol mocsári köd terjeng, s hol kristálypatak robog,
amerre a tavasz mezeje mindig újraéled,
és sziklák alatt alszom, ha az ég háborog.
Ott lakom a nádasban, a parton,
fészket rak nekem a balatoni szél,
amikor a sárguló Bakonyból
kóbor vándorbotom estére visszatér.
Sétálok egy hosszú erdősávban,
barna folyón csorog csendes horgászcsónakom.
Míg bejglim tölteléke harminc diófán van,
zöld tündéreim hintáznak ringó lombokon.
Polgár vagyok, ki koptatja az utcát,
berreg hozzá a füstös kényelem,
ahol a jellem millió szabályt lát,
az első ezret még ma megszegem.
Hadd legyek beton a házad alapjában,
legyek bojtorján, mi ruhádon megragad,
legyek, amit akarsz, és minden, amit vártam,
de leginkább hadd legyek őszinte szavad.
magányos, árva gyerek az együttérzés
de néha hasonló társaival kószál
gonoszokat ijeszt a nyitott zsebkés
ha ők vigyáznak a fontos ajtóknál
vajon erőszakkal meddig lehet
önmagától megvédeni bárkit
mennyire látja meg a képzelet
más fényét, ha belül világít
milyen széles, vagy szűk az alagút
amin egyszerre átfér két ember
hol van a túloldal, ahova jut
aki erős, de mást megalázni nem mer
mikor nyerhet hosszú szabadságot
a suta, lappangó félelem
talán valós lesz egyszer a vágyott
boldogság egy képzelt életben
talányos, ritka kérdések kószálnak
mikor megszólít valaki más
a válasz kicsit várat magára
de bennünk bolyong a megoldás
zsebedben csörög, megvan minden kulcsod
az ajtókat mégsem látod sehol
ősi vágyaidat ma már eltúlzod
és ezért valaki mindig meglakol
együttérzésből lehet egy zsákkal
ha rosszindulat vág a vásznon át
kinyitott bicskád holnap majd rád vall
tegyél jót, nem biztos, hogy más is jónak lát
hiheted akár, hogy csak neked kemény
a sok rád mért csapás és kimért ítélet
de minden napra jut egy csöppnyi engedmény
hiszen itt vagy, lélegzel, ennyi az élet
Nem vagyok egyedi, sem egyenes, sem görbe
De óriásnak kicsi, nagynak pedig törpe
Elvetélt, mielőtt megszületett vágyam
Egyedül bolyongok e dicstelen világban
Hosszú hajam kócos, szakállam egy bozót
Hálóhelyem szagos, szemétlerakó volt
Nem lopok, csak csórok, vagy koldulok tőled
Halálra ijesztem esténként a nőket
Ha elmész mellettem, nagy ívben kerülj ki
Késni fog a vonat, ha fel merek ülni
Nem látogat mégsem soha meg a bánat
Műanyagpalackban lötyög a bocsánat
Tekintetem ködös, nevem talán nincsen
Minden szökőévben zuhanyozok ingyen
Ahol megjelenek, menekülnek vadul
Nem mondják már régen: "Mizújs, professzor úr?"
Éjfél után elhagyjuk a házat
Éjfél után más szaga van a nyárnak
Éjfél után ellopjuk a Holdat
Éjfél után már ma van a holnap
Éjfél után ott ülünk kint a parton
Megsértettük egymást, de nem mondjuk, hogy pardon
Éjfél után egyre hűvösebb van
Elmerülünk gyorsan a langyos habokban
Éjfél után a játék egyszerűbb lesz
Éjfél után jobb, ha nem veszítesz
Éjfél után a tábortűz kiégett
Újraélesztem, mert a tűz az élet
Éjfél után már végre szent a béke
Bagoly válaszol a harsány nevetésre
Aranyszínű láng gyúlt a parton és a Dunán
Annyi minden történt még éjfél után
Évekkel ezelőtt találkoztunk össze
Véletlen volt-e, vagy tervezett, röpke
Beszélgetésünk meghatározó lett
És szárba szökkent néhány okos ötlet
Megbízom benne, mert ő igaz barát
Bennem kitartó szövetségest talált
Nem féltem őt, és nem aggódom én sem
Itt lent a földön, és majd fenn az égben
Munkánk majdnem közös, célunk is hasonló
Vitáink csendesek, talán ez így a jó
Nem számít semmit, ha vannak komoly dolgok
Amit másképp értünk, s végül igent mondok
Tevékenységünk időszerű és hasznos
Cinkosok is vagyunk, mert a kéz kezet mos
Ha parkban sétálunk, néha még megnéznek
A maradi, gyöpös karosszék-vitézek
Minden mozdulatunkban benne van, elárul
Nincs előítélet, nem él bennünk hátul
Nem tekintek rá már soha görbe szemmel
Legjobb barátom lett, ő, a robotember
Ül a cinke, ül a fán,
Fekete sál a nyakán,
Sárga mellény a mellén,
Kék kis sapka a fején.
Ül a cinke, ül a fán,
Nézi, hogy a tulipán
Levelet bont nagy lustán.
Nézi, hogy a primula
Szirma milyen szép lila.
Nézi, hogy a szomszéd ágon
Harkály mester hogy kopácsol,
Odúajtót miként ácsol.
Érzi, hogy a kertek alján,
Rügyező kis bokrok ágán
Játszadozik a tavasz,
S színes virágot fakaszt.
Ül a cinke, ül a fán,
Fekete sál a nyakán,
Sárga mellény a mellén,
Kék kis sapka a fején,
Ül a világ tetején.
Méh döngicsél, száll a réten,
Virágnedűt gyűjt serényen.
Simogató napsütésben
Táncot lejt egy lepkepár.
Itt a nyár! Itt a nyár!
Felhő úszik fenn az égen,
Szétfoszlik a nap tüzében.
Virágtenger lenn a mélyben
Szomjat oltó esőt vár.
Itt a nyár! Itt a nyár!
Sekély tavon, víz tükrében,
Szitakötő fénylik kéken.
Tavirózsák sűrűjében
Vízipókraj tangót jár.
Itt a nyár! Itt a nyár!
Szikrázó nap fényleplében
Minden ragyog örömében.
Enyhet nyújtó langyos szélben
Lengedez az illatár.
Itt a nyár! Itt a nyár!
Bűvöl a bíbor pompa, varázs,
szél tenyerében csöppnyi darázs
úszik az égen, tarka levélen,
köd takarója bontja serényen
ősz aranyát.
Sárga, mosolygós és zamatos
fürtjeit ontja, pírja poros,
harmatos kedvvel, édes a reggel,
duzzad a szőlő tünde szemekkel,
csurran a must.
Rőtszín a felhő, fodra topáz,
csipkebozótban pinty danolász,
festi a termést Nap lila karja.
érleli csókkal gesztenyebarna,
őszi fohász.
Keringve száll a tiszta álom,
millió szelíd hópihe,
sárga lámpafény alatt ázom,
szorosra húzom nagykabátom;
nem siet felém senki se.
Köddé vált rég a nyolcas járat
az utca sápadó kövén,
varjúhad tépi szét a tájat,
kitárt szárnyukon - kell, hogy lássad -
gubbaszt a szűkölő remény.
Szemközt a ház, mint fáradt őrszem
fénytelen szemű, elhagyott,
fehér imádság pelyhe bőven
hiába hull ma síri csöndben,
nem ad kínomra balzsamot.
Hallod? - a sárga lámpafényben
százötven wattos dobbanás,
itt állok, hívlak régtől, s régen
nem látsz, nem hallod meg beszédem,
bezárt szívedben hűlt parázs.
Boríts be, tiszta fátyolálom,
millió szelíd hópihe!
Nem várok már rád, nem is fázom,
itt marad néhány könnyű lábnyom,
s felolvad majd a semmibe.
Az időt hagyd, hogy fájjon,
repülünk kéklő szárnyon,
suhanás Nap fényében,
lobogó szíved érzem,
hazahív.
Csak a tűz, semmi pánik,
az idő kérge hámlik,
feledünk minden vádat,
nyugalom, hogyha árad,
szava híd.
Csupaszon lélek-vérted
örökös lázban éget,
lepereg csendjén múltad,
az idő könnye hullhat
ugyanígy.
Bennem moccan a tűnő idő csendje,
széteső napok megnyílt végtelenbe
hulló dalának halkuló hangjai.
Szeretném minden bűnöm bevallani.
A felriasztott szívnek kondulása
visszhangot vet a fagyott, téli tájra
és belesüpped, mintha nem is lenne,
mélyre húzza a mulasztások terhe.
Fölém nőnek az üresség árnyai;
a kimondatlant, Uram, ki mondja ki?
Reszkető madár sír az éjszakában
kétségbeesve, tudja már, apátlan.
Csillagködön át jössz egyre közelebb,
felfénylik a menny, mert körém öleled,
s belém költözik létednek valója.
Csak téged hallak mindig, és azóta,
Édesapám!
Fehér lángokban szikra, pára
vakítón csorog ház falára,
ezüst hálóban ring a május,
sikátor alján mór zugárus
életén borong, fátyol a szemén.
Villamos csenget, elnyűtt hangja
Alfamán kaptat, lármát csapva
siklik a szűkös csempe-estben,
képzeletem is kékre festem,
hulló napkorong sugara felém
táncol a Tejón, mint fény-kajüt,
Szent György harangja épp nyolcat üt,
szívem útra kész, véle kondul,
sirály és fecske száll bolondul,
hajókürt jajong, dala oly serény.
Sajdul a fado mélabúsan,
óceán mélye zúg a húrban,
lilát virágzik, mint egy álom,
a lisszaboni császárfákon
varázslat bolyong, emlék és remény.
Földig hajló fűzfaágon
szellő játszik, szenderálom
ring a fényben nesztelen,
tarkaszárnyú sejtelem.
Harmatcseppben pille vágya
tükröződik gömbbe zárva
napsugaras reggelen,
elillan, ha meglesem.
Állok a fényben, ringanak
szemem tükrében kis tavak,
lábaim alatt földrögök,
szívem égboltja mennydörög.
Morajló emlék halk szavad,
édes fürtjein elmatat
vágyam, a csendre virradó,
érzem, ma sírni volna jó.
Könnycseppnyi álmok hullanak
futva keresni új utat,
búcsúzó fényük álnokul
üres szívemre ráborul.
Holdviola, kincsem, harmatos a vágyad,
zöld fű tengerében ringatózó ág vagy,
bársony-lila szirmod sóhajokkal merve,
mindenféle szélnek benned telik kedve.
Holdviola, kincsem, körötted a dudva
susogása hallik, mintha titkot tudna,
pedig kinyílt álmok ragyogását szórod,
illatodon égnek az áruló csókok.
Holdviola, kincsem, leszáll az éj lassan,
halkulnak a színek, mint egy nehéz paplant
ránk teríti szárnyát a feledés, s minden
emlékezetté lesz, Holdviola, kincsem.
Ma nagy pelyhekben hull a hó,
kinyílt az ég zsákja megint,
kristályruháját ölti fel
a jégre hűtött pillanat.
Így válik tűvé millió
felhőben hűlő páracsepp,
lapok, lapocskák, oszlopok
keletkeznek fagypont alatt.
Lesznek belőlük csillagok,
csillagképek, galaktikák,
ahogy a szél kavarva fúj,
a város felett mindenütt.
Az égi templom földre hull,
ma nagy pelyhekben jön közénk,
a mínuszoknak így örül
utcákon lakó sok szegény.
Jégrészecskékre fagyva lent
emberrészecskék alszanak,
kristályruháját ölti fel
fehéren át a Mindörök.
„Verset formálok, semmiről”
Guillaume de Poitiers
Versem ma sem szól semmiről,
egy játékmackó el, kidől,
aztán csak fel, a fal felől
se kép, se hang.
Nem veszi kézbe cseppnyi girl.
Halkul a lant.
Játszottam húron, idegen,
sosem hagytalak hidegen,
bár settenkedve hidakon
vonzott a mély.
Maradtam élő, idegen,
szűrt szenvedély.
Fogak közt szűrném nyomtalan
a szót, nem ily bizonytalan,
herceggúnyából nőtt alany
módjára rótt,
soron kívül haszontalan
magánvalót.
A dal azt súgja: „Megcsalál.”
Biztos rémhelyzet, megtalál
a lopakodó rím: halál.
Reménytelen.
Nem tudod, igaz vagy, vagy ál.
Kísért a nem.
Bár lehetnék igen, igen.
Rád pillantanék sebtiben,
s míg felhúrozva vár szívem,
azt mondanám:
„El vagyok veszve, azt hiszem.”
Ismer a szám.
Rabod voltam, titkod talán,
sosem tengődtem hajdinán,
de érted azt is vállalám,
bolond valék:
a szívem égett hajdanán.
Ma nyelvem ég.
Dúdolnék mondhatatlanul,
mint aki tud, bár nem tanul,
mint akit látogat az Úr,
nem prédikál.
Vízből bort, borból szótlanul
vizet csinál.
JA és NL nyomán
Méla tót fenyőtutajon, rönkökre írva,
csillámlik lassú folyamon a hullámfirka,
vadregény, ácsolt fenyvesek füzetből tépve,
idegen vagyok köztetek, idegen mérve,
vegyétek, ezt a szép karéjt levágom nektek,
állom a sodrást és az éjt, nem hajtok kedvet,
ha borulok is, mint a fák, egyenes törzzsel,
sivító fűrészharsonák, közöttük dől el,
tetőléc, deszka, szelemen, tartógerenda,
peremet tartó szélemen lógó legenda,
kenderből sodort friss kötél, fekete hajszál,
verőér, lélegzőgyökér, északprovanszál,
vagy idegen csak, köztetek, idegen, húron,
fűrészporlétem, pöfeteg, közétek fúvom,
ki viszi, ki nem, ki beszél, ki hallgat többet,
kinek szájában csendesül dallá a többlet.
Vigyen a víz, az óceán felé tartó lassú folyam.
Vigyen a szél, a szenvedély, mi táncos lábbal elrohan.
Vigyen a villám, hegy mögül viharkabátban érkező.
Vigyen az árnyék, elsuhan, füvet borzol a dombtető.
Vigyen a vágy, a félelem, hogy egyszer végtelenbe térsz.
Vigyen a nincs, a kellene, az elég már, jó lenne még.
Vigyen a harmat és a dér, párafelhő, hullámcsikó.
Vigyen a hang, mi visszatér, s veled marad, mint néma szó.
Kovács Árpádnak
Nagy László és a Nyári erdőn nyomán
„Futunk kutyáulemberül”,
nem mond tétlennek senki sem,
„létem, ha végleg lemerül”,
kutyáim lesznek még, hiszem.
A két bolondos eb virul
levéllel rojtos szőnyegén,
gyertyánillattal boldogul
nélkülem is a két egyén.
Hiszem, az eblét nem merül,
átúsznak ketten biztatón,
és sosem lesznek egyedül
túl léten és túl létfolyón.
A túlpart fűzei között
fennen csaholva hirdetik,
a gazdi már elköltözött,
magunk vagyunk, az istenit.
Hagyj békén most, ne szólj,
nincs miről beszélni.
Hallgasd, a szél valahol
a lombok súlyát méri.
Figyeld, a neszekből is
lehet tájékozódni.
Errefelé az ember
úgy szeret hallgatózni.
Hallgasd, a lombok súlyát
még a szélcsend is méri.
Most nyugtalan vagyok és
nem szeretnék beszélni.
Csak benn, a belső nyelven,
hol nem felejtettem még,
mit ér erre az ember,
ha gyötri idegenség.
Csitt, nem szeretnék most,
még nincs miről beszélni.
Nem is fogok ezentúl,
csak szűnt szavakkal élni.
Amit a fogak közt szűr
és köp ki itt az ember,
az más, az nem beszéd,
azt hallgatom, de nem kell.
Hagyj békén, rám ne szólj,
most nincs miről beszélni.
Hallgasd, a szél bitor-
lón lombok súlyát kéri.
Figyeld, a neszekből is
lehet tájékozódni.
Errefelé az ember
úgy szeret hallgatózni.
– maestro Szibillnek
Molnár Krisztina Rita
Maléna kertjére hangolva
I. Allegro
Diófa tetején kapaszkodom,
onnan minden fordítottan arányos,
városból falu lesz, faluból város,
emberből porszem, porszemből rokon,
a kimondhatóból kimondhatatlan,
az ordibálás is lecsendesül,
a levelek helyén varázslat ül,
nem maradsz örökké burokmagadban.
Levelek hangja tengermorajlás,
öreg hajós a hajló hintaágon,
hullámok kelnek és ébrednek, álom
hajtotta fregatt, sudárvitorlás.
Diófa tetején kapaszkodom,
emberből porszem, porszemből rokon.
II. Andante
Dió alatt dióba zárva
éretlenül sohasem ültem.
Két kis öreg ült a kispadon,
őket hallgattam átszellemülten.
Diófa alatt volt a kispad,
ami a végtelent kitárta.
Diófa alatt éretlenül
sosem ültem dióba zárva.
Mikor a bácsi hallgatott,
a csendet is hallani véltem.
Mikor a néni kacagott,
muzsikahangok jöttek értem.
Két kis öreg ott a kispadon
fénykorát a dióval élte.
Megtanultak, még fiatalon,
együtt nőni fel az idővel.
Diófa alatt éretlenül
sosem ültem dióba zárva.
Megérik lassan diódalom,
zöld burokban nem marad árva.
III. Triolett
Ha tehetném, diófa lennék,
ki nyugodtan nő, nődögél.
Álmomban diófa voltam nemrég
– ha tehetném, diófa lennék –,
de ágaim tördelte a szél.
Megkísértett a nincs, a nemlét.
Ha tehetném, diófa lennék,
ki nyugodtan nő, nődögél.
Ha tehetném, dióbél lennék,
ki csonthéj alatt üldögél.
A kamrában tartottam szemlét
– ha már úgyis dióbél lennék –,
hiszen egyre közelebb a tél,
s unom a mindennapi zsemlét.
Ha tehetném, dióbél lennék,
ki csonthéj alatt üldögél.
Mit tegyek, diólevél lennék.
Zölden kezdtem, de aranyon át
bebarnult bennem a jelenlét.
Mit tegyek, diólevél lennék,
ki elhagyja termő otthonát,
ágak hordozta idő rendjét.
Mit tegyek, diólevél lennék,
zölden kezdtem, de aranyon át.
IV. Rondo
A tenger sóhaját
Ágak rezegtetik tovább
A tenger sóhaját
Matrózfütty szegzi át meg át
A tenger sóhaját
Nem hallja más nem hallja más
A tenger sóhaját
Csak egy öreg szélzongorás
A tengerzongorán
Hány húr szalad hány húr szakad
A tengerzongorán
Hullámcsikók száguldanak
A tengerzongorán
Sóhaj sikoly mosoly fakad
A tengerzongorán
Ezer viharzó ujj szalad
Diófaparton áll
Egy vén tücsök vonója kél
Diófaparton áll
Ágak közt jár a parti szél
Diófaparton áll
Sóhajt ezer diólevél
Diófaparton áll
Tenger hullámzik míg zenél
mint ha fém fémet karcol
mint ha a szívem a világba férne
a teljességgel harmonizál
csuklómon az elveszett béke
mintha szűnne a magány
mintha a rossz halott lenne
mint ha hátba szúrna egy tükör
és meglátnám magamat benne
úgy kergetem most azt a lelket
mintha még nem lenne mindegy
pedig már rég megfertőződött
és folyton hátra tekintget
mondanám, hogy meg akarok halni
pedig még el sem kezdtem magam
mondanám, hogy szeretek élni
csak az a baj, hogy egyszer vége van
ha ősz jön elmenni látlak
rőt keretben fekete nap
lábad alatt száraz avar sír
fény- glóriás bús árny-alak
ha ősz jön elmenni látlak
rőt keretben fekete nap
kiégett halódó nyarat
hajlott hátadon mintha vinnél
távolabb egyre távolabb
rőt keretben fekete nap
lábad alatt száraz avar sír
ott fenn lombtalan ág zörög
szitakötős vízpart felől már
nem jössz árny-osztó fák között
lábad alatt száraz avar sír
fény-glóriás bús árny-alak
magával visz sok őszi nap
álmomban néha visszatérsz még
nyomodban újabb ránc marad
fény-glóriás bús árny-alak
Színarany pengő csüng a faágon,
vándorló szellő jár rét felett,
könnyű az ég is, frissen fényezett.
Ma nagy békesség van a világon.
Mint aki nem adósa senkinek,
tékozló az ősz, szórja kincseit.
Mélyvörös bársonyt, rőt selymet terít
a fák alá. Gyűjteni nincs kinek.
Hatalmas a fény, a nyárral rokon.
Csitulóban, szendereg a bánat.
Szél ringatja, minta az őszi ágat,
amíg el nem alszik a lombokon.
Fehér csipkébe öltözött az éj:
téli pompa, hiba nélkül való.
Fagyott ágakról porzik alá a hó,
s mögötte árván zörren egy levél.
Sehol egy nyom, út, egy hang vagy emlék.
Valami titkot rejt az éjszaka.
Árnyék s a szél suhant csak erre ma,
s mélyen, hó alatt fut a patak még.
Odafenn elámul a telihold:
micsoda jó, békés, puha világ!
Vergődő gond, tömény szomorúság
odalett, nincs már, talán sose volt.
Ha újra csillag hull a messzi égről,
mint néhány ritka, cél nélküli könnycsepp,
egy régi vágy, álomszerű, de féltett,
(minek párja se magasról, se mélyről
nem érhet el), utolszor még feléled.
Tavaszi szélként könnyen vállára vesz,
s mint hűs levél, egy lépéssel közelebb
kerülsz az éghez, a napot eléred.
Egy perc csupán. De valamikor régen
virágzó bodza szálló illatában
szívedre fény ömlött alá, hogy éljen,
s hogy fájjon újra, feledve egyebet.
Most, tévelyegve a nagy pusztaságban,
késő-e, Uram, érte a köszönet?
Tavasszal így van ez: csak feltámad a szél,
s rejtőzködő árnyak sorra menekülnek.
Szellőraj is ébred: eleven, kacér,
a fenyves illatát viszi le a völgynek.
Tavasszal így van ez: míg békésen, szépen
szórja szét az új nap meleg sugarát,
patak csilingel át a zöldülő réten,
s ágak hegyén barka ringatja magát.
Tavasszal így van ez: csörög, csipog, kérdez
száz madárfióka, beleremeg a lég.
Kiáltás röppen, száll embertől emberhez,
s a földre lehajol, közelebb jön az ég.
Ringat az erdő
víz-ölén lágyan,
láp puha mélye,
tőzeg az ágyam.
Két virágot szült
magányos száram,
hófehér szirmok
selymére vártam.
Egyik a Napnak
erejét óvja,
ősi világnak
oltalmazója.
Másik a Holdnak
ezüstjét hordja,
teremtő fénye
békéjét ontja.
Vágy tüze lobban,
hol összeérnek,
zizegő avarban
erdei ének.
Mint fehér kő, fekszem a földön.
Egy besüppedt, hűvös göröngyön.
Nem is kő, csont vagyok talán,
szélfútta házak udvarán.
Könnyű ruhám folyó kapta el,
bőrömet a nap perzselte fel,
húsomat farkas tépte szét,
szívem elhagyta énekét.
Csont vagyok, egy fehér kő csupán,
békében pihenek Föld Anyán,
s ha egyszer felkap majd a szél,
víg lelkem földtől égig ér.
Ha az ég zeng is,
ha a hegy döng is,
ha folyó zúg is,
ha vihar tép is,
magamba rejtelek.
Ha a nap perzsel,
ha a szél dob fel,
ha a vad hord el,
ha a föld elnyel,
sosem felejtelek.
Mint a pipacs szirma
fonnyad el a vágy
nap tüze nélkül
lágy eső nélkül
puha föld nélkül
mint a pipacs szirma
vesd le a ruhád
válj nap tüzévé
válj lágy esővé
válj puha földdé
mint a pipacs szirma
finoman, selymesen
nap tüzének hevével
lágy eső erejével
puha föld melegével
mint a pipacs szirma
ölelj kedvesen.
Táncolj,
ha szertehull is közben a világ!
Csak táncolj!
Az élet súgja titkos ritmusát.
Szakadjon véres rojtra
szoknyád fodra
táncolj fel a csillagokra!
Táncolj,
amíg sír érted egy gitár.
Csak táncolj!
Mert elrepül a ritmus, mint a nyár.
Hasad a régi kendő
hét esztendő
egyszer csak lejár!
Táncolj!
Törje be lábad új cipőd.
Csak táncolj,
ahogy tűz olvaszt jégesőt.
Ragadj a pusztulásba
szélnek lánya,
táncolj Napot éjszakámba!
Véres kéz a gyors folyóban
csókolják a hűs habok.
Karcsú ujjak, véres ujjak,
sírnak fenn a csillagok.
Áll egy árnyék mozdulatlan
könnye villan, szíve ég.
Vinné a hab el a múltat
oly messzi, mint soha még.
Anyám, anyám, gyermek voltam,
elkergettél, bántottál.
Ha az éjbe bujdokoltam,
kedves szóval nem vártál.
Véres kéz a Sors-folyóban
hányszor öltél utadon?
Hányszor telt be ősöd átka
más felett és magadon?
Áll egy árnyék mozdulatlan
sóhaj száll a fák felett.
A folyóban az az Árnyék
mint a szellő megremeg.
Anyám, anyám mivé tettél,
hogy szeretni nem tudok?
Hajt a végzet, mint az árnyék,
sírnak fenn a csillagok!
Eljöttem érted, hogy megalkossalak,
hogy láncod letépjem, magamba fojtsalak.
Fagyban és szélben felkerestelek,
eljöttem hozzád, hogy megszeresselek.
Eljöttem érted, hogy véremmé legyél,
hogy szolgáljam szíved, hogy uraddá tegyél.
Hogy eldobjalak, hogy máshoz adjalak,
eljöttem hozzád, hogy megkínozzalak.
Eljöttem érted, hogy csókom visszakérd,
hogy kérdőre vonhass rongyos szerelmemért.
Hogy sírva rám borulj, a mindenem legyél,
eljöttem hozzád, hogy magaddal vigyél.
Eljöttem érted, mert kellettél nagyon,
hogy írjunk mesét, hogy érjen fájdalom.
Hogy sírj és nevess az ég könnyeivel,
eljöttem hozzád, mert engem keresel.
Én bíz’ annak a szavára
Egy garast sem adok,
Aki rólam kitalálta,
Hogy időjós vagyok.
Nem vagyok én kérem szépen
Dunsztosüveg-lakó!
Oly távol van tőlem ez, mint
Jeruzsálem, s Makó.
Kaptam ám egy létrát is, hogy
Azon fel- s lemásszak,
Mutassam meg, hogy milyen lesz
Majd az idő másnap.
Létrán ülök egy üvegben,
A dunsztosban, itt fenn,
De, hogy milyen idő lesz majd,
Halvány dunsztom sincsen.
Jelmezbálba ment a béka,
Gólya úrnak öltözött,
Úgy illegett, úgy billegett
A sok gólyahölgy között.
Keringőzött, csacsacsázott,
Gólyalábon táncikált,
Minden élő gólyalányt a
Táncparkettre ráncigált.
Kicsúszott a gólyalába,
Földre huppant feneke,
Éktelen nagy fájdalmában
Annyit mondott: brekeke!
Gólya Gerzsonunk a bálból
Teli hassal távozott,
Szegény béka először és
Utoljára bálozott.
Giliszta, az egész biztos nem lennék.
Nappalok nem léteznének, csak esték.
És az este nem lenne más, csak egy folt,
Nem látszana se egy csillag, se egy Hold.
Giliszta, az egész biztos nem lennék,
Főleg ha egy horog végén szenvednék.
Elázna a fürdőruhám teljesen,
S várnám, hogy egy óriás csuka megegyen.
Giliszta, az egész biztos nem lennék.
Gilisztának bizony sok az ellenség.
Giliszta egy örök vesztes, úgy hiszem.
Egy nagy balek, maradjunk hát ennyiben.
Szombat este gólya bál,
Adta hírül Gólya Pál.
Jöhet minden piros lábú,
Piros csőrű jó madár.
Táncolni is lehet bent,
Zenél majd a Kelep Band.
Gólya Géza felügyeli,
Hogy a bálban legyen rend.
A bárpultnál kedvelik,
Mikor a begy megtelik.
Nincs pihi a gólya bálban,
Folyik a tánc reggelig.
Minden kislány kis királylány
Édesanyja szemében,
Mikor hallja csengő hangját,
Melegség lesz szívében.
Még ha nincs is koronája,
Két kezében kis virág,
Édesanyja számára ő
Nem más, mint a nagyvilág.
Minden fiú kis királyfi
Édesapja szemében,
Mindig tudja, mi motoszkál
Kicsi fia fejében.
Nyila, kardja, lova fából
Nem egy táltos paripa,
Mégis büszke kisfiára
Minden egyes apuka.
Minden gyermek akkora kincs
Szüleinek szemében,
A világon akkora nincs,
Talán csak a mesében.
Énnekem a szúnyogokkal
Akad némi problémám,
Nem értem, hogy miért szállnak
Estelente pont énrám.
Az én vérem másokénál
Frissebb, üdébb, pirosabb?
Minden földi halandónál
Ízletesebb, finomabb?
Adok én, ha szépen kérik,
Nem kell engem szurkálni!
Nekik se lesz oly macerás,
S nekem sem fog úgy fájni.
De ameddig ajánlatom
Számukra nem mérvadó,
Titulusom: „Ezerszeres
Önkéntelen véradó.”
Csattog az olló,
Hullik a haj,
Hajkoronától
Dús a talaj.
Földön a sok fürt
Szerte hever,
Pál a tükörbe
Nézni se mer.
Szótlan a fodrász,
Fürge a kéz,
Tartja a markát
Műve, ha kész.
Új frizuráért
Ezres az ár,
Tetszik a séró,
Boldog a Pál.
Ház mögött kőasztal,
Aköré leülnek,
Remegő kezükkel
Üveget pörgetnek
Fiúk és lányok most
Egymásban tombolnak,
Titkokat osztanak,
Szerelmet vallanak
Mindenki tiszta itt,
Alkoholt nem isznak,
Cigit még nem szívtak,
Senkit sem zavarnak
Sötétül az utca,
Egymástól búcsúznak
Estére nyugalmat
A holnapban találnak
Megláttalak, s azóta nincs nyugalmam.
És reszketek, ha közeledbe érek.
A rózsa is utánad fordul halkan
és névtelenül rólad zeng az ének.
Mit valljak be még a nyolc sorban neked?
Ha megszólítasz, mindent szépnek látok.
Mint arany diadémot, úgy viseled
szépségedet, e hófehér virágot.
Tél fele röppen a szánunk,
dermed az éjjeli harmat.
Sziklából van a házunk,
csillagfényből az ablak.
Szél fut a mennyei réten,
hosszúra nyúlnak az estek.
Álmaid őrzöm ébren,
fagy karmolja a tested.
Ajkad a rózsa, ha lángol,
hajtanak, űznek a vágyak.
Izzik, lobban a mámor,
hajnal hinti az ágyad.
Álmaid éberen őrzöm,
csillog a fűben a harmat.
Szállunk égi mezőkön,
szél sír a fák közt, jajgat…
Signorina Marianna,
szép elbai lányka.
Csókja édes, mint a manna,
ajka piros gránátalma,
teste karcsú pálma.
Signorina Marianna
fürdik azúr tóban.
Kényeskedik, mint a páva,
egész Elba megcsodálja
Portoazzurróban.
Signorina Marianna
haja sötét ében.
Mint a villám, úgy tekint rám,
ajka mézét mind kiinnám –
fölforr ifjú vérem.
Signorina Marianna
szeretője voltam.
Nincsen nála kikapósabb,
édesebb, fanyarabb, sósabb
Portoferraióban.
/Domenico Fetti festménye nyomán/
Mily szép e lány, amint előre dőlve
álmainak erdejébe ért.
Mint illatozó nyersbarack a bőre,
s hajában a fehér gyöngyfüzért
úgy viseli, mint bármely más leányok,
de ő vonzóbb, mint a többiek.
Most elsodorják, könnyű, lányos álmok,
s titkukat szivében őrzi meg.
Az abrosz barna s aranyszín brokátja
hozzá simul engedelmesen.
Mily szép e lány – suttogja mind, ki látja –
hagyjuk őt aludni csendesen.
Már századok maradtak messze tőle,
s álma olyan könnyű, mint a toll.
Mily szép e lány, amint előre dőlve
szendereg. Fölötte éj honol.
A gyors idő, az őszi sár
egészen eltakarta,
de álmaimba visszajár
hippokratészi arca.
Feléd igyekszik félúton
a csillagűrön által.
Irgalmazz néki Jézusom
vérednek harmatával.
Fehér meg kék meg szürke
és mindez elvegyülve.
Szoborként áll az alkony.
Bokámig ér a hó.
A nyírek sárga lombja
a friss havat bevonta.
A jég megállt a parton,
mint ajkamon a szó.
A tölgyek barna ága
az ég vizébe mártva,
a széles úton végig
a hó, a hó, a hó.
E téli zordon éjen
a lét vagy és az éden.
Elmondom, úgysem értik:
Örök vagy s illanó.
Tél van megint. Az égbolt palaszürke.
És hallgatag a ház, a fák, az út.
Az esti köd az ágakat megülte…
Későn jöttél – ne fogjanak gyanút.
Ha látlak, mindjárt elgyengülök tőled.
Halk szavú vagy, szokatlan, ritkaság.
A lábaidhoz súrlódik a szőnyeg.
Arcodhoz ér a sárga napvirág.
Teát iszol. A hő szétárad lassan
sejtjeidben. Barna cukrot hozok.
Szerelmünk okát mért kell felkutassam?
Különben is, nincsenek indokok.
Úgy féltelek, úgy reszketem a léted,
s félem azt is, hogy eltűnsz nyomtalan.
A szemeid őrjítő zsálya-kékek.
Szívem verdes, mint elfogott galamb.
Közös éjünk. Testünkben egy az álom.
Szerelmed sűrű ingoványba vitt.
Felkelek még, és halkan összezárom
az ablaktáblák sötét szárnyait.
A természet lágyan rám szakadt,
ülök a kertben, a fák alatt,
a hőség itt engem el nem ér,
fülembe ritmust a tölgy zenél.
A természet lágyan rám szakadt,
berkenye adja a sátramat,
történik mindez a kedvemér’
hallgat az erdő, a szél beszél.
A természet lágyan rám szakadt,
cirógatja a vállamat,
lombjának titkos rejtekén,
tüskegömb nő a gesztenyén.
Alszik a bogár, elalszik szépen,
elszunyókál a sötétségben,
alszik a tücsök, nem ciripel már,
elalszik a kenyéren a szilvalekvár.
Refr.:
Nézd, hogy csillog a Holdfény fent,
éppúgy mosolyog a vízben lent,
Alszik a határ, pissz se rebben,
alszik az őrszem a hadseregben,
alszik a beteg, nyugodt az ágya,
mély álmában lement a láza.
Refr.
Alszik a törpe a képes könyvben,
elszunyókált pont mese közben,
Alszik itt mindenki, csönd ül a házon,
én is csak ezt a dalt dudorászom.
Refr.:
Nézd, hogy csillog a Holdfény fent,
éppúgy mosolyog a vízben lent,
minden rendben van,
minden rendben van.
Felhő jár a kerteken,
hópihét szitál,
lenge kedvem elrakom,
szép időre vár.
Szürke ég a lelkemen,
hópihe szitál,
csöndkabátom felveszem,
már rég elszállt a nyár.
Bundát húz a dombtető,
fehér takarót,
csodálom a fényeket,
fűtöm a kandallót.
Fagy legel a kerteken,
búcsúzik az ősz,
forró tűz a szívemen,
ha este hazajössz.
Árnyat szitál az est
a wekerlei Fő utcára,
kacsint a lámpatest
egy bogár szemű, barna lányra,
kedvesen kopog a kő,
a ritmus kíséri el helyettem,
kapuig szalad a nő,
időben érkezik, jól nevelten.
Gyere cinke, te kicsinyke,
etetőben vár a mag.
Ébred az ég, s hálóinge
minden reggel felhasad.
Kicsi cinke, add nekem a
kék-fekete tolladat,
hadd írjam az ablakomra,
milyen nagyon vártalak.
Sárga mellű cinkemadár,
vidítsd fel a bús eget:
tudja a tél, bármerre jár,
ahogy jön, úgy elmehet!
Két tenyerem puha paplan,
hogyha fáznál, bújj ide,
elringatlak csöndben, halkan,
maradj velem télire!
Az egérszürke ég alatt
kócos utcák alszanak,
másik oldalára fordul,
tán ma fel se kel a nap.
Vérszegény, bús eső esik,
szívet, esernyőt se nyit,
szomorú fák ölelik át
a reggel koldusvállait.
A járdán sárga tetemek
puhítják a léptemet,
míg egy zebra két csíkja közt
a november eltemet.
Maholnap ősz lesz,
bánatos,
és hiába-sárga
a villamos,
eső jön majd
és fergeteg,
eresz-dzsessz lesz:
csöpörög-csepereg.
De ma még nyár van,
tikkatag,
az árnyékban vízágyak
ringanak,
süt cefetül,
mulat a Nap,
pedig őt nem védi
szalmakalap.
Mintha vágy volna, de csak emlék,
mintha most volna, ami oly rég,
mintha valóság, pedig mákony,
üvegen pára, homokban lábnyom.
Mintha itt lenne, ami távol,
mintha engedne, ami gátol,
mintha megélném, szinte látom,
éber kómában, álomhatáron.
Mintha még hívna, aki elment,
mintha csak volna, ami nem lett,
mintha tükör, pedig egy ablak,
ki-bezárt fényből ketrec magamnak.
Mintha már múlna, ami mégsem,
mintha láng gyúlna a sötétben,
mintha költemény, de csak szándék,
egy vers, ami szív, szív, ami játék.
Egy ilyen fülledt délelőtt,
ami nem jó semmire,
az ember verset ír előbb,
majd eldobja sebtibe’.
Repül a rím, a szó se szól,
a pillanat elveszett,
a forró égbolt rád hajol,
a nyár élve eltemet.
Számtalan bágyadt gondolat
sír a tikkadt fű között,
s felborult papírszobrodat
görgeti egy szélkölyök.
És én csak szállok
Szállok fel a magasba
Hol csend honol
Hol búcsút inthetek,egymagam
Mint szótlan,magányos szobor
Vándorolva,útra fel
Sehol sincsen nyugodt táj
Bilincsbe zárva egymagam
Egyedül vagyok,fáj
Fáj minden szó,minden tett
Mit mutatok
S hamis mosoly,itt van benn
Itt örökre élek-halok
Engedj el,én már nem vagyok önmagam
Nem vagyok,ki voltam
Fordulj el innen
Ne szeress így,holtan
Lebegek,kit szíven talált nyíl
Marcangol belül,ó igen..
Fuss,szaladj merre látsz
Engem ne nevezz nevemen!
Majd én figyellek téged fentről
Átölelem szíved hiányos pontjait
Szeretni foglak ,ígérem!
S beforrasztom csontjaid
Számtalanszor éreztem már
Egyedül magam.
Magamba burkolózva,
Istenverte helyen.
Boldogságon nyomában,
Megszakadva,
S mégis könnyeden, mint a selyem
Megfeszült fonalak szőttek be
Engem,
S magam vagyok
Magam.
Elhajózva, a bánatos tengeren,
Halkan,
Mint a víz, erősen vágott szerteszét,
Keresve boldogságom erdejét.
Magam vagyok.
Mert én is csak keresem a békét,
A békét hozó mennyei angyalt,
Az életnek,mint esélynek ékét,
A küszöbön, mint ima vigasztalt.
Az időnk, mit a sors kezünkbe szánt,
Az élet, esélyünk reményben szent,
Mégis botladozva néha magával ránt,
S engem majd szeretettel várnak odafenn.
márvány sima a bőrünk,
fahéj illatú emlékek tolakodnak
a reggeli, csípős ködben.
Ilyenkor minden utcasarkon
tétován keresem magam.
Gyűrött falevelek simulnak
hűtlen csizmák talpához,
én elszáradt ereiket keresem.
Olyan ez, mint a csonkig
égett gyertya lángját
sírni a megolvadt viaszba.
Leszek a csend két tenyered között,
szorongás, mely beléd költözött
nyakkendő, hogy megfojthassalak
a lámpa fénye úgyis beléd tapad.
Rettegj, mint a rab, ha szökött,
árnyék leszek a szíved fölött
sejtelem, mit felejt az öntudat,
de ne félj, nem bántalak.
Magamba rejtelek, mint
ébredés az álmot,
erény a bűnt,
üveggolyó a távolságot.
Pirkadatot az éjszaka,
ölelés az ágyat,
lábnyom a lépést,
ösztön a vágyat.
Tekintet a szenvedélyt,
nyár a lila illatot,
magamba rejtelek,
aztán meghalok.
Madárnyi suhanás a macskakövön,
halkan rezdül bennem a lét.
Hányszor öl meg a hiányérzet,
hány fülledt éjszakán temetkeztem
beléd.
Riadtan szerettem a tested
s gyűlöltem a magamét,
hangom lassú csókba dermedt
nem is voltam igazán tiéd.
Legszívesebben összetörnélek,
Darabjaid a szőnyeg alá söpörném
és szívemet is odaadnám.
Érezd mekkora kín szeretni úgy,
hogy kényelemből elfelejtenek viszontszeretni.
Megyek és te jössz utánam,
koppanó percek a tejfehér ködben.
Magamat tükörben sose láttam,
Megyek és te jössz utánam.
Megyek és te jössz utánam,
Túlcsordultunk egymáson
csonkig égett gyertyák.
Csúszik a válladon a vállam,
Megyek és te jössz utánam.
Megyek és te jössz utánam,
Benned talán önmagam vagyok.
Kabátzsebbe rejtett szívdobbanásom,
Megyek és te gyere utánam.
a dombról jól látni
ahogy süllyed a csillag –
kis fekete forma,
jól kivehető.
egyenes vonalú
egyenletes mozgás.
kerekített ágak
zombilegelő.
vagy sötétzöld fű ködben.
sötét bárány-nyájjal.
egy fehérrel köztük:
halvalegelő.
mesefekete halál.
zöldre árnyalt térben.
számolom hogy alva
ne a temető.
Kép-regényes életek -
ég veled, ég ellened,
fizeted adódat,
várod szupermened.
Az ikonod jól megrajzolt,
színes, a kontúrok élesek,
de a kis szövegbuborék -
csak vákuum fejed felett.
Az egész csak színeskockába-zárt szobafantázia.
Add át sok jó kívánságom.
Mondd, hogy a meggyfáját ki se vágom,
és a fiúcskák még kergetnek
galambokat, mik szürcsölgetnek
kútkávánkról, s búzát vetnek
ablakainkba. Szépen termett
kertben a borsó, krumpli, saláta,
és hogy a tévében már látta
a szomszéd, boltos és az Ivettke
(az, ki a vért olyan ügyesen vette),
és eltettem a szilvát télre,
felső polcra, ha valami érne...
Add át legszorosabb ölelésem.
Mondd, hogy a naptáramba bevésem,
hogy mikor indul a repülőgépe,
és a falon még lóg az a képe:
ünnepi ingben a létrán mászik…
Megvagyok én, csak néha hiányzik.
Jó volt, amikor írt még levelet.
(Ezt nehogy említsd, dolgozik eleget).
Kiskati megszült, most hallottuk,
és az idén már volt halottunk,
kiscsibe is kelt harminchárom,
megnézheti majd, add át, várom.
Fán felejtett alma szívem,
pirosára rigók járnak,
ha csipkésre csipegettek,
angyala leszek az ágnak.
Fagyos karmával táncoltat
hegyről gördülő fuvallat,
halálkeringőm a hóba
tompa puffanást se hallat.
Fán felejtett alma szívem,
szél-szerelmek szétcibálták,
szirom-röptű tavasz-álmát
sárba húzták őszi vágták.
Öleld át két tenyereddel,
vidd haza, ne hagyd az ágon,
szívem a legvédtelenebb
piros alma a világon.
Halkan cseppen, surran, sercen, már nem fázik
Nyomban lobban, durran, koppan, mire vársz itt?
Pattog, berreg, rebben, reppen s messze száll:
Méhekkel zendülő, felnyíló rózsaszál
Az akácfák mézes illata bódít el
Hűvös levegőben alkonyati hévvel
A csend megáll, s az idő sem halad
Mert öröklétet ír a csodás pillanat
Milliónyi rímkép, milliónyi emlék,
Egyszer felidézem, ha messzire mennék
De végre itt vagyok a boldog életben
Nem létezik semmi. Hálám az egyetlen.
ott tartanék most, hogy hölgy keres urat
keresztbe tett lábak, béna mozdulat
padlónál is lentebb, völgy keres hegyet
ez van, így alakult, nem pereskedek
régebben szép voltam, most már baszhatom
a szívem lassan zötyög, üresjáraton
ha nem telik diorra, elég az auchan,
piacra is járnék, álmos - kócosan
lesz időnk sétálni, az élet majd szalad,
legyünk két fecniből moebius szalag
ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg
egy utca mélyén állok megzavartan
mint fák fejében apró szélütések
pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam
kitépem onnan nem venném a véred
te se tégy sínre, szebb halál kell, másik
nem bírnám ki, ha elszórna az élet
szétroncsolódva sok-sok állomásig
hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver
tök mindegy már, a józan észnek annyi
állj a hídra egy hozzádkötött szívvel
és majd ha intek, kezdj belémzuhanni
Páran már megírták, azt, ahogy én fájnék,
hamis, szép szavakkal. Ez a szív, ha szúr.
Tőlük lopok testet, pont úgy, mint az árnyék,
bár az ajkam szürke, azért a víz azúr.
Biztos, hogy hazudnék. Színjáték az ember.
Súlya, mint a szélnek. Fecseg a felszín, és
horvátul szól Elvis, csak te love me tenger:
most éppen azt játszom, hogy könnyre fel, színész.
Mégis álmot adnék, csillogó szemekkel,
mint egy kurva Splitben, ha még egy kört kikér.
Nyálkás nyomot hagynék, mint az őszi reggel,
mely azért termékeny, mert megváltást ígér.
Látod, most te tartasz: a minden ennyi lesz,
ha nem foghatlak többé, csak a semmihez.
Tetők tövében pár holdfénypalánta,
egy megfáradt lencse, mi színt csak színre bont,
üres lakásban nem pislant a lámpa,
pár karakter eldőlt, kell az i-re pont.
Néha álmában is téblábol a lélek,
hullámokban úszik egy keskeny éjszaka,
összeérnek végül a hűvös ajakszélek,
áruld el, hogy hol vagy, hadd menjek haza.
Az indított hívások ritkábban felelnek,
pohárba bújik néhány csepp söröm.
Minden csatornán megjátszott szerelmek,
fog közé szorulva kettétört köröm.
Takaró mozdul, megreszket a lábam,
lázadásból már vállat sem vonok.
Arra gondolok a kölcsön éjszakában,
megosszam-e, hogy nem számíthatok.
Mellettem pihen egy ittfelejtett tányér,
benne pusztult élet, megszáradt panír.
Mottó: annyit érsz csak, mit a délután ér,
ne írj az életről, az élet jobban ír.
Elfekszik a testem, míg a lélek állna,
megfenyítve, csendben, mint egy néma rab.
Feltámad bennem más emberek álma,
és puszta rossz szokásból életben marad.
Olyan mély a csend, mint a Moldva medre,
jobbra üres ládák, baloldalt a lom.
Álmot simítanék tágranyílt szemedre,
most csak néhány szó van, nincs még tartalom.
Égszülött a lelkünk, a fáradt testünk földi,
lassulnak a percek, a homok sem pereg.
Fegyvert ránt a Hold, de előbb csőre tölti,
kutyákat vonszolnak bádogemberek.
Megváltás stop, most indul a pokolshow,
sötét, mint a blúzra száradt nescafém.
Ablakok nyílnak, nekem mind koporsó,
de akit beszögeztek, annak deszka, fém.
Jön egy sánta démon, nem hajlik a térde,
káromkodásváltás, fellazult hitek.
Az utolsó járat a transzcendensbe ér be,
tűzforró a ganja, a nyelved tök hideg.
Táncot jár az éj, legyél hozzá dal te,
nem kell mellreszívni, most már fújhatod.
Két sor között fel-felröhög Dante,
az ujjára köp, és kezd egy új lapot.
Amikor a tegnap mába ballag át,
kapcsold fel a lámpát, másik élet ez.
Írni kéne, fújni egy majdnem balladát,
de nemcsak a szíven, a nyelven is retesz.
Műszirmokat tépni, szeret-nem szeret,
a villanyszó se lüktet, csak a csend zihál.
Primitív az éjfél, mint az egyszeregy,
apró lebbenéssel a függöny exitál.
Ami eddig árny volt, az lassan délre test,
ledobom a ruhám, hiszen mégse fagy.
Szétspriccel a napfény, mindent félrefest,
nem törlöm le rólad, ha elhiszem, te vagy.
Város szélén hideg holtág,
partja sima. Elkotorták.
Bárhol állsz, van másik oldal.
Mögötted a csend a bordal.
Zsebedben vers. Gyűrött holmi.
Halak jönnek fuldokolni.
Az ember mikor felnéz, átlát.
Arcot mutass, de ne hátrát.
Megsimít pár fűzfa. Rongy-ág.
Szeretni jó. Halkan mondják.
Mozdul a száj. Semmim rágom.
Töltsd meg szóval némaságom.
Vörössé válik a tenger.
Ködfelhőkben lebeg a víz.
Cseppek hullnak az égből,
vas ízűt sóhajt, aki fél.
Fehér lesz minden, mi múlik,
mellből cseppen a nektár,
’miért érdemes a só -
hajtás nyílik a kertben,
öntözni kell szent esővízzel.
Szótlan szempár tekint -
beszél, szavak nélkül sír.
Szótlan szempár tekint,
rajtam pihen a két bogár.
Szárnyaszegett pillák szállnak
a végtelen, mély tengeren át.
Alszik ajkaim között,
alszik a tej, a vér.
Alszik az egész világ.
A fehér elmúlás fénye
rebben, te vagy az talán.
Úgy szeretnék egy éjjel útra indulni,
Szürkeség rabságából egyszer kibújni.
Fent a felhőpamacsokon hemperegni,
És a világ minden kincsét megkeresni.
Egy hátizsákkal bejárni a világot,
Megcsodálni minden hegyet és virágot.
A fűben fetrengve csillagokat nézni,
Két karod közt éjszakára szállást kérni.
Aztán mikor ismét felvirrad a hajnal,
Megint útra kelni, nem törődve azzal,
Hogy ki lát, és ki nem, hogy ki hall meg talán,
S ebben ki milyen kivetnivalót talál.
Csak menni az úton, és szabadnak lenni.
A lépéseket egymás után megtenni.
Oxigénnel teleszívni a tüdőmet,
Hátrahagyni minden múltbéli bűnömet.
Majd körbeforogni felemelt karokkal,
Teli torokból kiáltani azonnal:
"Élek!" – Valóban megélni minden álmom,
Valóban átkelni erdőn, óceánon.
Tényleg repülni a város fénye felett,
Azt mondani: "Igen, nekem pont ez kellett."
Végül valahol valós otthonra lelni,
És az út után is mindig veled lenni.
Még nem hagytam el álomország határát.
Kávé nélkül óvtam alvó utcák álmát.
Kiskutyám vígan egy oszlopot szimatolt.
Az idő pont hajnal és reggel között volt.
Egy férfi tűnt fel, a ruhája szegényes.
Felém fordult, mint aki valamit kérdez.
Haja hullámos volt, félhosszú, hófehér.
Köszönt, éreztem, nem kenyérért volt... szeszér`.
Dicsérte a ruhám. Pedig nem sok látszott.
Rajtam kabát volt, ő pulóverben fázott.
Kutyáról kérdezett, és persze hangosan.
Szerencsés volt, kinek jó alvókája van.
Mesélt életéről, majdnem hogy üvöltve.
Semmi tragédia, a sors sem püfölte.
Majd cigarettáról beszélt, hogy dohányzik.
Most éppen nincs neki, meg hogy kicsit fázik.
Kísért jobbra, balra, merre a kutya ment.
Ablakok nyíltak ki zörögve odafent.
De nem szólt senki, csak csendben figyelt minket,
Tán úgy fogták fel, mint rosszul elsült viccet.
Zsebéhez kapott, megbújt cigit remélve.
Mondta, hogy magányos, néha úgy beszélne.
Anyja nemrég halt meg, talán másfél éve,
Temetőbe indult most, hogy ott elérje.
Zsebéből kis csokor gyöngyvirágot vett ki.
Nekem adná, mondta, de most kell őneki.
Szemében könnycsepp ült, megsajnáltam, tényleg!
Íme, egy ember, ki maga maradt végleg.
Elköszöntem tőle. Kutyámat felvettem.
Már csak azt láttam, hogy fehér haja lebben.
Zárult a sok ablak, hisz` nem maradt titok.
Magányos emberem mindvégig ordított.
Felébredtem, kávé nem is kellett hozzá.
Elég volt egy ember. Magányt mért a sors rá.
Vitte magával, üvöltve a világgal,
Kezében egy kis csokor, friss gyöngyvirággal.
Mindig azt hittem,
Hogy az ősz a közeli
Rengetegből kúszik elő,
Pompáját égi szelek hozzák,
Hogy a falevelek, mint
Halott pillangók,
A gyökerek meztelenségét takarják.
Láttam, hogy minden elmúlik,
Ám a késő őszi
Hideg fuvallat
Örökre bennem maradt,
Akár egy ki nem mondott,
Féltve őrzött gondolat.
Arcod igazában
Tegnap fénye ragyogott
Se szép nem volt,
Se rút
Mégis felőrölt
Bánatot és bút
Mint amikor régi pajzsok
Címerében álltál
Maradtál nekünk
Örök bálvány.
Tüzes víz,
pár csepp is
bátorít még szeretni.
Keserű,
borízű,
könnyű megrészegedni.
Illatos,
zamatos,
sosem bírok betelni.
Derűre,
borúra
más asszonyt kell ölelni.
Napsugár,
jégvirág –
nehéz csokorba szedni.
Fény előttem
– árny mögöttem,
nem hajoltam,
inkább törtem.
Hegyre hágtam,
vízen jártam
percek, fokok
hálójában.
Állat, növény
gyűltek körém –
lennék szelíd
öreg bölény.
Sok csillagos
szálloda most
a magas ég –
vendég vagyok.
Árny előttem
– fény mögöttem,
rejtőzködöm
sorközökben.
Szép szivárványból hasított egek
kékje tó tükrén bambán szendereg,
részegen fenn füstfelhő köröz.
A szél eltörte színes szárnyait,
hervadt virágok illatával int,
az Idő motoz száraz fű között.
Barna avar sikolt talpunk alatt,
földön olajos tollú madarak
rikoltoznak, de nincsen már remény.
A nádas remegve, félszegen áll,
mérgek morognak a gyár udvarán,
feloldja kemény mélységét a lét.
Beszédünkbe káromkodás vegyül,
megromlottunk szívünkben legbelül.
Eltűnik a múlt, oda már a vágy.
Megtanultunk kincset kiirtani,
mikor haláltábor füstölgött, ami
rácsaival mind magába zár.
Láttuk a sovány, sápadt arcokat,
hogyan robogott velük a vonat,
s halált lehel a hömpölygő folyó.
Lelkünkbe fészkelt a néma közöny,
a szomszédom is csak néha köszön.
Kioldódott szavunkból a só.
Ravasz beszédbe rejtett kráterek
szegélyezik utam, amin megyek.
Szennytől sebes a táj kívül és belül.
Fent néma tisztaság, azúr, piszok
itt lenn hiába sírok, ordítok:
Kifosztva állunk. Mi maradt nekünk?
Hullócsillag zuhan felettem,
Szikrája gyorsan felragyog.
Fellángol fénye röpke percre,
Nem ismerem a holnapot.
Az éji Ég kibontja titkát,
Ezüstszín Hold-lámpása kél;
Felborzolva bársony kormán
Meggyújtja fénylő szövétnekét.
Hallgasd, nevess!
Melódiát sodor a szél.
Szoríts, eressz!
Reánk hullik az égi fény.
Mint gyermek játszik alkonyatkor
Forgó, forgó búgócsigán,
Egymással forgunk számtalanszor
Az élet kopott színpadán.
Én nem tudtam, hogy így szeretlek,
Hogy szegény vagyok nélküled.
Gyere karomba, majd vezetlek,
S ajkunkkal csiholjunk tüzet!
Szoríts, ölelj!
Tudatlanságunk elborít.
Hajnal jön el:
Orcádon égő drága pír.
Nincsen hiányodban nyugalmam:
Magányomban elhalkulok,
S olyan leszek, mint a semmi, vagy
A földön ülő koldusok.
Szívem megőrzi mindörökre
Két szemednek ígéretét.
Lágy fellegeknek sós esője
Arcunkra hinti permetét.
Borulj reám!
Felhők játéka mit beszél?
Langyos teám
Párája oszlik semmivé.
Nem vagyok senki boldog őse:
Benned rejlik ígéretem.
Tehozzád szeretni szegődtem,
Léted megoldja létemet:
Tied vagyok, neked születtem.
Bár botladozva lépdelünk,
Futunk a gyorsuló ütemre –
Egyszer mi is letérdelünk.
Ne sírj! Nevess!
Ha táncunk egyszer véget ér.
Ne félj, szeress!
Pörgésünk örökké miénk.
Lépéseinknek fodra játszik,
Mint avaron az őszi szél.
Nem maradhat el a másik, míg
Hajunkra száll a téli dér.
S ha észrevétlen ékesíti
Fel arcunkat ezernyi ránc,
Vállam válladat segíti:
Táncoljuk át az éjszakát!
Pörögj, forogj!
Csorgó könnyed szép arcodon.
Töröld le most!
Kezed kezembe kulcsolom.
Hallgasd, nevess! Szoríts, eressz!
Szoríts, ölelj! Hajnal jön el.
Még összefutnak tagjainkban,
Életünkben árny és fény;
Jól őrizd meg, híven szívedben:
A vég után még van remény.
Ne sírj! Nevess! Ne félj! Ne sírj!
Töröld le most szeress!
Fényeket rajzol falakra,
A hűvös hajnal két keze,
Vörösre mázol házakat,
A kéményektől lefele.
Az utcám mindkét oldalán,
Napsugár csepeg mindenre,
Kitárom nagyra ablakom,
Beengedem a szívembe.
Jó reggelt, jó reggelt világ,
Madárkák éneklik dalod,
Jó reggelt, jó reggelt világ,
Legyen ma boldogabb napod!
Varázslatos virágoknak,
Sorban kinyílnak szirmai,
Aranyágakat befestve,
Ezüstgyöngyeit görgeti,
Az éjszakának ráncait,
Tükrök hada elsimítja,
Egyre több ablak nyílik ki,
Lebegve kávéillatba’.
Jó reggelt, jó reggelt világ,
Madárkák éneklik dalod,
Jó reggelt, jó reggelt világ,
Legyen ma boldogabb napod!
Amikor az Isten üzen,
Felmegyek a magas égre,
Komor fellegeken járva,
Csillagról-csillagra lépve.
Viszek kaszát, fenőkövet,
Mint akinek sok a dolga,
Tarisznyámba lesz egy kenyér,
Hagyma, pálinka, szalonna.
Kiállva az égpartjára,
Levágom bűneim gazát,
Csak a virágaim hagyom,
Szépítsék lelkem udvarát.
Délbe felülök a Napra,
Szalonnámat sütögetve,
Elmondok egy rövid imát,
A Hold árnyékába fekve.
Dicsőséggel takarózva,
Szemeim lehunyom halkan,
Addig alszom, míg egy angyal,
Megcsiklandja egyik talpam.
Nagytönk bűnös falu hírében állott;
bőven termette a tönki mákvirágot;
s látá azt a pap, hogy ott biz nincs tisztelet;
inkább gyónni járnak mind a mise helyett.
S milyen történetek! Az Úr is belé pirul,
Ugyanazt ismétlik mindég, arcátlanul;
az utolsó bűnük még meg sem bocsáttatott,
s máris jönnek kérni újból bocsánatot.
Az öreg pap türelme egy nap fogytán vala
hogy Nagytönk falujában nincs Istennek szava
S harag szülte ajkán a végzetté lett átkot:
bűneitek immár kútba kiáltsátok!
De nem ijedt meg senki, hogy nincs feloldozás:
kedvelt szokás lett a kútba kiáltozás;
vagyis hát suttogás: hol kútnak is füle van;
hogy ki hallja még meg, bizony bizonytalan.
Szigorú pap helyett lőn Nagytönknek cinkos;
csobbant is a kútban jó pár rézforintos;
titkoknak soha jobb őrzője nem volt;
s Miatyánktól nem sült lelkekre szégyenfolt.
Egy éjszaka aztán a Sors úgy rendezte,
két nagytönki bűnös útját keresztezte;
S azt már csak a kútnak lehet megvallani,
hogy egyikük a szemét többé nem nyitja ki.
A kútnak is volt titka a gyilkos ezt nem sejti:
bűnöd titkát őrzi, de jelét el nem rejti;
s nála sincs már mentség a kioltott életre
Bűnös Nagytönk, készülj a végső ítéletre!
*
Egy éltes asszony jár a kút felé másnap;
kezdetét is venné a napi suttogásnak,
ám hirtelen szomjúság kezdé őt kínozni;
s ni! Ott is egy vödör a kútból vizet hozni.
Leereszté gyorsan, s fel is húzza legott;
de amint ajkát érte, orcájához kapott:
az vér íze a nyelvén! Tántorodik tőle;
s csak hogy el ne essen, a kút szélének dőle.
De mi ez a hang? Tán holtak szelleme?
Ömlik a kútból a dúlt szavak özöne;
s a jó asszony fülét már hiába takarja;
hallja, amit suttog mert a kút akarja!
Férjed menyasszonytól csábítottad el,
Átkod, hogy szerelme mégsem múlik el;
Őrzöm minden légyott édesbús emlékét:
száz nőben siratja azt az egy menyecskét!
S az, kit nem engedtél a Szűcsék fiához:
tudd meg, a lányod éjjelnappal átkoz,
étked mérgezi, hogy csikarásod legyen
Felüvölt az asszony: Irgalom! Kegyelem!
S tébolytól üldözve szalad a templomhoz,
üresen kong az a pap már fel nem oldoz;
Bűneiteket a kútba kiáltsátok...
Az égi büntetés a mélyből száll majd rátok!
Suttog Nagytönk kútja, suttog mindenkinek;
a lélek összes szennyét szegény nagytönkiek!
Elborult elméjük a bosszút forralja
a más rajtuk tett bűnét keményen torolja.
*
Nagytönk bűnös falu hírében állott;
de nem terem többé sem mák, sem más virágot;
Egy lakója sincs már... Nem vezet oda út...
Ha mégis arra jársz; hallgasd, hogy suttog a kút...
Csendesedjék el most minden.
Hallasz engem, Angyalom?
Eső hull az éjszakában;
Téged idéz sóhajom.
Olyan gyönge, oly magányos,
végtelenül bús vagyok;
keserédes mosoly mögött
néma szívvel hallgatok.
Minden ködös, érthetetlen;
semminek nincs varázsa;
fáj az élet, sír a lelkem
miért jöttem e világra?
Rózsa, hajnalrózsa lány,
bimbózó rózsa, selyem,
lány-titkok, ábrándok, rejtelem.
Rózsa, te rózsa, te lány…
Rózsa, szellőrózsa lány,
nyíló rózsa, selyem,
rebbenő, halk ijedelem.
Rózsa, te rózsa, te lány…
Rózsa, tündérrózsa lány,
viruló rózsa, selyem,
villám, varázs, veszedelem.
Rózsa, te rózsa, te lány…
Rózsa, bánatrózsa lány,
sebzett rózsa, selyem,
hamvaiba holt szerelem.
Rózsa, te rózsa, te lány…
Orgona, kék, lila, illatos,
dália, mályva szerény.
Másik a lány, üde, karcsú, csinos.
Rózsát nem kap soha szegény.
Rózsa, rózsa, mélyvörös,
hervadó rózsa, a titka talány.
Nyara elillant, eloson az ősz is.
Rózsa, te rózsa, te lány…
Rózsa, rózsa, mélyvörös,
szomorú rózsa, a sorsa magány.
Szél, eső veri, hóba lehull.
Rózsa, te rózsa, te lány…
Madár dalából, szélből lettem,
pillangó, fecskék szárnya a lelkem,
testem a szél, virág illata, szederág,
szemem a hold, a nap, bennem él a világ.
Szálltam egeken, szivárványon,
szellőlányt űztem virágos ágon,
harmatot ittam, szirmokat ettem,
rózsába, ha nyílt, beleszerettem.
Tavaszom, tobzódó nyaram is odavan,
szárnyam nehezül, emlék rég a nyaram.
Illan az ősz, bokorágon csillan a dér,
vad szelekkel üzen vicsorogva a tél.
Leszek zörrenő falevél, csigaház, nyírfagyökér,
rejtőzöm fűbe, föld alá, ha kerget a szél,
roppan a fagy, s ha tavasszal éled majd a világ,
lennék újra madárdal, virág illata, szederág.
Nem tudom, ki volt, merre jár,
nem hozza szellő, szél se már.
Sok év múlt, sok nap, rengeteg,
elvitte őt egy fergeteg.
Szellő hozta, vitte szél,
szellő, szél róla nem beszél.
Egy arc, egy hang, egy látomás…
Enyém már ő, nem látja más.
Szellő hozta, vitte szél,
szellő hallgat, szél nem mesél,
nem tudom, ki volt, s merre jár.
Nem hozza szellő, szél se már.
Őszi estéken látom egyre...
Hegytetőkön bolyong merengve,
felhők közt suhan karcsú széllel.
Visszanézve int könnyű kézzel,
haja a szélben lágyan lebben,
s feloldódik a szürkületben.
Ha menni akarsz, menj el szótlanul,
csukd rám magányom, vidd az álmainkat!
Hagyd itt nekem az éber éjszakák
virrasztó csendjét, mely elnyeli
mohón a létezésed,
biztonságom apró neszeit
szuszogásod halk szimfóniáját,
törtarany szavát a szenvedélynek!
Ha menni akarsz, menj el szótlanul,
bárhogy vigyázol, megvágna a szó,
elvéreznék az első rossz igétől!
A kimondatlan lehet bármi még,
nehéz órákon játszhatnék vele,
reményt hazudva minden véglegesre,
tűnő arcodra újra vágyakat
sóvár ölemhez csípődet igézném
árva arcomnak gödrös válladat.
Akkor sírnék, ha benéz a hold,
s a józan ég fényesen rám szakad.
Budapestre beosont az éj
útját állta sok- sok nyurga lámpa
fut a sötét, elfut nesztelen,
a hideg fény felporzik utána.
Sajgó talpán a hajléktalan
értelmetlen életét cipelve
elbújni vágyik vackai közé,
vágyik a teste nyújtott
kétséges melegre.
Nehéz szemhéja leszakadt redőny
résein vicsorgó csillagok,
árkádok szürke homloka alá
bekúsznak mellé kéretlen fagyok.
Melegre gondol, izzasztó nyarakra,
kályhára, melyben izzik a parázs,
a csukott égen álomért kilincsel,
de visszapattan mindig a fohász.
A fázós álom csak köröz felette,
olykor mégis a szemére száll,
sűrűsödik a boldog feledés,
fura árnyaktól szabdalt a homály.
Lobban a tűz, ad apró füstjelet
Hullámpapírba éhes lángja kap
az alvó testén átfut a gyönyör
a tűz melegít, Éget, és Harap.
Ahogy kopik a testem
A lelkem egyre riadtabb
A távolodó világ idegensége taszít
Harsány és gyors a jelen
Az ismerős szavak
Tartalma ismeretlen
Nem tudok igazodni
Új, változó szabályokon
Száguld mellettem az élet.
Kihátrálok belőle csendben
A kényszer múltba repít
Emlékeim átringatnak
Egy régi világba,
Hol fellelem újra
Életem színét és ízeit,
Ott vagyok otthon
Ahol fiatal arcod fénylik elő
Meglelt aranya az ifjúságnak,
Ahol tekintetedben fürödve
Tündöklésem örök,
Hol a kimondott szavak kötése erős
Létem szilárd pont az egészben
Korom nem stigma,
Mely nyájként összeterel
Tömege minősít, nem a tette.
Lelkem magánya nem gyötri a testem
Kapaszkodom az emlékekbe
Hogy élni tudjak a jelenben.
Amerre nézek csend honol,
a fakó égre nem rebben madár.
A távolban kiáltó feketén
egy alvó híd, mozgásra vár.
A folyó hátán jégtüskék merednek
partján a nehéz küzdelem jele
fagyott jégtáblák súlyos monolitja,
hiányod, életem örök tele.
Nem nyitsz ajtót, a boldog reggeleknek
nem hajolsz fölém, mint az éjszaka
lényed színei, más szemébe tűznek
elenyészik tested illata.
Forró szerelmem sodró áramával
megküzdök érted, mint mélyben a folyó
Hiszem, haragod akár a jég
mégis olvadó.
Rajtakaptam futó pillantásod
megütött, mint virágot a fagy
lengő faág, mit elereszt a kéz
kilőtt szó, ha tűzvonalban állsz.
Tűnődő volt, nagyon idegen
ébredéskor súrolta az arcom,
amikor még olyan védtelen.
Meglesni titkon ébredésem
elfogult szívednek szabad,
csak ő látja a karcos bőr
alatt, fiatal arcomat.
Elfordultam, titkolni a sírást,
ami feszített, torkomban
kapart, ha elengedem
szétrobbantja arcom
nem volt erőm, hogy visszatartsam
a készülő vihart.
A sírás után lágyan átkaroltál,
mint bágyadt eget
múlékony szivárvány.
Ma nem tudom, hogy épp mire vágyom,
kiszakadni vagy összeforrni tán.
Bőröd alatt kellene kivárnom,
de attól tartok, hogy neked is fáj.
Rajtunk kívül lámpaerdősávok,
itt bent a sötét önálló egész.
A fejedben lenyomatom, látod,
már befészkelte magát a penész.
Az ördögűzőt kizárom, mert félek,
kiirtaná még azt is mi enyém.
Angyalok, ha jönnének, e résben
nem férnek meg, én ivódtam beléd.
A pirkadatba ágyazott
utcák, terek, a házsorok
ölén merészen tépi szét
az éjszakai neglizsét
a hangtalanul érkező
miljó foton, s a kétkedő
vak ablakban amíg pihen,
falak mögött új nap piheg,
s hogy felpörög a köd mögött
az alvó város, rád köszön
és táncra kél sok fénytopán
a város zengő hangsorán.
Jó pár napja már, hogy
Nem látok jól messze
Dörzsölgetem szemem
Nem lesz ez így rendbe.
Messziről, ha rám köszönnek
Közelebb kell menni, hogy
Meglássam, ki akar épp
Vállon veregetni.
Múltkor is mi történt velem
Nem fogod elhinni
Belépek az oviba
És röhög mindenki
Végignézek magamon
Már látom az okát
Felvettem a húgom
Kedvenc pöttyös zokniját
Nem mehet ez már így tovább
Tudom mit kell tenni
Anya kérlek gyere velem
Szemészhez kell menni
Szemüveget visel ma már
Kicsi, felnőtt, öreg
Professzor és tudós ember
Milliónyi tömeg.
Szemüveges lettem én is
Nem olyan nagy dolog
Nézd ott a pók a falon
Éppen rám mosolyog
Kint van a kint
És bent van a bent
Fent van a fent
És lent van a lent
Bárhova megyek
Vagyok valahol
Ágon a madárka
Szépen dalol.
Nyáron a Napra rácsücsülök
Rajta finom lágy tojást sütök
Este a Holdra feltekerek
Jó éjszakát, kedves gyerekek!
Ágyam fölé minden reggel
Három vendég érkezik
Árnyék család három tagja
A szobámban étkezik.
Bár nem hívom, mégis jönnek
Pontban délig maradnak
Harangszóval el is mennek
És máshová utaznak.
Tegnap este ablakomra
Új függönyök kerültek
Másnap árnyék család helyett
Szobám falán,
Kiskutyák kergetőztek
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
Anyám szívét hallgatom
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
Anyám szeretlek nagyon
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
Suttogásod hallgatom
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
Alig pár hete élek
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
Hangod lágyában élek
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
Csendben, halkan megnövök
Ta-tam, ta-tam, ta-tam
S a csöndből világra jövök.
Irigy lettem
Nem én kaptam
De akartam
Elvettem
Észrevette
Visszakérte
Adjam oda
Nem tettem
Veszekedtünk
Kiabáltunk
Vitatkoztunk
Nem volt jó
Anya bejött
Megbeszéltük
Veszekedni
nem túl jó
Kibékültünk
Megvitattuk
Tanácskoztunk
Döntöttünk
A legjobb lesz ha délutánra
Játékokat cserélünk
Öreg már a nagy diófa
Oly sok mindent látott
Több nemzedék gyermeke ki
Ágain felmászott
Ő tanított fára mászni
Ő bújtatott engem
Mikor szívem bánat nyomta
Súlyos volt a lelkem.
Ábrándjaim neki súgtam
Magában tartotta
Faggatták a kismadarak
Titkaim elmondja.
Köszönöm az ajándékod
A rengeteg diót
Karácsonykor sütemények
Temérdekféle volt.
Átölellek, nemsokára
Lányom súgja vágyát
Fiam mászik majd a fára
Kihallgatni titkát.
Vigyázz rájuk majd ha én már
Fent leszek az égben
Mikor átölelnek, legyen
az én ölelésem.
Ágyam fölé minden reggel
Három vendég érkezik
Árnyék család három tagja
A szobámban étkezik.
Bár nem hívom, mégis jönnek
Pontban délig maradnak
Harangszóval el is mennek
És máshová utaznak.
Tegnap este ablakomra
Új függönyök kerültek
Másnap árnyék család helyett
Szobám falán,
Kiskutyák kergetőztek
