A vallató sugár tükrébe nézve
amit kigőzölög a barna múlt
teám fölött ha visszanéz a csésze
szemezgetünk hát nézd az arc kigyúlt
az én-mozaik – szilánkjaink egésze
egy volt-idő savába oldatul
a sárga csésze dohányszín levébe
hullámzó arctorzóként visszahull
A vélt közel ha távolodva oszlik
egy széthullt arc mögött rejtőzik el
előbukik de mindjárt szertefoszlik
hiába faggatom már nem felel
A régi címem mint a szarkofág
csak emlegetni járok néha vissza
a tűnt jelent de nézd a mész beissza
az embercseppek betűpárlatát
Illesztgetem a törmelékeket
egymásra írt szövegből arcainkat
miféle örvény lenne – lélekillat
vagy érfalon csikorgó vésetek
sugározódtok new roman betűn át
a mondatokban megmártom magam
ma biztos védelem az ál-valóság
s itt újra léteztek mindannyian
előhívódtok mint bemattult hiány
egy rég megsárgult dagerrotípián
A padláslépcsőn szembejön a por.
Ma díszvendégként tessékel előre,
és korhadásszagokkal elvegyülve
a rám tapadt piszokkal antikol.
A múltba lógó rozsdás láncokon
ereszkedem alá letűnt korokba,
megmegnyikordul a padlásgerenda,
mint pincemély – szimultán – sóhajom.
Gyerekkorom maradni kényszerít.
Körülkering a porló házigazda
(nyitott padlásablakból készakarva
nem szippantottam be friss oxigént).
Körülhatárolódni, mint a térkép
egy belső, szűk országhatárfalon,
s ha visszabont a volt idő, vajon
a múltzuhanyban öntisztul a vérkép?
Itt lenni Parlament, itt lenni Lánchíd,
a vár fölött van ég olyan sötét,
a fények égni és a sok-sok árnyék
vetít a híd alá megannyi lényt
Itt lenni én magyar, hazám a házam,
habár a kosz, szemét halomban áll,
a sok magyar egymás szemét kivájni,
szakadt kabát, én társra nem talál,
döcögni végig nagykörút hatossal,
enyém az út, a sárga villamos,
lyukas cipő, enyém lábujj kikandít,
a jégeső talán tisztára mos,
itt lenni kell, nem szűnni szívdobogni,
s ha elkövetkezik a fagyhatár,
a hókupac hegyére felfeküdni,
s ha fagyni kell, a lélek készen áll.
A Hold kioltja mécsesét
és úgy dúdolja énekét,
mint sárga labda felrepül,
kék felhő-hintaágyra ül.
A régi égi tintató
legyen most lágyan altató,
ringassa csillagéjjelen,
sugárkaszáló réteken,
a gyöngyfüzéres nyár-Tejút
mélyén lapuljon szótlanul,
s ha hintó lesz a Gönc-szekér,
a Föld árnyéka Holdat ér.
Nézd, este halvány fénykaréj
se látszik s nem kerül babér
az égi kiflifejre – most
bámulnak mind a csillagok!
A kerek zsömle szótlanul
ha égre újra felgurul,
hogy egyszer kifli volt – fogyó,
nem emlékszik már Holdanyó...
Az étel elomló íze vagy,
virágfürt akác homlokán,
madár csőrében a mag,
ábrándos, lusta délután,
utazónak templomtorony,
szűkölködőnek tányér leves,
rév, hová éjjelre tér a komp,
vigasz, mi bánatban felkeres,
menedéket nyújtó fogadó,
mondatban szó, betűn ékezet,
párna, pille álmokat hozó,
belőlünk táplált emlékezet.
Pillér vagy sorshidam alatt,
bogáncs, mi lelkembe tapadt
Márciussá álmodta magát a december,
Bohókás ötlet, valódi meglepi.
Gardróbban pihen a sapka, sál,
üresen ásítnak a kesztyűk ujjai.
Színes dzsekiben nézelődik,
kardigánban a kertbe szalad,
papucsban viszi ki a szemetet,
kapuban trécsel, nem bántja a fagy.
Zavarában esténként ködbe búj,
kandalló mellé hintaszékbe ül.
Szaloncukrot álmodik rügyek helyett,
s csúcsdíszt a fán legfelül.
Majd titkon a kamrába oson,
s hogy ne bántsa a bűntudat,
Porcukrot csen, szitába tölti,
havazást mímel az ablakok alatt.
Tetőre ültünk a macs meg én,
lógáz a lábunk a tető peremén,
Tetőre ültünk, lógáz a láb,
a szem égbe les, kémlelődik
két, kíváncsi szemfüles.
Lógáz a láb, s az éjbe rúg,
az égbe fel kanyarg a Tejút.
A Tejút az égbe fel kavarg,
kalimpál feléje két kíváncsi talp.
Kíváncsi talp, ámuló nagy szemek
kémlelődünk, a "Hold ma oly kerek"
Pufók képpel csillagporba fúj,
petymegődő fény pihéje hull.
Szürkületben sétáltunk Anyu meg én,
kézen fogva mentünk, a lábunk földig ért.
Anyu meg én kézen fogva tapodtuk az utat,
fejünk felett úsztak vad felhőlovak,
Pányvát vetettem rájuk, béklyóztam szavuk,
az égen hold fehérlett, kárpiton a lyuk.
Lépteink alá domborította hátát az út,
nem hordozott még felhőt fékező fiút.
Felhők közt lebegtünk Anyu meg én,
kézen fogva szálltunk, s a lábunk földig ért.
Sosem kérdeztem, miért éppen Imre,
a Madách köt görcsöt idegeimre,
elvégre nem Tragédia, ha valaki mer,
nyirbálta a szókat színesen Lucifer,
s egyre hozta rengetegét Attila és Kassák,
hogy bágyadt valómnak, íme, megmutassák,
ne legyek hát végre elhinni oly bamba:
itt egyszerre bizony sok vagyok magamba.
lettem hát levegő, sűrű, mint a pesti;
s pszichoanalízis-szavú, szarkasztikus Esti
Kornélok puhán kibélelt kérdező-díványa
volt minden erőm, csak az a kétszínű fránya
kép nyomasztott, terpeszkedve, mint a
konyhakövön szétfolyatott smaragdzöld tinta,
de megsúgta, hogy Földünkön a legeslegfőbb munka,
a feljebbvaló éntől elkérni számunkra
a tudatot, ha kérdezik, van-e olyan holmi,
mit belőlünk orvul el kell most vámolni,
mondhassuk, hogy igen, furcsán büszkén, mintsem
gyáván azt, hogy soha sem volt, és ezúttal sincsen...
csetlő-botló fényözön
nyújtózik a térkövön
s még mélán int a roskadt
kóbor villamosnak
amíg még a csendes utca álmát
súgják halkan egymásnak a járdák
a gyárból fűrészpor-csillagok menetelnek haza
s nézi őket ingatag az éj álboltozata
ébred a város s félénk reménnyel teli
de valaki még visszaalszik így jó hát neki
sikít a metró viszi az életet is halkan
a léptek seregétől hangos cukorillatban
az élet-buszon ért a kegy
büszkén sárgálló vonaljegy
lehettem
zsebedben
a korlátnál elnyújtózón állva
édes parfümöd szívott magába
s még most is egyre ahogy írom
lassan beleremeg hologramcsíkom
hogy érezzelek mély levegőt vettem
az oktogonhoz így értünk mi ketten
s mondjanak rosszabbat ha van
láttam belőled kihullani magam
elfelejtesz rám lépsz ott hagysz
az ellenőrnek majd magyarázkodhatsz
leszünk jóval több mint
most mégis csak ennyi
van ami van s abban
pont ezt kell szeretni
ezt kell mert ezt lehet
bár sokszor csak alig
fölemelt kezekkel
megyek egész addig
ahol homlok koppan
elérve a falat
visszaút ha van is
már nincs rá akarat
akkor hát támasszuk
te onnan én innen
sok van közöttünk de
előttünk még minden
A hő ma rászakadt a szőke tájra.
De szép e lágy mező! S te oly szelíden
pihensz! Az álmod elsimult a pléden.
Lehunyt szemedben ott vagyok, te árva.
A béke vagy. Talán, ha gondolatban
lefekszem, érzed azt, hogy átölellek…
Aranyba mártva kelnek épp a kertek,
s a sínek is vidámak itt alattam.
Letörve - jó egyáltalán, ha élek?
- szerettem elmerengni én, a méla;
s az Úr terád mutatva szólt: csak éljek!
Ne sírj, ha bánt szavam, ha néha léha…
- a létem - ím - te vagy, te drága lélek,
te föld s a menny közötti égi létra.
tágra nyílt szemek
fázom így ne nézz
néha tévedek
ketten úgy egész
hűlve árvaság
hátam üt feléd
rozsdamarta ágy
könnyes és cseléd
falhoz áll szeret
halva lóg a pár
kézbe négy szeget
verve sír a nyár
Képed azóta is él. Emlékeim, álmok idézik
fel csodaszép mosolyod. Látom remegő, puha ajkad.
Pár hete csókjaim árván ülnek a vágy folyosóján,
s már nem ölelsz. De a megbánás lecsorogva szemedből
lágyan öledbe potyog. Mert játszana, vágtat a szívünk.
Néha várok az állomáson éjjel.
Mázsás, nagy csomagom zihál a földön;
les, míg én cigarettafüstöm öntöm
pocsolyákba a szőke lámpafénnyel.
Zörög pár pici csepp, a némaság áll
a köddel behabart koromsötétben.
S hallom már moraját - a busz jön éppen.
Tudják: én vagyok az, ki néha átszáll.
Kérek egy helyijáratot. „Ja? Rendben!
Háromötven a jegy”- motyogja csendben
a sofőr, s a pedálra lép azonnal.
Csak magam vagyok. Elgyötörve nézem,
hogy ömlik be a sárga fény. Egészen
hazáig melegít a lámpasorfal.
Hiába keresel, s kereslek,
Szívedben sok már a felesleg.
A múltad itt áll most hegyekben,
S az élet néha oly kegyetlen!
Mert nyoma sincs mára a parázsnak,
Széthullott régen a varázslat.
Emlékszem: a mindent ígérted,
S most mi vagy? Arctalan kísértet.
Bolyongó, álmaim mérgező.
Lelked, az egykor volt szép mező
Már csak egy sivatag, kiszáradt,
Haldokló csücske a világnak.
Hogy lettél ilyenné? Nem értem.
A csoda, mit egykor reméltem,
Semmi lett. Menj, útnak eresztlek!
Ne keress! Én se kereslek!
Túl a világ peremén
Ketten állunk: te meg én!
Szívünk helyén rózsatő.
Szirmot hajt a téridő
S virágzik a Végtelen.
Lángra lobban hirtelen
Barna erdő: két szemed.
Nem kell semmit értened!
Hidd el, én sem értem ezt.
Lassan minden égni kezd,
S könnyű füstként gomolyog
Halhatatlan mosolyod.
Hiába kínoz száz semmiség,
Van, amit meg kéne tenni még.
Ha nem is szeretnéd hallani,
Akkor is el fogom mondani.
Hiába érzem, hogy nem szabad,
A csöndtől a szívem megszakad,
Hiába tudom, hogy őrület,
De mégsem lehetek nélküled.
Kihalt e bolygó, ha nem vagy itt,
Nem marad más csak a tiszta hit,
A remény, hogy végül rám nevetsz,
S azt súgod, mást soha nem szeretsz.
Nem lesz így, hidd el, ezt jól tudom,
De akkor is el kell mondanom,
Mert hogyha nem teszem, dúlt szívem
Semmivé robban a semmiben.
„Ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.”
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet
„Ne érdekeljen rím, se múlt.
A metafora rettenet.
Minek kellene vers? Kinek?
Felejtsd el ezt a versemet”
Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet
tanuld meg ezt a versemet
nem is kellene elfeledd
még szolgálhat e néhány sor
ha magadhoz térsz magadtól
és körben mint az éjszakát
látod az eszmélet falát
és gőzöd nincs hogy hová lett
mind aki ember számba vett
üvöltenek rád nemtelen
mind ismeretlen nyelveken
s kezedet szívedet töröd
vak múltad kékre megveret
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet
tanuld meg ezt a versemet
tépj is a könyvbe életet
zsebedben mindig ott legyen
míg ríme magától terem
s ha nem kell már hogy bele less
lesz mit a gyenge tűzbe vess
nézd el ahogy a rossz betűk
kormoznak elbántál velük
így nézlek látod téged is
szememben tört fény és tövis
s benne vagy utolsó köröd
nem más nem valakik helyett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet
tanuld meg ezt a versemet
mert hetven éved lepereg
a sírásó munkára vár
a pénz felél és megzabál
úgy lesz hogy nem voltál soha
pojáca szájhős ostoba
mid van csak bóvli rossz kacat
az nemlétedben megtagad
teremtés rajtad nem veszít
idea erkölcs nem feszít
s már érdes tenyerébe köp
ki földet húz fejed felett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet
tanuld meg ezt a versemet
egy hollywoodi film helyett
haszonkulcs ranglétra helyett
a multitőke-bumm helyett
fogyasztó lettél féktelen
liberál-lóden szingli-nem
kin nem fog érv és közteher
egot s nem nemzetet nevel
tulajdon képe tőzsdekrach
a szabadságtól nem szabad
hitel-kötéllel megkötött
reklámmal rútul rászedett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet
tanuld meg ezt a versemet
nem írok többet s mást neked
azt mondod lyukas vészharang
unott a stílus és a hang
irigy és savanyú a szám
modernből nem hullt semmi rám
inflálták egész nyelvemet
ábrándom füstbe versbe ment
tücsökzenék táncos Bóbiták
fekete-piros száraz szóvirág
homlokod mögött sárga köd
elárverez a gyermeked
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld csak ezt a versemet
Sára világgá megy,
indul a kisszoba felé:
ernyő és hátitáska,
sál a túrabot mellé.
Akkor elmentem - mondja.
És vissza már nem jövök!
Apa rossz voltál nagyon !-
olyan sírósan dörög.
S mint ki nagyot határoz,
szemében csillanó talány,
túl a rojtos szőnyegen
s már nem is néz vissza rám.
Bámulok szomorúan,
kicsi árnyékát lesem
a folyosó kövén s né'
az megmered hirtelen.
És egyszer csak Sára a
kanapém előtt topog,
Na meg is jártad? - kérdem,
s ő mérgesen rám morog.
Mert elfáradtam, tudod?
De, mert még haragszom rád,
most te menj el világgá,
majd itt búsulok tovább!
Most te menj el világgá!-
szólnak a szigorú szavak .
Aztán: megvárlak ... ne félj!-
Még hozzájuk toldogat.
Így meg lehet cserélni? -
szűk mosollyal faggatom.
Hát?! Hát Persze. Na menj már!
S puszit hagy az arcomon.
és ti is kik szívem
szakadékán álltok
addig míg e versre
rímféléket vágok
mondjatok egy imát
kérjétek ki adhat
nehogy a versszókkal
egyedül maradjak
nehogy ne kelljen a
védelmükre kelnem
otromba giccsel még
birkózzon a kellem
nehogy a bűnsötét
szobákba találjak
félek mint a tűztől
félek mit csináljak
és ti is kik álmom
árokpartján ültök
kígyóvér és harmat
bíbor egünk dörög
mondjatok egy imát
könyörögve kérlek
értsétek a nyelvem
legyen mibe higgyek
tiszta szavú versben
betűk vonalában
istenszagú rímben
múzsák mosolyában
mondjatok egy imát
mind akikre látok
ti is akik lelkem
létrájára másztok
nehogy a versszókkal
egyedül maradjak
sorsomban a kétely
sánta lova baktat
mondjatok hát imát
lassúbb élet jöjjön
vershez is engedjen
ne mind hömpölyögjön
Csak sután szerettelek. Egyszerű barátsággal.
Majd szívem fodraira rátűzdelted magad,
s más lett. Valami furcsa hiányba löktél,
a gondolat percenként hozzád szaladt.
Csak sután szerettelek, egyszerű konoksággal,
ésszerűnek tűntek a bugyuta frázisok,
hogy mások vagyunk, hogy csak korrektül lehet...
De valahol bent már ébredt egy titok.
Csak sután szerettelek, de bonyolult a világ,
s fojtó hiányod már a vérkörökben kering,
ám késve érkezett a gyűrt felismerés,
s a múltban vesztek el vad reményeink.
Csak magamban szeretlek, már rég nem beszélsz hozzám.
Fényképről szövök lelkemnek álmos meséket,
s hogy könyvem lapja voltál, köszönöm neked.
S kérlek, bocsásd meg a széthullt büszkeséget.
Olvasd meg, így hátha sok lesz,
Olvasd el, így hátha csend lesz.
Olvasd fel, hogy halljam én is,
Olvasd ki, ha véget ér is.
Olvasd rá, az átok áldás,
Olvasd össze: ég a lámpás.
Olvasd vissza: meg kell jegyezd,
olvasd halkan, fülem hegyezd,
olvasd ronggyá, úgy, mint egykor,
olvasd újra: szép gyermekkor.
Olvass be, hogy mért’ nem úgy van,
olvasd félre: így vagy úgy van,
olvass hittel: lelked pajta,
olvass tovább: lelked rajta.
Őrület ez: tárt szárnyú muszáj,
háborgó viharban pipáló uszály,
életnek rózsából kiszakadt perce,
félénk kis méhecskék fullánknyi mersze,
élet a semmiben: hólepte hóvirág,
bozontos kuvasz, mi libacombot rág,
tüdőbe slisszanó havasi levegő,
zavaros tengerből felbukó sellőnő,
tihanyi visszhang-szó: hangoknak csendje,
ördögi őskáosz fölsöpört rendje,
batyu a kezekben: lelkeknek mása,
Hajnóczy haldokló perzsa lovaglása,
anyjára nagy szemmel bámuló gyerek-őz,
jégpályán orrokba felcsúszó teagőz,
olajos rongyokból brüsszeli csipke,
alvó kék szemekre libbenő lepke,
kószáló fénysugár: nap-álmok könnye,
megsárgult gén-betűk: nagyapám könyve,
villódzó diszkóban felhangzó zsoltár,
ágakból kicsiholt holdig nyúlt oltár,
hegedű-hangeső: őrjöngő Menuhin,
Latinovits-őrnagy vigyora a budin,
fagylalt a strandon: vaníliaszáj,
őrület ez: tárt szárnyú muszáj.
Eresz a falam és csöpög róla
másodpercnyi cseppekben a falióra.
Mézszínű bor az asztalon,
kortyolok, az órát hallgatom.
Havazik kint, s a friss hóra
varjak szállnak. Méla óra.
Mézszínű bor az asztalon,
kortyolok, az órát hallgatom.
Versel a táj, s a szavalóra
ritmust ver a falióra.
Mézszínű bor az asztalon,
kortyolok, a semmit vallatom.
Ó, mily kedves,
ó, mily szép is.
Nincs a Földön,
más ilyen!
Téged várlak,
téged hívlak.
Kérlek, jöjj el,
légy közel!
Verssoraim hullámsodra,
hozzon Téged el nekem!
Szükségem van mosolyodra,
jöjj el hozzám, légy velem!
Minden sejtem, azt harsogja,
véled lennem lételem!
Szürke fény szállt homlokomra,
Űzd el onnan, légy velem!
Ó, mily kedves,
Ó, mily szép is.
Nincs a Földön,
Más ilyen.
Téged várlak,
Téged hívlak.
Kérlek, jöjj el,
Légy közel!
A falunak nagy a csöndje,
nem ugat az öreg Zsömle.
Megy az utcán János öccse,
örömet hoz tán a jötte.
A kapuban áll a Böske,
szemében a remény gyöngye.
Mosolyt szór az érkezőre,
s kérdi tőle, hogy: „Bejössz- e? ”
De a legény igen böszme,
a kocsmában várja fröccse.
A falunak múl a csöndje,
felvonít az öreg Zsömle.
gyárkémény a magasban
füst a világ tetején
pillanatnyi csend a zajban
Európa terepén
sebet rejtő panoráma
öröm, vigasz és könnyek
képre rakott ráma
így kézbe venni könnyebb
összeráncolt életen
egy levetett pulóver
fáradt napnak éjjelén
ő a nyugtatószer
dobozba zárt ajándék
pilleszárnyú madár
széthasadó halántékban
kincset rejtő bazár
libbenő hajzuhatag
egy szeles nyári estén
frissen mosott ruhaszag
évszázadok testén
őseink erejében
az őszszakállú Jóság
az Istennek tenyerében
ez mind: Magyarország
ezt az őszbe fúlt rétet ismerem
legelget a tehén elnyújtva bőg
hirtelen-sebek nyílnak szívemen
mint kikericsek hosszú tél előtt
egy volt diák ha tükörbe néz
riadtan láthatja orv ráncait
megkeseredik szájában a méz
egy régi hang a fülébe hasít
a rétet már sötétség lepi el
nyakukba kapják árnyukat a fák
a gyalogúton egy lány énekel
végül elhalkul a dal nincs tovább
amit kerestem nem találtam
a jóból mindig mások kapnak
feledni vágyom hogy mire vágytam
maradjon meg ami volt annak
sok fáradt év fuldokol a mában
évek évek mind cserbenhagytak
velem már nem lehet mostohábban
te önző elég vagy magadnak
érzéseiden kiüt a rozsda
minden egyes szavad vakablak
egy életbe kerülnél hát sokba
nem éri meg magadra hagylak
Nagyapó kezében zsebóra
Emlékeiben egy Debóra
Nagyapónak jár mind a kettő
Nagyanyó meg kiborul ettő’
Szerinte eljártak fölötte
Idők szépséges Debórák –
Nagyapó a remény szülötte
Rám testálja majd a zsebórát
Ki tudja hol él most Debóra
Hol búsong szépsége romjain
Rám marad miként a zsebóra
Mennybe repülnék ha volna min
Mikor a melleid sétálni mentek
Rúgója jajdult az ócska kerevetnek
Fűbe csusszant apád szétmálló papucsa
Meglapult a kis kert kevéske humusza
Mikor a popsid nélkülem kirándult
Jobbra-balra ringott, picit megszilárdult
Feszesen volt kerek, kereken domború
Madárkák dalolták: óh, milyen szomorú
Mikor rád hajoltam véget ért az ének
Nefrit-zöld fűszálak kíváncsian néztek
Hová dől a popsi, merre hull a kebel
Összezúzott nárcisz utolsókat lehel
Jelsor, amit skandál a szám,
Rám utaló bankszámlaszám.
Rengeteg pénz, ide juss át,
Artis, küldd a szerződ jussát!
refr.:
Élet arra tani-tani-tanít,
Keressek sok money-money-moneyt!
Gazdag lennék, mint egy báró,
Világsláger után járó
Jogdíjak, ha érkeznének,
Ám szöveghez kéne ének.
refr.:
Élet arra tani-tani-tanít,
Keressek sok money-money-moneyt!
Sajnos nincsen nagy slágerem,
Nekem babér itt nem terem.
Hé, ti beste, lusta, átok
Zeneszerzők, micsinátok?!
Hé, ti beste, lusta, átok
Zeneszerzők, micsinátok?!
Most megvan az olló,
De nincs meg a kés.
Most eltűnt a dudor,
De itt van a rés.
Most megvan a partvis,
De hol van a kosz?
Most mély a medence,
De nulla a hossz.
Most nálam a gyógyszer,
De semmi se fáj.
Most tiszta az ablak,
De szürke a táj.
Most látom a távolt,
De bújik az itt.
Most mindenki sportol,
De senki se fitt.
Most görnyed a néni,
De nincs vele bot.
Most kéne nevetni,
De hol van az ok?
Most megvan a bérlet,
De nincs ide busz.
Most duzzad a léggömb,
De elfogy a szusz.
Most megvan az élet,
De nincs a halál.
Még száll a golyó,
Ami célba talál.
Tolnay Klári 100
Hull napra nap, és lapra lap.
Túllépte rég a hatvanat.
Hű társ egy pakli kártya.
Sikert ígér az új darab,
S a színpad, melyen adva kap
Nem épp apácazárda.
Kever. Játékra kész a lap.
Körötte képek, végszavak.
Melltű egy régi csokron.
Hány félelem, vagy harci láz
Mit messze űz a pasziánsz,
Az édes-füstös otthon.
A kellék-hajfonat hamis,
De mintha hallaná ma is
A vígszínházi tapsot.
Csak szobalány, de főszerep!
A végigjátszott nősereg:
A Júliák, a Blanche-ok.
Az órainga megremeg.
Túllépte rég a hetvenet.
Nevet csak bókjainkon.
A filmgyár gépe nem pereg,
De pajkos hangja felnevet,
Ha hívja őt a szinkron.
Egy éj. Az eső elered.
Agyunkba ég a jelenet:
Egy csók, vagy szinte semmi.
Az autó áramvonalas.
A hölgy egy kissé bogaras,
S a film kezd édesedni.
A forgatókönyv zavaros,
És mindent összehord Kabos.
A sarmőrt hozza Jávor.
Kezet remegve nyújtani.
Palóc dalokra gyújt Katyi,
És fűre lépni bátor.
Szerep. Tömör papírhalom.
Tanulni, túl a nyolcvanon.
Száz képet sorba rakni.
Kiégett csikk az asztalon.
Csak rossz szokás? Vigasz vajon?
Végére jár a pakli.
Emlékké révedt Mohora,
A címlap bűvös mosolya,
Romok között a próba.
A háborút felejti Pest.
Egy nyűtt lemez forogni kezd:
Ajándék minden óra.
Egy slukk elég. A vérnyomás...
Ez lesz a végső felvonás.
Fakó a fény a tükrön.
A taps a csontokig hatol.
Szerémy grófnő meghajol,
S lehull az égi függöny.
Apu nyakából
Látszik a kerület.
Nem kell a távcső,
Se csodaszemüveg.
Ezeregy kalandot
Ígér a távol.
Törpe az újságos
Apu nyakából.
Apu nyakán egy
Kalózos tetkó van.
Kényelmes ülés,
Jobb, mint a metróban.
Száz méter magasban
Lebeg a lábam.
Pilóta lehetek
Apu nyakában.
Apu, ha letesz,
Egészen szokatlan.
Nagy lesz a járda.
Itt állok alattam.
Szalad egy komondor.
Nem vagyok gyáva.
De azért mégis...
Vegyen a nyakába!
Macskának lenni Péterváron
Komoly szerencse, nem vitás.
Remek zugocska télen-nyáron
A Néva-parti Ermitázs.
Az volt a cár kemény parancsa,
A gyűjteményt őrizze macska.
Nem egy vagy öt, amennyi fér!
Patkány, lapulj! Rohanj, egér!
A múzeum alagsorában
Bóklásznak most is hatvanan.
Mindüknek hosszú karma van.
S egy pincezugban annyi báj van!
Lovasszobor, pár csacska kép.
Művelt a szorgos macskanép.
Kevés egér van mostanában.
Kijár a portás Whiskas-ért.
Ha visszaér, dohog magában:
„Foglalt a legjobb hintaszék!”
Borisz Vityával épp verekszik,
A billentyűn Másenyka fekszik.
Álmában int a macskaláb.
Úgy élnek, mint egy nagy család.
Külön személyzet jár utánuk.
Tányéron jó orosz fogás,
Hallatszik is dorombolás.
Szőnyegre lép puhán a lábuk.
Ki látja őket, rá nem un.
Macskáknak áll a múzeum!
Nézz a szárítókötélre!
Nézd a görnyedő boszit!
Rongyait kimosta végre.
Nem marad pecsét, kosz itt.
Benne lesz a Híradóban:
Mosni, jaj, de nagy buli!
Mint a holdsugár a tóban,
Ring sok óriás bugyi.
Tarka mezbe bújt az erkély.
Nyolc zsinórra száz csipesz.
Főkötő ezer, ha elfér
S pár kihízott báli dressz.
Három zöld kötött harisnya,
Hatvanöt boszorkaing.
Félek, terjengős a lista!
Nem lesz felsorolva mind.
Vén boszorka nyakra-főre,
Tíz órája egyre mos.
Fáj a lába, ég a bőre,
Álla szürke és habos.
Forr a kád. Sötét tavacska.
Koszt, pacát magába von.
Itt a végzet! Fúj a macska.
Jaj! Megússza szárazon?
Rozmáréknál ég a világ,
Vendégségbe jött egy zsiráf.
Inog, forog három bögöly,
Felborult a pezsgős vödör.
Veréb száll a szendvicsekre.
Vígjátékot néz a kecske.
Gerle röppen, tolla tiszta.
Táncot lejt a vén giliszta.
Buborékot fúj a rája
Vízalatti trombitája.
Fő a virsli, víg a konyha.
Leng a pókok lampionja.
Hogyha éjfélt üt az óra,
Toll-konfetti hull a hóra,
Nagyot rikkant negyven kakas,
Száll a hurrá, mély és magas.
Lajhárok és fürge őzek,
Párducok s a medve főleg,
Futrinkák s a százlábúék
Együtt kiáltják, hogy BUÉK!
Csak óráink voltak még, ám utánad
nem jön se hét, sem év, sem új időszak.
A lét kiszikkad és a tér bezárul,
oly hirtelen, mint ahogy megnyitottad
Most napok várnak, nyitott panel-sírban,
(talán előre nekem építették),
elhagyhatnám, de élőholt szívemmel
hol járhatnék, és mondd, hová mehetnék?
Fejemet inkább párnáinkra hajtom,
még rajta van tőled egy illat-emlék,
s várom, hogy fázós, dermedt testemet majd
karjaid lágyan magadhoz öleljék.
Megvártam magam a vonatnál –
Meghagytam, mikor érkezem, -
S kimentem elém a vonathoz,
Nehogy ne várjon senki sem.
Megvártam magam a vonatnál, -
S hogy örültem, hogy érkezem!
Vigasztaló tudat: ez egyszer
Bolonddá önmagam teszem.
Megvártam magam a vonatnál –
Ez jó tréfa volt, úgy hiszem, -
S magam cipeltem botladozva
Kettőzötten bolond szívem...
Agyamba kés,
torkomban gombóc,
minden idegben gyötrelem:
ha nem az vagy, kinek szeretlek
hogyan is jöhetnél velem?
Kezemben ér,
szívemben kamra
s pitvar lehetsz, hol vér zubog
− de csak, ha úgy tudsz bennem élni,
ahogy tebenned én tudok!
Szelíd szemed
és csendes ajkad
nehogy a Judásom legyen! −
bizalmam tartja fenn a kelyhet
és hűségemmel szentelem!
Az áldozat
e nélkül borból
lepárolt mámor, semmi más:
− az áhítat fintorba torzul −
s kiloccsan mint – egy áldomás...
Néha-néha időt kérsz, és
megkeres egy életérzés.
És pontosan szíven talál.
A jelen most vigyázban áll.
Félrevonul, nem is kérdez.
Gyere tegnap, újra létezz!
Semmim nem volt, mégis minden,
a demokráciától innen.
Tudom, tudom, értem, jól van.
Csak egy picit legyen 80!
Kit érdekelt, le volt tojva
Gorbacsov és peresztrojka.
Mexikóból megtört haddal,
hazajöttünk 0-6-tal.
Suli köpeny (marha szolid),
rejtette a barna „szofit”.
Gimi budi, füstös árnyak,
uzsipénzt a dohánygyárnak.
Tudom, tudom, értem, jól van.
Csak egy picit legyen 80!
Görkorin kerékből két sor.
Javítás? Tudod mit... két sör.
Alföldi papucshős. Bakker!
Aszfalton kopott a Trapper.
Nyári zápor, Körös-holtág,
a Trabantot hárman tolták.
Illemhelynek jó a bukszus,
fejet hajtott minden luxus.
Tudom, tudom, értem, jól van.
Még egy picit legyen 80!
Ladával Balatonszárszó.
Álmaimban Sophie Marceau.
Éjjel-nappal házibuli,
szólt a szjudá szjudá Juli.
A fagyi még szinte „ingyért”,
dal kapható két forintért.
A lányt még hazakísérik.
Volt szerelem első vérig.
Tudom, tudom, értem, jól van.
Neked 8, de nekem 80!
Tányérsapka másfél évig.
Határsáv, tejföl fenékig.
Cigiért Madonna posztert,
eltávról Bikini koncert.
Jugó határ, mint a nyugat.
Élveztük az árnyékukat.
Cserebere barterpiac,
Napóleon konyak. Ihatsz!
Nem kellett a rongyot rázzad.
Kaláka... épült a házad.
Wartburg, Dácia és Skoda
eddig tartott minden csoda.
Igazad van.
De mégis, hol van...?
Az a pillanatnyi 80!
Ha rezeg, ha anyag, ha létező,
a fejedben lakó késélező,
a velőd, a hited, a gondolat,
há`mongyálmán` valami, valami fontosat!
Az Isten a jobb! És a balja Te,
mindennek oka a meg- ... s a de,
hát tercelj a tömegre, légy vagány,
hisz` karámban kérődző mindahány!
S az elvet, ha elvet, hát vesd Te el,
az eszme rögeszme, csak elterel.
És magadba szívsz ... mint a port a polc,
dádidápdádidáp ... mert Neked nyolc!
Szárítja szívem vagy száz aszály,
de marnám a testet és vonz a száj!
A szerelem, trallalla, átoson
a lábak közt, legyél a vánkosom!
És feszül már rajtam a blúz, a blues,
emelj, mert minden csak visszahúz!
A velem, a veled, az ővele -
a viszonyszók változó rendszere,
a fakó, a színes, a rút, a szép
a világom szakítja, marja szét!
S Te magadba szívsz ... mint a port a polc,
dádidápdádidáp ... hát nekem nyolc!
Lombosodik már a liget,
combosodik Várnagy Ivett.
Gömbölyül a kis feneke,
teremtésnek szép remeke.
Kint a kertben, ott hajolgat,
munka közben is dalolgat.
Vidám leány, tetszik nagyon,
nem az anyját, őt akarom!
Kerítéshez odamegyek,
nagy elánnal integetek.
Látogass meg, nagyon várlak,
engedjünk az édes vágynak!
A válaszát átgondolja,
nagyot sóhajt, aztán mondja.
Ajánlatát kinevetem,
van már fiúm, őt szeretem.
Az ön vágya nem az enyém,
nem kell ilyen öreg legény,
szót se többet, legyen ácsi,
drága, kedves szomszéd bácsi!
Az az
elsuhanó és habkönnyű,
felemelô és légröptű,
elvarázsolt és csodaváró,
visszavágyott, mégis tovaszálló
rockandroll = szerelem,
ha enyém lenne...
mindennap fürödnék benne
Az az
elárult vagy megárvult,
megkínzott majd elsárgult,
elrohadt és eltévedt,
megzsarolt és aztán széttépett,
az a
széttörött és elfáradt,
meggyötört, vagy legalább megszáradt,
százszor bemocskolt, besározott,
kifosztott, szétzúzott és elátkozott,
rockandroll = szerelem,
ha enyém lenne...
feloldanám magam benne.
Aki szültél, futni szültél,
Újhold egén nyargalok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Újhold egén nyargalok.
Zsákmányom is engem üldöz,
Növő holdra roskadok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Növő holdra roskadok.
Fehér fogam húsba marna,
Teliholdra tátogok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Teliholdra tátogok.
Holt a mag, mit belém vetnek,
Fogyó holddal tisztulok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Fogyó holddal tisztulok.
Kitárt karral körbeforgok
Megújulni, mint a hold,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Megújulok, mint a hold.
Már nem tudom, mióta,
Ha néha rám tekint,
Csak elhúzza a száját,
És elfordul megint.
Mégis várom, hogy nézzen,
A szeme tiszta tó,
A szerelmes mind szolga,
És megalázható.
Akárhányszor felhívom,
Ő leteszi hamar,
S mit régen úgy szerettünk,
Csetelni sem akar.
Jókedvűen csacsogni
Már nincs bennem erő,
A szerelmes papír csak,
Fecnikre téphető.
Esténként már nyüszítek,
Hogy miért nem szeret,
Ő széttárja a karját,
Hisz erről nem tehet.
Mint guminőt, az ágyban
Néha úgy húz elő,
A szerelmes mind sérült,
S tovább sebezhető.
Már nem tudok aludni,
És enni sem merek,
Nincs, ami visszafogná
A hasmenésemet.
A túlpartra majd átvisz
Az utolsó hajó,
A szerelmes mind gyenge
És elpusztítható.
A hűtlenséget meg ne bánd,
Ha több mint részeg pillanat.
Hagyd meglebbenni néhanap
Az elvarratlan szálakat.
Legyen talonban mindig egy-két
Mindenre kapható régi szerető,
De hogyha nem akad új kaland,
Őket csak akkor szedd elő.
Trallaléra, trallatiritomm,
Mindenre kapható régi szerető,
Trallaléra, trallatiritomm,
Őket csak akkor szedd elő.
Ha csábítasz, csak légy erős,
Ne torpantson meg a bűntudat,
S ha érzed, hogy csábítanak,
Csak sóhajts, és add meg magad.
A hűtlenség oly jólesik,
Mint jéghideg sör egy nyári nap,
A hűtlenség oly fűszeres,
Az íze napokig megmarad.
Trallaléra, trallatiritomm
Mint jéghideg sör egy nyári nap,
Trallaléra, trallatiritomm,
Az íze napokig megmarad.
A biztonság csodás dolog,
De sokkal jobb az izgalom,
Csiklandozd véle meg magad,
Mihelyt adódik alkalom.
S ha végleg elkerült a vágy,
Nem találsz rá se ott, se itt,
Mint drága kincset, dédelgesd
A hűtlenséged perceit.
Trallaléra, trallatiritomm
Nem találsz rá se ott, se itt,
Trallaléra, trallatiritomm
Őrizd a hűtlenség perceit.
A compiégne-i révnél borozgat a halál.
Most rákacsint egy nőre, ki éppen arra jár.
Egy pillantás, s az asszony azonnal földre rogy,
A test, mi vágyat ébreszt, csak ócska szürke rongy.
A compiégne-i révnél borozgat a halál.
Épp rátekint egy ifjú, ki szolgájára vár,
Szemhéja fennakad, és úgy dől el, mint a zsák,
A hű szolga hiába élesztgeti urát.
A compiégne-i révnél borozgat a halál.
Egy gyermek ránevet, mert üveggyöngyöt talál.
De elkékül az arca, a hang hörgésbe fúl,
Markából az üveggyöngy koppanva földre hull.
A compiégne-i révnél borozgat a halál.
Kilenclovas hintóján arra megy a király.
Utolsó görcsbe rándul a fejedelmi kéz,
S a fenség már csak nyers hús, mi rothadásra kész.
A compiégne-i révnél berúgott a halál.
Ám arra jő egy bölcs, és a vállánál megáll:
„Felismerlek, te részeg, magad vagy a halál.
Még el kell vinned engem, többet ma ne igyál!”
Hazáig támogatta a bölcs a zord kaszást.
Meg is hánytatta szépen, s főzött egy gyógyteát.
A compiégne-i révnél a kocsma rég bezárt,
De arra többet senki nem látta a halált.
Jaj, vegetáriánus szerelem,
Nincs benne, nincs benne hús.
Miért, hogy újra csak ezt keresem
Sok kiéhezett randevún?
Miért, hogy újra csak ezt keresem
Sok kiéhezett randevún?
Az egymásba tépésből ennyi maradt,
Jaj, vegetáriánus szerelem:
Mert muszáj belőled egy-két falat,
A tányérodba beleeszem.
Mert muszáj belőled egy-két falat,
A tányérodba beleeszem.
Jaj, vegetáriánus szerelem,
Vértelen vágyakozás,
Micsoda zöldség, hogy ez kell nekem,
Még desszertnek sem valami más.
Micsoda zöldség, hogy ez kell nekem,
Még desszertnek sem valami más.
Nincs benne tej, és nincsen tojás,
Jaj, ez már tisztán vegán szerelem,
Életben tart mégis szemlátomást,
S azt mondják, megvédi a szívem.
Életben tart mégis szemlátomást,
S azt mondják, megvédi a szívem.
Ameddig létezel és létezem,
Jaj, vegetáriánus szerelem,
Érett gyümölcsöm, rozskenyerem,
Végül csak húsod éhezem.
Érett gyümölcsöm, rozskenyerem,
Végül csak húsod éhezem.
Zöld gally voltam, csontra száradt ág lettem,
Kit szerettem, nem tartott ki mellettem,
Mert nem raktam sóhajából légvárat,
Folyóvá lett gátat szakít, megáradt.
Külön halott, csak együtt volt eleven,
Idegen volt, most már eltéphetetlen.
Úgy belenőtt életembe, mint a fa
A kerítés kovácsolt vasrácsába.
Úgy mélyedt be a húsomba végtére,
Mint a vasrács az élő fa kérgébe,
Se kitépni, se kivágni nem lehet,
Váljon rajta átokká, hogy nem szeret.
Nála maradt szerelmem és haragom,
Amíg élek, most már csak őt siratom.
Azt kívánom, hogy az Isten elvegye,
Csak ne legyek egy élőnek özvegye.
Míg egy fa marad, talán
Vadgesztenye vagy platán,
Amíg a borostyán felkúszik
Egy régi templom falán,
Addig maradok, igen,
Addig még lesz hozzá hitem.
Mint a gyökerek, kapaszkodom,
Ha nincs is már semmiben.
Éltet a föld is, ha tán
Nem adnál semmit már, hazám,
Étlen és szomjan kikötöznél,
Aztán itt hagynál lazán.
Úgy hiszem, ez a nap ma van.
Mostantól fa leszek magam.
Állok egy betonrésbe nőve
Februárban, lombtalan.
Hazám, hazám, te mindenem,
Nem mondtad, hogy jó lesz nekem
Maradni benned és veled,
Én sem tettem ígéretet,
Hogy érted élek és halok,
S ha megversz is, csak hallgatok,
Míg kettőnk közt halkan rohad
Egy bántalmazó kapcsolat.
Hazám, hazám, szerelmesem,
Kibasztál velem rendesen:
Előbb sok édes vallomás,
Majd néhány sértés, s nem soká
– itt lakva egy fedél alatt –
Bennünk csak bűzös csönd maradt.
S én várom, hátha újra szólsz
Megunt nődhöz egy kurva szót.
Hazám, hazám, beismerem,
Már nem maradt önérzetem
Kimondani, hogy ennyi volt,
Bár nem eshetne semmi folt
Neveden, csak mert elmegyek,
De rég beláttam: nem merek.
Pusztító méreg napra nap:
Maradunk egy fedél alatt.
Ratkó József nótájára
Járok a földön az ősök
tartanak így a magasban
porhüvelyükben erősek
fürdök a napsugarakban.
Pólyába majd betekernek
illatozom olajakkal
mellükön édeni gyermek
ringok a földsugarakkal.
Téli gúnyát kell nyárra cserélni
lent hol a pincén alszik a por
alszik a fény is félsz kifehérít
szusszan a por-nép, áll a botor.
Áll a botor, mert éled a bútor
legtetején egy csöppnyi bogár
csöppnyi bogárszem ráfeketéllik
éled a szúk közt, perceg a tál,
Perceg a tálban morzejelekre
morzejelekkel ráfelesel:
mint kicsi gyermek rádió mellett
jaj, tudod is Te, mit keresel?
Jógi-cicánk Mia úr
(keresztszülőt ne kérdezz!)
ölünkben ül, cudarul
nehéz hely felnövéshez:
Ihol egy mamlasz kuvasz
amott puli a strázsán
járnak mint kettős ravasz
pokol vad promenádján.
Gondolnád: Mia bosszús
sorsa cellába írta
hangja ha van is: basszus
pedig fülkürtje kurta,
S bár ki még sose téved
hibátlan hall-nyugalma
dolga akad temérdek
ágyban, párnák közt alva.
Ölünkben jár-kel árván
dorombolgat magába'
égi arany szeráfként
bámul a szarufákra.
Csitítja siccegésünk
bölcs jógi-hullámhosszon
simítva hitszegést, csüng
ezen a földi poszton.
Ebben a rőt pokolban
pirulunk ember-módra
Mia, ha jó napod van
emlékezz meg Fönn róla!
Bennünk a lehetőség
lépteinkben a rend:
szilárd föld tehetős ég
végtelen körbeleng.
Örvénylő ragyogásuk
átérzi a tüdő,
tó tükrén topogásunk
mint dobon az ütő:
Bal, jobb, bal,
csak a jobbal,
keveset sebbel-lobbal.
Megjárjuk, ha nem járjuk:
bal, jobb-bal, jobb-bal, jobb-bal...
Mint könnyű falevél, ha szárad
üzengetek a felvilágnak:
szavakat is csak úgy tanulok,
velük odaát boldogulok.
Mikor a szellő összerezget
leheletet szélnek eresztek
s miként „Értől az Óceánig”
meg sem állok a Hurrikánig.
Szelek vezére felkap engem
egek fájára szemzi lelkem
égi kikelet csíra-gondja
beszáradt nyelvem újra oltja:
Ősszülők között boldogultan
szólhassak, ahogy megtanultam.
megint elment egy nap
érkezett a SEMMI
tátongó üresség
akart csak üzenni
nem futottak órák
nem vágtattak percek
lomha pillanatok
vánszorogva teltek
bármire is vártam
önámító hitben
mikor rád gondoltam
hasztalan reméltem
sehonnan, sehová
ennyire futotta
ezt a roppant távot
tesszük meg naponta
Ecser után, Vecsés előtt
körülvesz a sötétség
jeges-tiszta éjszakában
lenéz rám a téli ég
közeljött az Univerzum
nincs zavaró lámpafény
ha itt ezt most velem néznéd...
- szólítlak, de nincs remény
- - - - - - - -
élet után, halál előtt
körbezár a sötétség
felhőtlen és vigasztalan
a koromfekete ég
lebukott a láthatáron
egyetlenegy csillagom
életadó, drága fényét
többé meg nem láthatom
Mert létezel, mert létezünk,
cédrus-magány nem árt nekünk:
jöhet a tél, a hó, a fagy,
a hó alatt a rügy fakad.
Mert szó és csönd közt útra lel
a gondolat. Nem térdepel...
A kínt a tél ha foglyul ejti,
bánatát ki-ki elfelejti.
Mert társ a társnak nyújt kezet,
zokogó lélek felnevet,
tavasz ragyog az őszi dérben,
és madár-trilla száll a szélben.
Mert létezel, mert létezünk,
fénnyel fehérül életünk,
vigaszra vigaszt ád a szó.
Bár hull a hó. Bár hull a hó.
Suhint az alkony, itt ólálkodik,
pingálni kezdi vérző színeit:
izzónarancsot, fénylőszürkét, kéket,
hamvassárgát, rőtvöröst, fehéret,
sápadt lilát, halovány rózsaszínt,
selyemfénnyel önti le mind a színt,
majd bergamottolajjal festi át
fájó pirosra az őzbarna fát,
és a virágok, füvek levelét
zöldaranyra, s a házak tetejét.
Citromfény villan tükörablakon,
suhint az alkony, s néma alakon
megnyúlt árnyék-haját simítja lágyan,
bús gerleként hívja az estét
pihenni puha ágyon.
Suhint és illan, olvadnak a fények,
még ecsettel új színt ad az égnek,
alvó homályost...
Festene még a piktor,
de szundi-szürkén beszökik az est.
Összes álmaimból egybegyúrtalak,
Majd testet festett Rád a képzelet -
Jaj, hosszú évek teltek el, míg megtaláltalak,
Míg elém sodortak a fáradt istenek.
Most végre jöjj, heverj le mellém,
Hogy lázas tekintetem fürkéssze arcodat,
Csended a csendem. Hosszú utunk mentén
Szedd össze, Kedves, az elhullt csókokat.
Légy velem reggel, légy velem este,
Légy velem a kertek alján titkokat keresve,
Boldog bódulatban bámulva a holdat -
Szeress, hogy égjen, szeress, hogy fájjon,
Szeress, hogy fásult éltem értelmet találjon,
S hazudd, hogy szép lesz majd a holnap.
Vánszorog az idő. Percet perc követ,
Felajzott lélekkel várom jöttödet.
Bután, mint egy férfi, önzőn, mint egy gyermek,
Összes sejtjeimmel téged követellek.
Nem kell, hogy együgyű elmémben mélyre áss,
Csak lépj be az ajtón! Légy te a Messiás!
Nem kell se csillag, se barlang, se jászol,
Elég, ha megkopott hitemre vigyázol.
Mit nekem Betlehem, meg három királyok?
Pulyka és bejgli - idegen világok!
Te légy a csengettyű, te légy az ajándék,
S a terített asztalra mi mást is kívánnék:
Te légy az étkem, te légy, kit áldalak,
Üdvözülni sem fogok, csak általad,
Ha kinyújtom a karom, talán már elérlek.
Mindennapi kenyeremet add meg nekem, kérlek!
ha nem sejteném hogy nyakunkon a hajnal
ha hinni tudnám hogy elragadsz magaddal
lennék akkor szolgád kopott játékszered
örömöd és gyászod hazug élvezeted
lángtalanul izzó parázs lennék benned
elvenném kicsalnám birtokolnám lelked
s ha eltorzult arccal bús igámat nyögöd
összegyűrten hevernék lábaid előtt
átjárnám szíved mint gyümölcsöt a férgek
elmerülnék mélyen hogy vissza se térjek
míg másutt habcsókos mosollyal ölelnek
szótlan kötöznénk be vérző sebeinket
vibráló feszült csend pengeéles reggel
kongó üres égbolt lakatlan terekkel
gombostűnyi pontba préselt energiák
iszonyú robajjal ébredő új világ
vakító csillagok fényéből tört utak
keresztre feszítve a lázas öntudat
új életet teremt a mohó képzelet
s vérvörösre karmolt szerelemperceket
nem csupán villanás a szürke ég alatt
nem csak elillanó katarzis-pillanat
isteni kegyelem sokkal több is talán
apró rés a teremtés nagy titokfalán
szirupos mérgeket
nyomnak le torkomon
az évek nem érzek
tudatom is kába
nem mentene fohász
sem megvett irgalom
ha kikönyökölnék
múltam ablakába
érett vad kelésként
fakadtál belőlem
véres jussom lettél
munkám rideg bére
égető szavaid
balzsamként helyeztem
igaztalanságom
tátongó sebére
délibáb csupán a
mámoros te meg én
sosemvolt holnapból
szemed még rám tekint
halk végszóra várva
a hajnal peremén
részegen pengetek
egy korhadt mandolint
elmém rejtekében
elfüggönyözötten
a magány épít ma
ablaktalan házat
a vasgerendákra
fektetett értelem
lassan összeroskad
nincsen magyarázat
Már harmadik napja arra ébredek,
Hogy ezt látom mindenhol: a te képedet.
Ablakon, fákon, vázán és falon
Tárolóedényen borús hajnalon
Várom, hogy visszatérj hozzám ezen a napon
De amíg ideérsz, fogadd e versemet
Hogy legyen valami, mi hozzám elvezet.
Találkozásunkra úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna,
Pedig azóta már eltelt jó néhány hónap!
Mint két izzó parázs, olyan volt a szemed
Epedve vártam, hogy hozzám érjen kezed
Ajkam az ajkadon, bármennyire fáj
Teljesen homályossá válik a világ…
Itt tartunk most, a mesénk közepén
Én a királylány, te a szegény legény
Senki sem állhat közénk, míg a szerelem az úr,
Ezt a verset nem is másnak szántam, hanem: Neked. Csak úgy.
Szórja a szikrát két szeme lángja,
dobja palástját hév a parázsra.
Fürdik az éjjeli fényben,
táncol a meztelen álom,
csillagot éget a vérben,
lábnyoma bíbora bársony.
Reszket a testén gyöngye a láznak,
felszabadító rigmusok árnyat
űznek e parttalan órán.
Zöldbe szökell ma a másnap.
Fájhat-e hajnali zsoltár
s csendje a röpke halálnak?
Vértelen izzás szürke ködén
kéklőn ezüstbe hajlik a fény,
hangtalan surran, föld-ragyogás,
két szemed tükrén égi varázs.
Hűs leheletben fürdik a táj,
borzong az emlék, mennyire fáj
elhaló lépted járda kövén,
visszatekintesz, csak te meg én
állunk a véges űr küszöbén,
végtelen álom csend-gyökerén,
tárva felejtett szív-kapudat
rozsda emészti, tépi huzat.
Kéklő magányban fénylik a szó,
izzik az emlék, annyira jó
visszaidézni lágy melegét;
hallod a szélben? – sír a sötét.
Szél sodorta bánat reszket a langyos őszi tájban,
zizzenő neszek fényén, bágyadt haloványan
hull a könny, köd csípte permet,
cseppjében haldokló tervek.
Bús derengés leng a fák tövén, mintha lelked ázna
e földöntúli órán, álmokat cibálva,
foszló ég tükrében lomhán,
vijjogó madarak tollán
érkeznek tegnapi sóhajok, füstös gomolyfelhőn,
zörgő levelek vérén borzong titkot sejtőn
álmatag árnyék, s egy dallam
örvényén tovatűnsz halkan.
Rádhorgolódom.
Csipkelétünk hiányok
mintázatait
hurkolja körbe
szemről szemre. Így válunk
szemrevalóvá.
***
Horgolt minták közt
észre sem veszed, hurkolt
labirintusod
tűszúrások és
-visszahúzások szoros
egymásutánja.
***
Cérna se kell már,
kalmárösztönnel nyúlsz egy
semmis nyom után,
hogy kelendővé
tedd, magadból mássá és
másból magaddá.
A csendet átüti a diszkrét tik-tak,
a hűtő is bekapcsol csendesen,
laptopom felszuszog, mint aki titkot
rejt lapja mélyén, s várja, meglesem.
A nagy vihar ma késik, szürke kúszik
helyére mindenütt és szétterül.
A film lelassul, nem jut el a túszig,
de túszul ejt, és minden kiderül.
A moratórium lejárt, a vádat
már nem sziszegve mondod ki, csak úgy.
A napi megvonások közt a vállad
nem mozgatod, ne legyen több tanúd.
Kit megbántottál, rég halott. Te itt vagy.
A diszkrét csendet átüti a tik-tak.
Dolgozol, kérdéseid óravázlat
rejti, mint vágyott ölelést igéret.
Nyelvtanórát környezet-, énekóra
vált a füzetben.
Horgolás hurkolt szemeit követve
sem lehetnének szavaid ma szebbek,
arcod árkából szabadult betűid
gyöngyök a kézben.
Dolgozol. Kérdéseim észrevétlen
kúsznak asztaltól falig, és a függöny
rejti el kérdőjeleim. Előled
bújok el én is.
Válaszod várom, amióta élek.
Környezet, nyelv, énekeim azóta
hétszer is vázat, füzetet cseréltek
bennem. A sejtek
már ilyen hűtlen szigorú barátok.
Változást mímelve maradnak őrök.
Arcod árkából örökölt szemekkel
várom a választ.
Miért jár jutalom vagy büntetés,
azt nem tudhatja, legfeljebb a hinta.
Hol fenn, hol lenn. Fény- és árnyékpalinta.
Megfogyatkozva teljes az egész.
Fogyom magam. Eltakarom az arcom.
Nem akarom, hogy mindig lássanak.
Újholdkor csak egy ív a holdalak.
Újholdhajó. Nem maradhat a parton.
Elindulok a vízen értetek,
megérkezem majd egyszer, megígérem.
Az is lehet, hogy ti jöttök el értem.
És az is lehet, hogy megértetek.
Hanni-Hanna, hintáznak a nevek.
Anni-Anna, így biztos utolérem.
Porba hulló rézszinü ötforintos.
Felvirágzó repcemező alattam.
Két marokból fellegeket viharzó
búzafinomliszt.
A híd, a hegy,
a húr, a hó,
a hold, a hang,
a házikó.
A víz, a vad,
a vár, a vér,
a volt, a van,
ha véget ér.
A híd alatt hal úszik el,
nem láthatod, pedig figyel,
csobban picit a hátuszony,
hang suhan át a húrokon.
A ház fölött vadlúdcsapat
húz észak felé, úgy halad,
mint folyóra írt ferde vé,
mit sodor a víz másfelé.
A hegy tetején hóorom,
hogy mire vár, azt nem tudom,
nem melegíti fel a hold,
a nap pedig még ott se volt.
Mire a napfény hóhoz ér,
benned már rég buzog a vér,
elolvad, csordogál a hó,
magába issza a folyó.
A víz, a hang sosem pihen,
nem lel nyugalmat semmiben,
ha elcsitul is, arra vár:
A volt, a van,
ha véget ér,
viszi tovább
a víz, a vér,
a hold, a hang,
a házikó,
a híd, a hegy,
a húr, a hó…
Tenyerembe írom a neved.
Kalapot húzhatsz, mélyen,
futhatsz a városparton,
lógázhatod az útról a lábad,
mintha egy óriás erkélyen
ülnél, vagy csak járkálhatsz
körbe: szeret – nem szeret – szeret,
nevedet súgják a házak.
Szoknyád, a piros karton
rajzol alájuk jelet,
szívvonalad még lüktet,
fejvonalad meg mélyen
a kalapod alatt várja,
hogy körbejárod a várost,
sétálsz a városparton,
lógázod az útról a lábad,
szeret – nem szeret, harangoznak
a szoknya alatt az árnyak.
Árnyékvonalad mélyen indul,
de ne félj, az enyém vagy.
Tenyerembe írtam a neved,
csak húzd le a kalapod mélyen,
piros kartonban járkálhatsz
– szeret – nem szeret – szeret –
egy falakból nyitott tenyéren.
Apóka lettem.
Mióta, nem tudom, de jól érzem
magam az apóka szerepben.
Nincs fehér szakállam, csak jelszavam,
amivel kiléphetek bármikor,
ha túl sokat öregedtem.
Apókabőrben jól esik, ha nappal
újra átmelegítenek a fények.
Várom, hogy a herceg érkezik.
Szia apóka. Nem tanácsot kérek,
csak azt, hogy játszd velem, az élet
nem múlik el soha az apóka szerepben.
S te akkor is leszel, amikor én
már nagyon megöregedtem.
beüzemelted laptopod
szerelemablakok nyílnak
klaviatúra feszt kopog
egy monitorra lőtt nyílnak
nejlon szívecskéje villog
nickneved beszédes billog
véletlen nyomtAM CAPS LOCK-ot
de lepötyögöm hogy bírlak
Tükör. Rád mered.
a halánték ősz,
csak a szád nevet.
Metál Ford előz.
Szél furulyázik,
buszsofőr anyázik.
Lámpa vált: piros,
szemed bevérzi.
A sarkon gyros.
Szeszszagod érzik.
Kérsz még egy italt,
félig kitöltöd.
Fizetsz. Taxival
visz el az ördög.
a szerelem tüzes kazán
ahol ketten zakatolnak
nyilalt szív a vécé falán
suta csók rúzs maszatolva
bébidoll és csoki parány
csupa báj és csupa volna
zsákbamacska síkos talány
vattacukor mikor olvad
párnán könny majd hívlak talán
lélekfintor szavatolva
bokorugrás csípős csalán
viszket mint a kutyabolha
vakargatott páros magány
sörpocak és mamatorna
porcica porcica mászik
szürke a szőr a komódon
szánalom így ez a kégli
kárpiton ernyed a kondom
rózsika rózsika néni
asztal alatt sok a morzsa
buggyan a szörp a pohárban
nagytakarítani gyorsan
porzik a porzik a ház is
szállnak a légben az atkák
gyászol a népes egérhad
visszakívánva a macskát
józsi ma józsi ma paskol
szőnyeget udvari rúdon,
prakkere gyakja keményen
jár esze tegnapi kúron
orrlika orrlika készül
felleg alól detonálni
hapcira tátog a száj is
rezzen a hájon a nájki
szálhibás bordó organzával
függönyöz el a tőled hiány
fakarnison gyűrt drapériák
e lelki enteriőr rám vall
próbálok alibit keresni rád
hogy miért pont meddig és mégis
de kundalini-kígyód fétis
megmered és ajakrésbe vág
a tarkódon erogén zónák
csiklandoználak a mennybe
csúcsaid völgye lágy medence
csak oda képzelem a szád
ahol finom pihék rezegnek
viszketeg az érzékiség
megkergeti a vért kissé
a szívem bűnhődni eretnek
míg függöny mögé képzeletem
kukucskál – ez még szerelem
pörgettyűvilágban tenni jön ki
folyton már a 0 is fél siker
mint a piszoár falán az önki
a másságot csak másnak nézik el
számlákkal ön-igazolod egyre
drágábban élünk a filmtablettát
egészben öklendezve nyeled le
étrended paleo és komplettált
mindenki kvízel csízel vagy kokszol
csak a zárjegyes fukarság bűzlik
reggel felpörögsz hogy árnyék-bokszolj
és megülnek az áztatott müzlik
a neszkávék látszatok
kisrutinok és klisék
bár a kábé rád szabott
zamat fura egy kissé
de üti az átlagot
oldott halmazállapot
Vágyom a csendre,
a szíved csendjére.
Vágyom az estre,
a csend melegére.
Vágyom, hogy este
a pillanat is égjen.
Vágyom, hogy rám nézz,
kék égbolt tükrében.
Vágyom, hogy altass
mint két karod foglya.
Vágyom, hogy éltess,
mint, kerted bozótja.
Vágyom, hogy etess,
puha tenyeredből.
Vágyom, hogy itass
ölelő kezedből.
Vágyom, hogy ölelj,
mint almafa ága.
Vágyom, takarjon,
hófehér virága.
A sötétség lassan kivégzi a kertet.
Fakó alkonyi ködbe bújnak a gallyak,
szilvafa gerincén borostyán reszket.
A Hold a tó vízén hallgat.
Ártatlan fények villannak fűszőnyegen.
Most mondom el,
mielőtt be nem esteledik.
Most mondom el, míg nem vagy itt:
Ne fújj el ádáz, rosszkedvű
szeleddel! (Nem kell több szünetjel)
Mi lesz, ha egyszer nem éleszt
föl újra a reggel?
Hallgatlak, figyellek, mint apró gyermek.
Álomtalan követem álmod.
hangosan dübörögsz. (Nem én kiáltok)
Csurig félelemmel nyitogatom szobád
ajtaját, bezársz-kitársz,
miközben álmodban beszélsz tovább.
"A figyelem és várakozás magatartása
illik a széphez."*
Most mondom el. Mert közel az éj.
(Sötét lesz)
Elalszik a jó pásztor.
Mellé telepszik az angyal.
Ne fújj el durcás szeleddel,
ne űzz el rosszkedvű szavakkal!
Mi lesz, ha egyszer nem éleszt
fel újra a hajnal?
*Simon Weil
Akarj akarni engem menedéknek.
Kellesz - tökmindegy, minek:
Kellesz felezőmhöz - egésznek,
mint sarki jégmező hidege kell
a Kárpátok alatt a vetésnek.
Légy katonám, apám, pásztorom,
napsárga bögrém, macskám,
hajnali durca arcomon,
de légy nekem, nagyon!
Néha működik bennem az a régi nő,
hisz örök Évaként kísértek, vagy épp
én vagyok az, aki megvezethető.
Akarj akarni engem musculusodnak,
oldalbordádnak, akarj fésűdnek,
múzsádnak, barátnak, kabátnak,
vagy szólíts egyszerűen Júliádnak!
Kellesz nekem első ölelésnek,
vágynak, párnámnak, fejem alá,
szónak, hallgatásnak, beszédnek,
kellesz soknak, elégnek, kevésnek,
kellesz bánatomnak, szürkületi
fénynek, tökmindegy, minek.
Kellesz Clyde-nak, majd jó Bonnied
leszek, akarlak Társnak,
kellesz pisztolynak, békének,
érvnek, mentségnek, hibának,
akarj akarni engem
benned születő Hiánynak.
Miért küzdök ellened? Nem is értem.
Ékem vagy, lényegem, napi étkem.
Ringatlak szünetlen csontjaim alatt,
ha szívem falánk bozótja lángba kap,
friss esőt zuhogtat rád az alkonyat.
Őrizlek porcelán-riadt álmaim biztos
tűzfalán. - Velem ébredsz, mint
Napra-nyíló, végeláthatatlan óceán,
tükrömre rátapadsz, fésűmön becézem
hajad, csurogsz le torkomon koffein-öröm,
fogaid mosom, beléd-öltözöm.
Miért faggatlak? Nem is értem.
Ékem vagy, lényegem, magam-részem.
Idegvégződéseim csúcsának rejtekén
ficánka, nyugtalan kukac:
Itt vagy tenyeremen: jól mutatsz.
(Hommage á Károlyi Amy)
A szeretet csak van.
A szeretet csak vár.
Ül valahol fenn,
Isten-magasban.
Isten magasban.
Csak van és vár.
Hogy tárgya legyen,
kit is szeressen
ember-magasban.
Ember magasban.
A szeretet csak vár.
Engem Isten nem kímél:
üt, pofoz, ahol csak ér
és én nem kiáltok kegyelemért.
Engem Isten férfiként próbál,
hatalmas súlyokat hord rám,
Sziszifusz szikláit görgetem
magam előtt,
úgy kérek tőle még több erőt,
ne kelljen csalódnia bennem.
Isten férfiként kezel engem,
nem kímél, üt, pofoz, ahol
csak ér és én gyönge nőként
megbocsátok,
sosem kiáltok kegyelemért.
hangunk olvadó hó szilánkra tört üveg
szánalmas szavunkat senki sem érti meg
karcos tükröd mögött arctalan a bánat
elherdált alkunkra sosem lesz bocsánat
mint széllel az esőcsepp úgy harcolsz velem
múltunk söpröd össze amíg megérkezem
lettél eltékozolt idő megunt kegyszer
a szél majd rád talál és visszafúj egyszer
magunkra hagyott minket az az éjjel:
fáradtan vetkőzött le a holt anyag
szajha lelkünkbe megcsalt lélek kémlelt
– a harisnyádon a szem is fölszaladt
ágyasom lettél: testedet megkaptam
a harcot véled másik énem vívja
– felkorbácsolt ösztön: a vágy tudatlan –
kelletlen mozdul a test negatívja
s megkeseredett a pőre pillanat
– hiába szórta rám fanyar illatát:
az emésztetlen múlt húzott ott falat
s árnyékunk csordulta túl az éjszakát
Azt kapom, amit adtam: Pest, utolsó otthonom.
Elhagyott lelkektől
konkáv az Oktogon.
Nyugatin a helyzet változatlan.
Semmilyen Ősz (tavasz),
van rá szó: au-gusztus-talan.
Tág a pupilla
mert csak egy lux
van vacsorához
kés, kanál, villa
mindjárt ideér a busz.
Négy pupilla tágabb
ha már csak füstöl
a gyertya.
A szád finomabb,
mint vacsora
ne menj haza,
alhatsz nálam,
mint a mécsesek
Négy pupilla tágabb
ha már csak füstöl
a vacsora.
A szád finomabb,
mint gyertya lángja
ne menj haza,
alhatsz nálam,
mint a mécsesek
ne menj haza,
alhatsz nálam,
mint a mécsesek
A gyerek is ember, csak könnyebb a súlya,
Bár néha zokniját fordítva húzza.
Ugyanúgy bánkódik, ugyanúgy örül,
Mint százból százan a felnőttek közül.
A gyerek is ember, csak nem olyan magas,
Kabátja földön, bár ott van a fogas.
Ugyanúgy gyűlöl és ugyanúgy szeret,
Mint bármelyik felnőtt, kit látott a szemed.
A gyerek is ember, csak nem olyan erős,
Bár néha úgy hiszi, egy lovag, egy hős.
Ugyanúgy zokog és ugyanúgy kacag,
Mint minden felnőtt, mint akár te magad.
Serken a hónak zsenge virága,
Dérben és fagyban dermed a tó.
Hópihe-dunna óvja, vigyázza,
Védi a fagytól hótakaró.
Foltokat rajzol körbe tövében
Hóba az első nap sugara,
És ha a langy fény jégcsapot olvaszt,
Gyenge, de nincsen semmi baja.
Szirmot eresztve néz fel az égre,
Karja a friss zöld lándzsalevél.
Közli a jó hírt, szól a világnak:
Zord kapuját már csukja a tél.
engem százan ne szeressetek
a mindenkiség olcsó presszió
ne oltsál be szépnyi közhelyekbe
bennem nem születik úgyse semmi jó
és ne szelídíts te se te se te se
hagyni kell a rosszat hogy kivesszen
körbevasalt szívem vasárnapos
egy jár rajta kinek megengedtem
megcsúszik a délután
esős imbolyogással dől a fákra
zátonyra futott felhőhajónak
bizonytalan a hogyantovábbja
égre indázik az enyészet
a hibáink senemte senemén
néhány mondatot nyitva hagyunk
kilincstelen kapuk a kételyek peremén
Az álmok rongya lengedez,
homloknyirokra rásimul.
Akkor tanulunk másikul,
és percek múlva vége lesz.
Vallat a hajnal, mostohán,
a nyelv szikkadó ágbogán
elpirulnak a kamasz rügyek.
Felhőderengés. Zord tüzek
gyúlnak, ropog az ég, a szó,
molyos-fakult kendő a lét,
mondanám. Úgyse értenéd -
a bizonyosság korhadó...
Szemek rózsáján szél motoz,
a reggel medrébe ostoroz.
amikor elérsz a továbbnincs pontig,
az ég nyughatatlan terekre bomlik.
rázod, lerázod, hogy összeszedd,
a megalkuvás egyre színesebb,
- de megfent a szem, villan, mint a kés -
míg összeállna, de sosem lesz egész:
- szavakat vág, szürkeségbe váj -
elhordja a loccsanó dagály.
megtörik az árnyék és a pára,
s a lélegzetnek kihagyó szabálya
szívablaknyi éjemre terül.
félbehagysz. elkezdesz. időtlenül.
Gömbbé hajlik az ég: labda,
- mintáiban felhőgyanta -
imbolyog egy illó képen
a horizont tenyerében.
Fény zsibong az izzadt fákon,
gyökereken avar-lábnyom,
lélekkerék suhan tova:
iringónyi az otthona.
Csitul a szél, s a pillanat
koktéljába új szín, zamat,
pár forró csepp pördül, vegyül.
A szó-árboc - lásd - elmerül.
*
Hagytad, hogy egy játszi Isten
asztalodra őszt terítsen,
nyárpohárba álmot öntött,
s úgy tett, mint ki felköszöntött.
magának édes elmesélem
elfajult pszichózisom
nem tudom mi végre élek
élni kell csak ezt tudom
lehet kegyednek uncsi ez
hallgatni méla mániámat
mer' unni szokták többnyire
nem is mesélem el magának
Fejembe’ emlék, nagy halom
Fakó idősor, cifra lom
Dohos falak, nemes penész
Fillért érő kupac szemét
Te tűnsz ki csak, te tűz, te kincs
S a makacs vágy, hogy rám tekints
Eszembe’ jutsz, s mint fajkutya
Holdat vonítok é’szaka
Kert végébe gödröt ások
Belefekszek, meg ne lásson
Senki engem, szivemben
Kutyatejjel, veszetten
ökör vagyok tehénszagú
tehénszemedbe révedek
tehéncsontjaid marja bú
szived legyen tehénbeteg
ökör vagyok a legbikább
hiába rázod tőgyedet
tehénszegyed hiába jár
tehénszerelmed nem leszek
giccses szürke képsorok
az alma mater összedől
éhhalál madártorok
futás a pusztulás elől
az égszínkékbe só vegyül
a földszínzöldbe rozsda sár
a pusztulás előrepül
ínség torokmadár
jóccakát tévémacim
mondod azzal szétszakadsz
kinn tűz esik és kén esik
s szivárványszínű holt a nap
dicsérem trendi parfümöd
ruhádat barna bőrödet
a melleid külön-külön
valódi guccsi bőröved
figyelted új tetkóimat?
új pírszingem felizgatott?
tetszik ez az ívszenloran?
ha jó leszel megkaphatod
és rádtelepszek néha meg
vagyok begerjedt lüktető
súlyos ziháló téglatest
béemvémen napfénytető
csuklóimon fehérarany
tudom nem emiatt szeretsz
fontos a szív s az ott fakadt
őszinte érzelem neked
előbb-utóbb valószerűtlen
molekulákká alakulok
a rokonok majd mind összegyűlnek
s könnyezve nézik (jaj de szörnyű ez)
hogy alakulnak át az atomok
hogy alakulnak át az atomok
a finom egyensúly felbomlik a testben
hol volt hol nem volt mondja majd a pap
valami örökre rendbe jön bennem
új szintézis leszek a végtelenben
művirág koszorúk halma alatt
művirág koszorúk halma alatt
Lágyan, akár a nap éri
a kócos hajú tengerit,
úgy kérlek, érintsd meg lázas testem,
ha majd a halál fakóvá szenderít.
De addig szólj, beszélj,
mint veres szemafor, adj jelet,
súgd fülembe a vágyók igéjét,
s ha nem szólok, hát az lesz a felelet.
Élek, mert élnem kell,
lüktető erekkel várom a napot,
hogy csókká váló tettel
szeressem, ki engem lángoknak adott.
Mint hamu a parazsat,
úgy tarts meg magadban, kérlek,
ahogy virág a darazsat,
dédelgess, s adj örök szenvedélynek.
Alig-május van, zigóta-nyár,
csatasorban áll ezer tűsarok,
útnak indul egy aszfaltbetyár
egy lányért, kit az út mellett hagyott.
A flaszter mentén szőke, barna -
pillangótestük néma tüntetés.
Az alkony bikinivonala
szánalmas, fájó múltba révedés.
Elfolyó karamell az emlék,
egy zavaros, félregombolt este,
a többiek csak szomorú lepkék,
ő nem fakul, a szép istenverte.
A kopott kerti asztalon
tolvajjá lesz az alkalom,
s a zöld napernyő-ég alatt
tollat ragad a pillanat.
Megírják magukat a fák,
a szerelmespár-orgonánk,
a lyuk a házunk ereszén
s a délutáni feketém.
És ír a hintaágy-hajó,
a felhő ki-betakaró,
a töltésen futó vonat
csak zakatoló gondolat.
Nézi a bugris április,
hogy megír versem Téged is,
elénekli magát a dal,
vagy elhallgat, ha úgy akar.
Szürke pala ma a februári ég,
éjkócos a város, a virradat kancsal.
A kései hold elázott kiflivég,
a horizont kávé fáradtbarna zaccal.
Deviáns vércsepár sikoltva kering,
Penelopé-szövetét fölfejti a csönd.
A reggel szaltó, őrült bungee jumping,
ugrunk, s napra nap visszaránt az odafönt.
Ismerlek, mint kenyérfajtákat a pék,
tudom, mikor vagy csak száraz kiflivég,
és mikor adsz élményt, mint a sós perec,
kalács készül benned, vagy épp nem szeretsz.
Te vagy a világom középpontja rég,
életem kovásza, puha menedék.
Hogy mit sütsz ki, mindig kisütöm, édes,
én vagyok a mák, te pedig a béles.
Illattal fodrozó
Hajnali víz
Fénylő szót hordozó
Szájbeli íz
Mi az?
Bőr alatt éledő
Száz színű vágy
Szemkútban ébredő
Angyali ágy
Mi az?
Úttalan indafény
Gyöngycsendű ív
Hangtalan költemény
Csendkapu szív
Mi az?
Lüktető vallomás
Ünnepi dal
Kortalan állomás
Tűzpuha fal
Mi az?
Megfestett pillanat
Térbeli kéj
Hártyaszárny pirkadat
Napecset éj
Mi az?
Messze szállt kézjelek
Névtelen kín
Meghasadt képzelet
Száguld kocsin
Mi az?
Érint dermedt kilincset
Izzó álma szárnyát
Hangbatáron Érosz száguld
Vágta gyeplőz párnát
Verítékes ámulat
Karma váj a szívbe
Kérdőjel suhan feléje
Hátrál könnyterítve
Hát csak súgta hogy szeret
Játszódó csalással
Amig engem kínba tréfált
Élt a vágynak mással
Macskakőre koppanó
Cipő zoknipárral
Életfolyó-partra lépett
S elfogyott az árral
Csengettyűző üzenet
Szeret, engem szeret
Mentőövszó, csipkeálom
Bódulatnak keret
Virágárus jóbarát
Illatverse mámor
Csokorecset fest szivárványt
Vele szökdel Ámor
Buszra, villamosra száll
Kínja lomha járás
Cammogós az út fogyása
Mar a látni várás
Kapuk, házak, ablakok
Felvillanó szemek
Tükrözik vad pulzus hevét
Végállomás remeg
Fák csendje ápol
Víz fénnyel fürdet
Balzsamom egy zápor
Békességet ültet
Nap kertje izzón
Arcomra olvad
Csíra bennem éled
Eléri a holdat
Bérc röptet égre
Éj kötényébe
Csillag pásztortűznek
Óvó melegébe
Ott fúvom egyre
Gyermekfurulyámat
Csorog völgyre hegyre
Elillanó bánat
Űrgerinc és galaxiskar. Elsuhanó vércsík.
Érckemény a karma-prizma, villan, összekészít
az indulásra, és aztán majd a nagy magasságra,
hol vörös a horizont, hol pedig narancssárga.
Itt landolnak a halandók feltört lábbal, tetszhalottan,
keringünk a világtenger sós vizén, néha felrobban
egy-két őstüdő, és aztán puhán újraindul,
beszűkül és kitágul, és holt harangként kondul,
soha nem volt önfeladás, ahol most és mindig voltunk,
nem fordulhat magunk felé rozsdás, nehéz, beteg koltunk,
világegyetemünk: arcunk, sejtjeink, atomjaink
keletkeznek, meghalnak, közben az égi inga ring
Északnak és Délnek: megváltás vagy dús elkárhozás.
Megmaradás annak, amik vagyunk, vagy megváltozás.
Emberként létezek,
távozom, érkezek.
Nincs rajtam vértezet.
Bűntelen vétkezek.
Érzelemgépezet-
ként sosem fékezek.
Van úgy, hogy szép kezek
ölelnek, s épp ezek
tartanak még meg itt,
úgy, ahogy épp megint.
Kanyargós-görbe folyókon holtág akad, jó sok.
Ezer feletti városokban zord orkán, nullfok.
Európa kiszáradt, és jó pár ezer éve foszlik,
nem mondom, hogy elhúzok, hogy fáradt vagyok, hogy rossz itt;
úsztam este, és egyből feljöttek a csillagok,
vizes hajjal fáztam: közben tudtam, itt vagyok
valahol, ahol helyem van, nem volt szörnyű ötlet –
az időm nem, csak a tér-kép talán azzal is több lett:
nem lőttek le, nem fulladtam meg, nem csak úgy elvagyok,
nem lesz, aki megtalál majd, nem volt, aki elhagyott,
felfújom a csónakot, és megkapom a bocsánatot
remélem, mindenkitől. S aztán szép vagy rút jónapot.
Úgy jön fel a Hold: Pesten sosem így, ahogy most,
nem lomizom szét a városom. A széles Kozmoszt
csodálom, és végre ott vagyok, ahova vágytam,
eggyéolvad lélekelmélet és torzótárgy-tan.
Vonatzsongás-visszhang, és mind, amit sok éve hozok
valahonnan – ez a pergő eső, ami létrehozott
valamikor, talán egy fantasztikus ősrobbanásban.
Kiszáradtam, mint a sivatag, és csontig-bőrig áztam,
ahogyan Malajziában, hogyha jön a nyári monszun;
leválok a viharfelhőkről, landolok fenn a Holdon,
vízen, levegőn és hűvös kékben forgó bolygóm felett
testem után pillanatra lélegzetnyi vákuum remeg.
Álmokban bujdokló titok, történelem,
kinek a kémia levetett kabát,
ez lettem. Költőnek olykor ihlettelen,
bár verssel végzi be minden hajnalát.
Dél körül aztán a lélek ürülése,
robog el az élet: csak átmenet
egyikből másikba, nem végzem én se
be hirtelenebbül, mint az ünnepek.
Aztán hiába, mégsem lesz semmi,
ami a föld színéről végleg eltöröl.
Hogy honnan jöttünk, s hová kell menni?
Zuhanni tovább, vagy emelkedni föl.
Most megint a vérző testrész.
A tönkremenő lélek, a nőség szenvedése,
a kétely, hogy mégis vagy inkább mégse,
hogy itt maradsz, vagy mégis elmész,
a kéz ráncai és a szomjas szívverés,
az arc törékeny múlása, a véredények
tépettsége, a mindennapi fojtott ébredés
arra, hogy a szép remények
sora, melyre ébredtél sokáig, épp kevés
a szívnek, és tudod: sokan szívnak
pont úgy, mint te (meg én, vagy bárki),
no de az ember mindent kibírhat,
hisz mindannyian Hutch vagyunk, meg Starsky,
ha álmunkban felriadunk arra,
hogy felkenődtünk az óvodafalra...
Az álom értelme sosem tudom, mi.
Kezdek a Galaktika peremén kerengni.
A Fehér Főnix meglebbenti szárnyait
ritkán fúj felém a szél, majd’ alig
Térdsöprés és csavart lépés balra
úgy söpör rám mint a döglött halra
Egyenes ostorcsapás balra
nem ölel többé varázskarja
Hárfa pendítése, szintén balra
ne akarjam, hisz ő sem akarja
Húzás és lökés, háromszor
lökése a sáron át vonszol
Kapd el a madár tollát
a madár magasból is jól lát
Keresztező kezek – üsd meg a tigrist
persze hogy félsz, no de a szív visz
Ököl a könyök alatt
tudod a szó keserű falat
A majmok visszaterelése a hegyekből
honnan is érkeznek – hát Távol-Keletről
Fordulás és lökés tenyérrel
az Út húsvers te meg kenyérdal
Hárfa pendítése, jobbra
ne fordulj balra: ott csak a „hogyha”
A Fehér Kígyó kiölti a nyelvét
lehet választani: öröklét vagy nemlét
Csapd meg a lábad, és szelídítsd a tigrist
élet és halál vár ott is meg itt is
A kígyó a földre lapul, fonák kezek
sose hidd el, hogy nem az Isten vezet
Az Arany Kakas egy lábon áll
vezessen utadon Ariadné-fonál
Egyenes ostorcsapás, jobbra
nem kell támaszkodnod eztán botra
Felhőben úszó kezek, háromszor
ne feledd a kérdésed a válaszkor
A vadló sörényének szétválasztása
bármi gyenge lábad, a csúcsot megmássza
A ló hátának magason veregetése
vélheted, fáj neki, de tudd, hogy mégse
Rúgás sarokkal, jobbra
sosem másokba, csak e korra
Ellenfél fülének ütése ököllel
a kósza gondolatot is töröld el
Tű a tenger fenekén
lehajolunk érte te meg én
Legyezőnyitás, villanó kezek
és sosem lesz többé senki beteg
Szétválasztás lábbal, mindkét oldalra
és beolvadásunk egy igazán jó dalba
Látszólagos zárás
az örökkön pulzálás
Felhőben úszó kezek
a horizont-vértezet
Fordulás és ütés kézháttal, jobbra
tudd, hogy nem a durvulás szobra
Szép hölgy a szövőszéken dolgozik
mert szép ő, és szép dolgot hoz itt
Lépés hátra és lándzsa-kezek
a lét és „rajta a finom erezet”
Üres lépés és lefelé nyomó tenyér
van, hogy mindennél több a fogyó kenyér
Egy lábon emeld a tenyered
egyekké válunk ma, gyerekek
Ütés lovagló állásban alkarral
élés vonagló ülésben kardallal
Nagy húzás testfordítással
testzúzás nagy ordítással
Merítő tenyér és süllyedő test
mégis érezzük, hűs erőnk lesz
Yin-Yang állásban vagy, guggoló lépés
Yin-Yangban soha egyikünk sem félkész
Lépés a Hét Csillag alakzatba
már halhatatlan szívünket lakja.
A legmondatabb. A férfiről,
akit nem hatott meg a téridő,
ki egyszerre itt és ott áll,
egyszóval teleportál.
Nem értik ezt a nénik,
kik csak a jegyeket nézik,
a teremőr és a jegyszedő
csak hiszik, hogy tudják, hol van ő.
Mert hirtelen van itt, s hopp, ott:
ráadásul még egy klott-
gatyát sem hord. Tehát meztelen.
S ez nem javít sokat a helyzeten.
Nikola mester hajdanába’
belesírt legszebb dallamába,
nem halt meg: elidőutazott.
Kent magára Fenilbutazont,
fogta bozonvágó kését,
és elnyelte őt a kékség.
Minden ruháját levette
– bár villámok cikáztak felette –,
hogy bőrébe ne égjen a műszál,
ha majd hipertérben kószál.
Először elment múzeumba.
És mivel nem volt lúzer, unta
az egyenáramú ősgépeket,
és attól sem lett ő szívbeteg,
hogy ott helyben nekilásson
körültekerni egy alabástrom
szobrot hosszú fémhuzallal,
mint a gitárját Huzella,
addig bütykölt – én nem értem,
ne kérdjétek tőlem, kérem –,
míg nem tekert Tesla-tekercset.
Hogy hogyan, azt inkább felejtsed.
Ha az információ megszakad,
nem azért van, mert nem szabad
hozzáférni, mert tilos-titkos
számunkra. Hogy Nikola mit hoz,
mit visz hová, hol történik –
elmeséltem már ma én itt.
(Mert tudom, nincs vége; eddig szól
a sztori, a végtelenbe visz jól.
Bátorkodom ilyen rossz rímre
ragadtatni magam – íme:
Nikola mester megrabolja
a szívemet egy évszázad óta.
Ha egy foton szórt fényt generál,
nem részecske a neve már.)
Eljöttem a Styx-partra három napja nyaralni,
sütkérezem, Orfeuszról álmodom, de maradni
nem akarok túl sokáig, ez elég egyértelmű,
Miskin herceghez képest tényleg félkegyelmű-
ként hajózom. Habár örökifjú hősünk legalább
kimosta a sem nem féltve, sem nem őrzött aranyát.
Fuldoklom az árban, mégis itt maradok örökre,
látom már, a dús párától, lenyelt víztől köhögve.
Halam nincs, de hálóm van, éhen nem halok biztos,
mindegy, hogy a holnap lopakodva mit hoz,
teperjen le influenza, vigyen el egy szívroham,
nem félek, de nincs világos – ez a sötét hírfolyam.
Nem félek, a Káosz és a Kozmosz is otthonos.
Teljes, értelemszerű, kauzális, folytonos.
Majd egyszerre minden szuperpozíció borul,
előbb lesz-volt okozat, fentre kerül az alul,
elmélet és empíria levívnak egy asszót,
katlanmély éjjeléből nem hall több kakasszót
a feledés homályába szárnyaló tudóshad,
beállok révészsegédnek, elszegődöm jósnak:
átírhatnám pengehűvös létezésem lényegét.
Egyre fátyolosabb az ég, az értelem félrelép:
még egy utolsó ölelés itt, a halálparton,
Kerberosz senkinek még nem mondta: pardon.
Szúrt seb: kiszáradó, vagy összeforrhatatlan.
Évek óta mocsárláztalan, lassú ívű éjbe érek
vissza. Gyerekszemüveg mögül
minden utca tiszta, széle-hossza van.
(A Szentkirályi porzó szénapaplan, vagy
búvárharang.) Itt, hol összeér a létitatta
kilencszázkilencven, a halmozottan káros
szenvedély, s a látomásnapos, fals
Advil Ultra-hang − délkörén az égre ég az ember.
Őrizetlenül hagyott kórházkapu,
Aynsley Dunbar bakelitkorongon s nehány megszerelt szó
villanthatja sorsom, pár kimondott tabu.
Itt vérízű határvizek kiöntenek, s nemezcipőbe
folynak: talp-fokán a szúrt seb összeforrad.
Heget szépre varrni megtanít. Hordalék alól
szivárgó enzimek mérgezik e hantnyi
város gyermekcsontjait.
Hogy élet legyen a versekben. Hogy napról napra nyersebben
tudjak felelni, mit tettem ma, legyen ott szív, kis Paul mcKenna.
Hogy tavaszég legyen a versekben. Vértolulás a szúrt sebben,
a jelen idő hogy túltengjen, morfiumlágy ma a múlt bennem. Még
itt szobázik a lúzer vendég – én hívtam meg őt ide nemrég –,
visszaokádja, amit neki főztem, billenő fejjel, sósavas gőzben.
Hogy Mordor is legyen a versekben, ha a törvényeket mind megszegtem.
Lépjen a béna, mankós fonéma egyedül – még ma elkezdem,
hogy ne féljek és ne féltsek többé. Váljon a füst híg, foszló köddé.
Ne mindörökké, vad örömökké – csak őszintén, mint kezdetben.
Alszol. Fogva tart a mámor.
Égbe dobál, de csak mintha.
Bölcsőbe tesz rácsos ágyból,
kegyelem e bim-bam hinta.
Nem értenek, pedig beszélsz.
Olyan a szád, mint a halnak.
Fél életed virágpenész,
szeme, füle van a falnak.
Vezet az út, kacskaringós.
Ott laknak a kérdőjelek:
lomtár, exel, lopott windows,
porból felszívódó szerek.
Kézenfogva apu, anyu,
mind a kettő nehézbúvár.
Az egyikük gömbölyhasú -
lemerülnél. Beléfúlnál.
rajzolok egy házat, szépen ki is festem
néhány fontos tárggyal ellakik a testem
ajtó, ablak helyén elég lesz két félfa
széles szárnyuk közét kitölti a tégla
kémény is kell, fészkes, rajta párban gólya
hadd gondolják kintről, áldott a lakója
előkert is legyen, hóember és rózsa
csilingelő jégcsap, telt vödörben tócsa
ennyi éppen elég, olyan, mintha élne
felírom, hogy vége,
a lap tetejére
felírom, hogy vége, a lap tetejére
ennyi éppen elég, olyan, mintha élne
(bizalmatlan Pegazus)
Ahogy leszáll, nyomban odébb is áll,
horkant és dobbant bizalmatlanul,
fut a költőcske, hogy utolérje,
és megbéklyózza irgalmatlanul.
(hamis múzsa)
Amint leér, cigarettára gyújt,
kölcsönzött szárnyait lecsatolja,
s a sorvégeken villogó rímek,
sugárfényeit lekaszabolja.
De utána kifesti arcodat,
s homlokod beírja virágporral,
hogy így találkozz a mindenségben,
fáradtan vánszorgó csillagoddal.
(valami ismeretlen)
Barátok boldog őrületben,
emberrel teleírt vasárnap,
feltartott ujjamra lepke száll,
valami ismeretlen bánat.
Kutyatej a vaslétra alatt,
bóbiskol egy elgurult kalap,
játszom az üres madárházban,
röptetek tört szárnyú madarat.
Lekaszáltam az alvó rétet,
azután, hogy a harmat rászállt,
s most mélázva nézem felszálló
füstkarikák hajladozását.
Esküvők látványát idézem,
szeretőket kenyérrel, borral,
s a sötétség fényes mélyeit,
csárdást táncoló menyasszonnyal.
Kuss, a hőbörgő újítóknak,
káromkodva őrzöm a múltat,
címeres hintók utasait,
s szelíd arcú barlanglakókat.
Mi ez az ismeretlen gesztus,
mi ez a kegyes esztelenség?
Meghinti szikrázó örömmel,
százéves ráncok szövevényét.
Mint aki sírva hegedül,
s egyetlen dallamot játszik,
hitted a zene feloldoz,
és értelmed kivirágzik.
Vigaszod volt kürt és kehely,
angyal az ezüstserlegen,
elsírt könnycseppek lebegtek,
s erényöv volt a szíveken.
Füstölögve menekülnek,
tűz-erdőd tölgyeit látom,
szemedben hunyorgó parázs,
s tüzek éneke a szádon.
Múlt időd ölében ülve,
éled egyszeri életed,
a végtelenhez nincs közöd,
előtted világ-görgeteg.
Aranymetszés az ünnep,
menekvésem a láztól,
nincsen múlt, és nincs jelen,
és ködbe vész a távol.
A nap, sugárecsetjét
vörös vizembe mártja,
téveszméim beállnak,
örök eszmék sorába.
Napom ne legyen sótlan,
magasra csap a lárma,
harangomra dől a szél,
majd visszaszáll a fákra.
A magány harangszava,
leszek magányos dallam,
emléktelen derengés,
mint kavics a patakban.
Barlangi víztükörben,
lidérc árnyéka reszket,
megváltozott a hangod,
visszhangzik üres termed.
Nem ring és nem lengedez,
hervad virágos réted,
híveid feloldoznak,
megváltott lelked ébred.
De száműző angyalod,
aranyló égi délben,
idegen földre hurcol,
hazátlan, hideg szélben.
Repül veled szárnytalan,
tépett tollú madarad,
pusztító hatalmú szél,
elejtett zsákmánya vagy.
Sárga-piros lombok között
átbolyongok csendben,
hogy túlsminkelt dombok mögött
önmagam keressem.
Repülök a madarakkal.
Olykor le-leszállok.
Ködbevesző tavaszommal
tán még kokettálok.
Deres fűben hemperegve
befogadom, őrzöm.
Néma vágyam nincs elveszve.
Lángoló, szép ősz jön...
Rembrandt földjén jártam az éjjel,
velem a remény;
Vermeer, vásznán éteri fénnyel,
mese-tünemény.
Antwerpen, Bruges, Gent tuti hármas,
öreg-üde kor;
vétójoggal vár ide Hága, s
belepi a por.
Sajtot mérnek víg Gaudánál,
öles a kerék;
hatvan holland klumpa, ha rááll,
fele is elég.
Amszterdamból sírva rohantam,
fogy a levegő;
áztam, fáztam, vízbe haraptam,
lever az eső.
Holland tájon nincs hegyek orma,
lapos a vidék;
mélyföldet vág át a csatorna,
vize csuda kék.
Házat mintáz cifra virágrét,
szirom a tető;
zöld-rőt-sárgán csillan a festék,
fala lebegő.
Cukros habfák ágboga kéken
ide-oda leng;
bárányfelhőt kerget az égen,
mosolyog a csend.
Dús hadrendben gyöngyike vágtáz,
feje csupa fürt;
boglyas jácint játszi, de ádáz,
levele a kürt.
Rózsák szívén vér dala csendül,
tövise de szúr;
térj meg, lélek, pallosa lendül,
lefejez az Úr.
Álom szárnyán száz tulipánlány
serege, ha véd;
Keukenhofban nem fog az ármány,
keze a tiéd.
Gondold, Szívem: az elválás csupa szenvedés,
ha kegyetlen a sors,
ha a szél sodor sok ezer versztára.
Gondold: jaj, mit is érhet majd ez a tévedés,
ha felültet a sors
a mindörökkön forgó körhintára?
Gondold, Szívem: örökkön teljes az életünk,
sosem üldöz a sors,
soha nem leszel elhagyatott-árva!
Gondold: ó, ködös álom, hogy külön ébredünk,
ma is engem ölelsz,
karod Inda, karomba fonva-zárva.
valami távoli nyári ruhás kert
valami szédült sok virág
valami messzi titokmélység bennem
valami ringó rajongás
valami rózsákat ír maga mögé
valami örök rejtelem
valami áramlik szélesen felém
valami emlékszőnyegen
valami bűvöl és tilt is egyszerre
valami ízes ámulat
valami suttog, karol, csodál, békít
valami régmúlt hangulat
mert előbb-utóbb úgyis letelepszem
duzzadt gyümölcsű pálmafák alatt
s a fehér fövenyen majd körülvesznek
bölcs teknősök türelmes szamarak
és vibráló kolibrik tarka tolla
mint júliusi hó arcomba hull
és délben mint a sárgaréz megcsendül
az égi ív amin a nap vonul
és szélcsiklándva szerte a szigetről
zöld hangon felelnek a könnyü fák
és törzsükön a part forró homokján
a hullámokon borzongás fut át
de elsimul s a teknősök csacsik
elbóbiskolnak árnyas helyeken
a világ is összegömbölyödik
mint egy kavicsot zsebre tehetem
Szeretlek, és így szeretem a testet,
amit szeretsz: a forró víz alatt
ébredő bőrt, rejtett hajlatokat,
mik őrzik, ahogy őket érintetted,
s most érzik, ahogy ismét előhívja
a víz boldog tudásuk, s általad
nyer alakot a formátlan anyag,
a test sokszor exponált negatívja.
Máskülönben a test kit érdekel?
Folyton táplálni, üríteni kell.
Megőszül. Fáj. Csak a nyűg van vele.
De élvezem, ahogy életre kel,
ha benne voltál, és benne leszel,
s ha szép, attól, hogy ott vagy benne te.
Virrasztó telihold alatt
fülledt paplan az éj, fekszik az ágyamon
tested, benne csitult gyönyör
mélyén mind idegen képek az álmaid.
Szám még őrzi az ízedet,
orrom zegzugaid bőrmeleg illatát,
combod súlya a combomon,
zsibbadtan fülelem mély szuszogásodat.
Vágyunk rég nem a régi már,
fellobban, de alig telt be, kihuny soká,
pókhálósodik egykori
merszünk, s por települ rá: szomorú közöny.
Orvul reggeledik: kelet
józan fénye a kés, vére a virradat.
Álmatlan figyelem, miként
tűnsz el nyomtalanul, mint ez az éjszaka.
estelente reggelente
test-sötétben hold kerek
aludj kincsem tente tente
paplan alatt két gyerek
tűz az egyik víz a másik
hogyha testük összeér
nappal éjszakába válik
és az éj reggelre kél
reggelente estelente
holdvilágon álmodom
fordul a föld forró teste
alszik állad vállamon
Az asztalomon tiszta kupleráj,
ágyból nézem a kóbor porcicákat,
minden határidő folyton lejár,
s a szavak mind szanább szét kóricálnak.
A lámpa körül bogárraj dönög,
a tömérdek gond önmagába kergül,
mit rendnek szántam, buzgó ördögök
kusza csomókban kötözik rám terhül,
s ki kapálódzik, csupán kimerül.
Hatalmas férfipizsamába bújtam,
és aki kölcsönadta, ideül,
és szájába veszi a nagylábujjam,
s mint kuplerájban ágyak, asztalok
útvesztőjében felkattintott lámpa,
a test boldog értelme fölragyog:
cicák határtalan dorombolása.
Ébredezik hajnalban a jókedv, csíra a magban,
rég feledett szekrény mélyén a gyerekkori játék,
tárgyban a szín, ha az új nap fénye előcsalogatja,
s most versenyt tündökleni kész a kapott ragyogással,
ismétlődés ritka kegyelméből üde kezdet,
boldog a test, ki tudását, mint baljóslatu álmot
vetkezi, és hazaindul a másik test örömére.
Ezt kerestem, mindig is erre vágytam:
egy a ritmusunk, s amitől a többi
falra mászik, az bogoz össze minket
szép szerelembe.
Folyton elkésünk. Te is, én is. Este
hétre ígéred magad estebédre,
és beállítasz tizenegy felé – épp
kész van az étel.
Összeegyeztetve, akár a svájci
óra, működik zsiger, agy – ha lassan
jársz, tovább érsz, tartja a köz, s magunk mi
tartjuk is ehhez.
Így nem indulunk soha el nyaralni
pénteken reggel Balatonfüredre:
minden évben éjszaka lesz, mikorra
összepakoltunk.
Elhalasztjuk most is az indulást, s az
ágymelegből hallgatom: oly szelíd és
ringató az utcamoraj veled, mint
tóban a hullám,
és időnk egymásba simul megint, mint
test a testbe, semmi cezúra, együtt
lüktet, ér a csúcsra a két külön test
egy ütemére.
A gyerekkori légcsőhurutok
és a mindig túl hamar vénülő test
mélyén bomló, sok végzetes titok:
a koszorúér elmeszesedése,
az eresztékek lazulása és
a beüzemelés kínjai közti
szűk sávon rövid a menetelés,
de minden sejtem ujjongva köszönti
most a reggelt, az estét, a napot,
az évszakok szüntelen változását,
szimplán azt, hogy vagyok, hogy itt vagyok,
ahol erős, friss tengeri szél jár át,
vagy azt, ha éjjel hanyatt lebegek
a sötét vízen, sötét ég alatt,
fönn lüktető csillagok fénylenek,
lenn ezüst halrajok villódzanak,
s megtart, ami van, amit felidéz
az agy, amit látok, amit tudok,
mint a víz, körülölel az egész,
s velem együtt mozdul, ha mozdulok,
vagy azt, amikor esik az eső,
és a tengerre néző teraszon
állok, az idő rajtam át zuhog,
s én csak hagyom.
A szorongás önhúsevő virág.
Télen nyílik, és a lélekbe rág,
és mennél inkább küzdesz ellene,
annál jobban átsző gyökérzete,
hiszen a szorongás táptalaja
a magával küzdő lélek maga.
Ha elszívta hát minden kedvedet,
legjobban teszed, ha elengeded.
Ne birkózz vele, inkább szeliden
nézd meg apróra, napfénynél milyen,
vagy éjszakánként lámpa, gyertya mellett,
melyik hangra hervad, melyikre terjed,
mit tesz, ha tejjel, borral öntözöd,
ha egyedül van, vagy mások között,
figyeld meg, milyen sajátosan ronda,
jegyezd fel változásait naponta,
ültesd át gondosan versbe, cserépbe,
míg végül, törődésedért cserébe,
nem marad más nyoma, csak papiron:
néhány könyvben préselt száraz szirom.
a tenger folyton önmagát beszéli
el hullámnyelv támad a partra csap
s megtörik rajta ismét hisz nem érti
a föld a vizet üres ég alatt
visszafordul a hullámok beszéde
s az ostromlott szirt oly értetlenül
mint idővéste arc mered az égre
mely tengerkéken szerte elterül
türelmes indulattal magyarázza
megint magát a tenger nem segít
vízszag se érintés se mindhiába
hadarja szélverte hullámait
kószál a szél akár a kóbor lélek
hideg s meleg közt űzötten hideg
s meleg koronként ő is összeérnek
és szétválnak az ismeretlenek
a föld a víz a szél magát beszéli
el hullámnyelv támad a partra csap
s megtörik rajta ismét hisz nem érti
lélek a lelket üres ég alatt
Lehet-e hódolni
egyszerre mindennek, (?)
testnek és léleknek,
ördögnek, Istennek.
Kétkedés nélkül,
összekulcsolt kézzel,
behunyt szemmel lépni,
ahova, más nem mer.
Kifizetődő-e
keresztyénnek lenni, (?)
amit a szem nem lát,
igazán elhinni.
Ezernyi gondommal
cipelni keresztem,
azt látva, könnyebb a
latroknak, mint nekem.
Hátat fordítani
kísértő vágyaknak, (?)
testi örömöknek,
elmúló álmoknak.
Úgy, hogy holnap talán
másé lesz a reggel,
rezignált tudatban,
mert ilyen az ember.
Erőmet pengetem,
Szavaim szakadtan
Űr-tócsák, döbbenet,
Szívedben maradtam.
Azt mondják, nem lehet,
Kezeim kitárom,
Kín-okból, meglehet:
Rebbenek – ezt várom.
Akár a felkelő
Napon a fény-keret,
Úgy állom múltamat,
Álmomban lépkedek.
Hó takar, hullnak már
Netán a levelek?
Évszakok, ugyan már,
Mi is lett veletek?
Rohan az idő is,
Akár az életünk,
Vértócsás napokból
Díványra érkezünk.
Ott forogsz, láttalak,
Mintha még léteznél,
Mintha az aranykor
Csúcsáig érhetnél.
Úgysincs már illatod,
Alakod bús, fakó,
Szétrombolt, meghökkent
Illúzió-faló.
Neveid szikrája
Át-vissza cikázik,
Már csak a megtépett
Mosolyod hiányzik.
Már nincs is leplezés,
Üljön le, uram.
Elcsépelt feledés,
Bánt-e még? Ugyan.
Erőnyerő napok mellett halad el a vonat,
Nem fúj gőzt, csak jeges könnyet,
De azt nagyon sokat.
Fáradozva utasai remegnek a széken,
Eme rendes rettenetből
Kiveszem a részem.
Csupán néhány lendületből állt a mozdulatod,
Mégis rémlik, ahogy bátran
Mutatod nyugatot.
Szilva ízű ez a nap is, fáradok már, mentem,
A kis butus strófák közé
Halántékom rejtem.
Apró szikra
Kezdi útját,
Halad,
Éget,
Vág,
Hasít.
Olyan ez, mint
Álmot látni,
Mi odavonz,
Majd eltaszít.
Kicsiny útja
Bejárja
A nagyszólamú
Zongorát,
S álmok papírlapján
Járva
Összetöri dallamát.
Gonosz manók
Táncolnak
A sötét,
Pici székeken,
S elér a láng
Lábujjukig,
Átfutva az éveken.
Felgyúlt testek,
Poros kották,
Álmos papírmadarak,
A kis lángból
Tűz születik,
S eléri a szavamat.
Csúnya,
Sötét,
Piszkozodó,
Üres,
Dühös énekek,
Jobb út,
Szebb vég,
Álmos vendég,
Kit még ideképzelek.
A lángok hada
Éri szobám,
Már nem kell
Neki uszítás,
S végül maga
Mögött hagyva
Nem marad,
Csak pusztítás.
Egy halálos betegség várása,
mikor tudni már, hogy nincs sok hátra,
de nem sejteni az órát a percet,
amelyben eljõ a fekete herceg.
Kifelé néz és befelé hall,
harcol a süllyedõ öntudattal,
felidézve amit nem látott,
szólongatva a másvilágot.
Ernyedõ izmok közt elmerül az agy,
aknáján csillogó nyomokat hagy,
pedig már majdnem felrepültünk,
de az éj landolt nem messze tõlünk.
Fejünk felõl elvonult az ég is,
valaki újra megpróbálja mégis,
hogy holdak legyünk a káoszban,
kulcsszemélyek a möbiusban.
Prófétanyelvben õrt áll a program,
egy szülõ sem szólhatna meghatóbban,
s a lét egét tartó oszlopok állnak,
amíg a pontok valóra válnak.
Súlyos toll serceg a könyvlapok közt,
arca bólogat az asztal fölött.
Mindez a múlté, de nem kerül bele,
megtörtént, bár még nincs itt az ideje.
Folyó kúszik hátamon,
völgyében a fájdalom,
széltében a félelem,
hosszában a végtelen.
Ismert hang és régi szín,
megállok a partjain.
Tükre fáradt délután,
arca visszanéz reám.
Felhők áznak szerteszét,
szürke inget ölt az ég,
apró cseppekben kaszál,
védtelenné vált a táj.
Folyó árad arcomon,
ő nyaldos, én nyaldosom.
felszínén a titkaim,
sírjában a kincseim.
Minden áradás után,
száradó meder falán,
ott marad egy csigaház,
pattogzik a régi máz.
Éberségem épp kihagy:
alvó sziget lett az agy,
Látványt fal a víz alatt
néhány testi gondolat.
A part mentén valahol,
águnk víz fölé hajol.
Leveleink sürgönyét,
sodró folyam hordja szét.
Szélein a kövek, lásd
miként sértik fel egymást,
s hogyan sír a létező,
mert a lét egy korcs idő.
Szememben költ egy madár,
évről-évre visszajár,
titkom árnyékában él,
fehér tollán buja fény.
Messzi földről érkezik,
rikoltását elnyelik
távoli szikár hegyek,
szárnycsapásra ébredek.
Összerezzennek
halak a betonban,
szemük egy ponton
csillagokat kémlel.
Felkoncolt életed
üressége voltam,
de betöltöm végre
folyékony zenével.
Házak születését
állítsd a jelenhez,
itt játszd el nekem
minden új halálát.
Képszerű, hatalmas,
megdermedt világ ez.
Nem marad pillanat
súrolni határát.
Agyonkarcoltam
óráink üvegét,
egyre több év süllyed
örvénylő mocsárba,
életek cseppjei
szóródnak szanaszét:
elhaló illatok
élvezőkre várva.
Hajlott tetteimről
fenyők tanúskodnak,
szívélyes lábnyomok
látogatnak: érzem.
Lombjaik közt kunyhó,
falai nyitottak.
Burokban rejtőzöm,
este jönnek értem.
Szemerkélő félhomály
jut el szobámba,
kérdőjeleimtől
elázik a plafon.
Sínpárok várnak
a válaszok hadára,
futva olvadoznak
sugárzó nyarakon.
Egysejtű az ember:
egészben egy részlet,
idő kis formája
neki lett kivágva.
Túl könnyű ez neki:
szakítsuk ki végleg!
Tegyük egy szigetre,
ne éljen hiába.
Lassan fordulnak,
halak a betonban,
szemük egy ponton
visszautat kémlel.
Állandó napjaid
üressége voltam,
most betöltöm végre
folyékony zenével.
Csend van a tó tükörén,
Sás-szuronyok magasodnak.
Ráncokat érlel a fagy,
Durmol a parton a csónak.
Majd, ha a nádirigó
Felhasogatja a csendet:
Újra feléled a tó,
Kismadarak csicseregnek,
S ringat a nád. A berek
Tükre, ha játszani látszik,
Rejteke napba kacsint,
Kék szeme zöldbe virágzik.
Az őszi este csöndje leng szobádon.
Ma már megint az éjszakába indulsz,
S te sem tudod, mikor jössz majd haza.
De egyre észveszejtőbbek a csöndek:
A jóból is megárt... legyen elég!
„Rohansz megint, sosincs egy jó szavad sem”
– Súgja anyánk, s csak tördeli kezét.
A holnapod elárulja pupillád!
Sötétje éje poklot rejteget.
A fürdőszoba ajtaját bezárod,
A fecskendőknek nem találsz helyet.
És nem találsz sehol helyet magadnak.
Botorkálsz, mint egy megtévedt gyerek,
Repülni vágysz, de földhöz vág a kényszer,
Elejtenek a vágyott fellegek.
A lámpa körül gyűrűzik a csend.
Szaturnuszán egy megperzselt bogár
A gyenge fénybe szédülve kereng,
Erőtlenül, de körbe-körbe jár.
Az ablak másik oldalán a tér
Is mozdulatlan, ébredezni rest,
De már egy álmatlan piás betér,
Hogy felhajtson – leginkább – egy felest.
Aztán felsóhajtja magát hamar,
A város reggelente megremeg,
Mikor a zaj fáradt testébe mar...
Sietve indulnak az emberek.
Az égen mozdulatlanul hever
Az éteri világ. Lenn, a sivár
Betondzsungel felett szellő seper...
S itt bent? A földre pottyan egy bogár!
Ízedet ízlem édes szájjal,
S nyelvem alatt rejtegetem.
Narkotikumba fojtom vágyam,
Narkotikumba! S jössz te velem!
Jössz, ahová az évek visznek
Sors-robogó gyorsvonaton,
Átzötyögünk az élet hídján,
Stix-ladikomban nincs nyugalom.
Lenn, odalenn a csend sem hallgat,
S mit tudom én, mit hoz a szél...
Hitvesem! Édes! Árral szemben
Nyújthat-e bármi enyhet a kéj?
Kalimpál és oázik,
Aztán nyakon boázik,
Ívben kakál képen,
Gagyog hozzá szépen.
Szeme kerek bogár,
Szája gyűszűpohár,
Fején puha pihe,
Orra piszén-pisze.
Babaszagú idill,
Ha épp le nem pisil,
Megáll anya agya,
Fáj a baba hasa!
Kompakt pici ember,
Mindig tejet rendel,
Jó nagyokat kortyol,
Belakik és horkol.
Ssshhh...
Csendesedj el.
Fújta szél a fákat, támadta
reszketeg fénnyel lámpásom
az éjszakákat, de most
földöntúli hangon duruzsol
fülembe az álom,
és a szívem magzatpózban
szopja ujját, a bordakosáron
csüng belül egy csöppnyi csend.
Csellengő lelkem megpihent,
és a szemembe szórja szédítő porát
az élet, és nem fáj semmi bent.
Fekszünk a sötétben.
Semmi sem világít,
csak az érzékszervek érzékelik bután
a világi tárgyakat.
Mögöttük semmi.
Előttük csak mi várunk.
Nem lakhatnak gondolatok
többé már minálunk,
és egy ősi morzejel
belülről két hanggal felel
annak a szunnyadó, kíváncsi
kisgyereknek, aki mindeneket figyel.
Piros fények, pinceszag;
a falak
kisvárosi léttől mocskosak.
Félhomály van, ócska zene szól,
a halott hús a nem létező mennyországról dalol.
Élettelen végtagok
az időt
fáradtan lóbálják, halott
állapotban már nagyon nehéz
a súlylökés, az izmokat rég felzabálta a penész.
Zombiszemmel sötét van,
mirelit
vágy rotyog a lélekfazékban:
hátha lát majd egy szilánkos mesét
a múltból, ami újból kiolvasztja az élet levét.
Idetéved egy zsenge angyal,
dalra gyúl sok furcsa hanggal
és
a halottak kórusában
jóleső emlékhomály van.
Éneklik a holtak:
milyen jó volt,
mikor még élők voltak.
Előbb-utóbb mindenkit
utol ér a baj.
Engem nem most ért utol,
hanem még tavaly.
Megkérdezte: – Hova mész?
Mondtam: – Sehova.
Megörült; az nagyon jó,
s ő is maradna.
Előbb-utóbb benned is
fészket rak a kín.
Gyakorold az irgalmat
gyorsan, valakin!
Útja végén arra jut az ember:
itt a part, de nincs mögötte tenger.
Ott a cél, de nem vezet hozzá út;
ostobaság foltozni a kátyút.
Poharából kicsordul az emlék...
Nem riasztja; csábítja a nemlét.
Egyik nap a hamutálca
sorsát szörnyen megutálta.
Kérdezte a szivar tőle:
mi váltotta ki belőle.
S hogy sirámát meghallgatta,
keserűen pöffent vissza:
– Te szenveded azt a létet,
amiben én porrá égek?!
